Katolikus gimnázium, Miskolc, 1927

6 vánvaló, hogy iskola-politikájával nem szobai esztéta-kultúrábrándokat szövöget, hanem a magyar élet sebhető pontjait látva, majd hogy csak nem Széchenyi energiájával veri félre a harangokat s a nagyszájúak szóbölcsessége vagy nóta mellett örök-kesergők búba-gyönyörödöttsége helyett „vérben-érben vidám keringésit" akar és újszerű csapást vág. Utána kell hát mennünk nemcsak akkor, ha imponál nekünk a bizalommal és erővel megtelt csapavágók elszántsága, hanem akkor is, mikor annyira nem a temperamentumunk szerint való erényeket követel tőlünk gyógyulásunk alapjaképen. Mert fegyelem és ne;m szolgai, hanem erkölcsi engedelmesség gyógyít meg bennünket első sorban. Ha a karakter végtelenül több, mint ésszerű belátás, — amint többnek is kell lenni, mert hiszen máskülönben minden egyes ember karakter volna, — ha a karakter állandó gyakorlás következtében könnyűvé váló meleg, szíves és gyors odafordulás a jóság, az eszmény felé: akkor az erkölcsi engedelmesség minden karakter-formálásnak igazi fundamentuma. Erkölcsi engedelmesség, nem pedig szolgai engedelmesség. Ezt a kettőt egész világ választja el egymástól. A szolgai engedelmességet a nyers erőtől való fizikai félelem diktálja. Ha tehát az engedelmességet kikényszerítő nyers erő nem aktív, akkor nincsen engedelmesség. Az erkölcsi engedelmesség ultkna rációi között is szerepelhet, sőt szerepel is a fizikai erő: de ez az erő mindig át van futtatva a metafizikai szálak egész szövedékével és épen ezért mindig imponál, mindig létrehozza az engedelmességet, még akkor is, ha a fizikai erő nem aktív, hanem csak in posse, lábhoz tett fegyverrel áll és várakozik. Mennyire az elevenjére tapintott a miniszteri rendelet a magyarság problémáinak, onnan is kitetszik, hogy az erkölcsi engedelmesség kérdése a tengelye a magyarság politikai, közigazgatási, kormányzati, egyházi eszközökkel való vezethetésnek. Számtalan panasz szól arról, milyen nehezen fegyelmezhető a magyarság még az egyházakban is; számtalan találó kép beszél róla, milyen „kocsisa, gyeplője, ostora, bakja" legyen annak a nagyúri szekérnek, amely elé gyihos, magasvérű magyar lovak vannak fogva, amelyek bizony húznak is, de szívesen ki-ki is rúgnak a hámból, ha megérzik, hogy gyöngekezű kocsis határozatlanul tartja a gyeplőt és nem érti, mikor, mennyire, milyen szorosra kell venni a hámot, mikor és miért kell feszíteni, vagy megengedni a zabolát. Soha jobban nem ismerték félre a magyarságot, mint akkor, amikor nyers erőt, erős kezet, nyakaközé cserditést stb. emlegettek, mint engedelmességének egyedüli kikényszerítő eszközeit. Való igaz, hogy az a sok felhalmozódott erőmennyiség, amely szinte parlagon hever a magyarságban, igazán megkívánja, hogy kézzelfogható módon erő, még pedig fizikai erő mutattassák neki. De viszont okosan, biztosan, kapkodásnélkül működő fölényes erők az imponálók: az „okos, biztonságos, kapkodás