Katolikus gimnázium, Miskolc, 1927

5 valamikor mint étre politique fog ronthatni vagy teremthetni száz világot. Ezt a rengeteg munkát, melyet a magyar oktatók vállaira rak, nevezi Őexcellenciája neo-nacio.nalizmusnak. A trianoni magyar tragédiának kellett hát elérkeznie, hogy a fejünkön történtnek tapasztaljuk meg a rétor-magyar irreális vergődéseit és helyébe tegyük azt a magyart, aki higgadtan mérlegel, aki érzéseit és könnyen a semmik magasságába röppent fantáziáját állandó ellenőrzése alatt tartja az önismeretnek, aki hiúságát megkereszteli, hogy tisztes önérzet és önbizalom váljék belőle, aki sem Európának, sem szépelgő idegen-vendégeinek nem hiszi el egykönynyen mindazt a sok szépet és jót, mellyel poharazás után szoktak bennünket megtisztelni, s aki szilárdan és kitartóan akar akarni, mert az élet lényege az, hogy akkor kezdjük el az akarás igazi tudományát, m-ikor mi keserűségünkben a földhöz szoktuk vágni a poharunkat. Ez a nacionalizmus valóban nem lehet nagyszájú, nem lehet naivul sovén, nem lehet benne a nemzeti gőg nagyralátó illúziója. Ez a nacionalizmus nagyon becsületes munkát akar Isten és egyik gyönyörűséges alkotása, a nemzet nevében: s ez a munka hozza meg a komoly önismeretet, a történeti felelősség hatalmas tudatát és a nagyszerű célkitűzéseket. De ha a rétor-magyarnak, aki olyan nagyszerű vigasztalást és naiv élettartalmat talált nyelvének gyönyörűségesen zengő körmondataiban, meg kell halnia, akkor a nemzetnek kell feltámadnia, amely, mint eleven egész, sohasem tagadhatja meg a biologia törvényeit, így hát nem táplálhatja magát egy biiján virágzó nyelv hímes floskulusaival. Ez a nemzet még Trianont is eltűrheti, ha ez a keserves iga a szónoklás hasis-örömeit szívó fiait megtanítja — azokra az elemi igazságokra, melyeket Őexcellenciája körlevele köt a lelkünkre: hogy az egyén nem pusztán önmagáért van, hanem a magát halhatatlannak akaró nemzetért; hogy épen ezért az egyénnek tűrnie, kitartania, törvényeknek és szabályoknak engedelmeskednie, résen állania, aprólékosan pontoskodnia, fegyelmeződnie, összeműködnie kell, ami annyit jelent, hogy egyoldalú értelmi képzés helyett karakterré kell válnia. Mert, hogy mikép viselkednek és cselekszenek az emberek, azt elsősorban jellemük dönti el és csak másodsorban az értelmük. Az egyoldalú értelmi képzés eredménye: egyoldalú racionalizmus, hideg számítás, puszta kritikára és túlzó vitatkozásra való hajlam, s ha mindez a nemzet lelkében tipikussá válik, akkor forrása a széthúzásnak és a nemzet hanyatlásának. Nyilvánvaló, hogy Őexcellenciája a magyar közélet ütőerén tartja a kezét és a magyar közélet jellemzékei közül — fájdalom — olyan tünetéket lát meg, amelyek nem szórványosan fordulnak benne elő. Nyil^