Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926

59. a gyermek minden cselekedetének, szavának, hajlamának állandó figyelése, a benne lévő jónak és rossznak állandó számbavétele, számontartása; beszélgetés vele minden nap az este csendjében, a nap lezajlása után, ha csak 5—10 perces is arról, mit is csinált, kivel járt napközben, mi volt az iskolában, mikép felelt, mik voltak a nehézségei, kik voltak a társai, micsoda érdekes dolgokról beszélgettek, stb., stb. Ezek a szülőkkel folytatott meleg kis beszélgetések nem egyebek, mint együttesen folytatott praktikus lelkiismeretvizsgálás. Okos szülő egy-kettőre kitapogatja a fia gyengéit és együttesen állapítják meg az orvosságot. Ha a gyengéket tudja, szigorú következetességgel és türelemmel, számot vetve azzal is, hogy visszaesés bizony nem egyszer lesz, fejtheti ki a szülő is, a nevelő is az egyetlen terrort, amelytől minden gyermek fél: a mindent számbavevő, mindent meg jegyző és mindig kitartó következetességet. Ez az, amitől a gyermek legjobban fél, mert ő gyenge, a következetesség pedig erő; ő hebehurgya, ez pedig a legnagyobb fokú meggondoltság. Érthető tehát, hogy olyan módja a nevelő eljárásnak és a fegyelmezésnek, amely szinte állandó jellegű, jótékony büntetésféle; csudálatos eszköz, mert ugyanakkor, mikor sakkban tart, állandóan ablakokat nyitogat, kifelé, a jövőbe, ahonnan a jóakarat és türelmes vidámság szellői tódulnak be a nevelő és fegyelmező, akár szülő, akár tanár részéről a nevelendő és fegyelmezendő generális depresszióihoz, s ezek a szellők, fények és napsugarak állandó biztatással töltik el: ilyennek kell neked is lenned, fiatal barátocskám, és lehetsz is ilyen. Nyilvánvaló, hogy egyetlen út az, amelyen haladva a félelem lassan tiszteletté alakul át, mert hiszen a mindent számon tartó következetességben benne vannak nemcsak a megfélelmlítésnek, hanem a tiszteletnek a csírái is. Igen érdekes dolog volna itt elmondani, mekkora szerepe van az esztétikumnak abban, hogy hogy a félelem-jelleg elmosódjék és a tisztelet elemei lassanként kiemelkedjenek. Csábítana a feladat, de csak a velejét mondom meg az idő rövidsége miatt: a következetesség alapjában véve jó, igazságos rend, melyben előtérbe kerül a fő, háttérbe a mellékes, a mellékesek szálai mégis odafűződnek a főhöz és minden következetes cselekedetben mintegy kompozícióval állunk szemközt, melyben ritmus, rend, részarány és magasabb egység megéreztetik a nevelendő fegyelmezendővel a következetes karakter szépségét, ha egyébiránt itt is sikerül megéreztetnünk, hogy a következetesség nem őrmesteres öncél, melyet már Bismarck is kifigurázott, hanem tiszteletből fakadó igazságszolgálat. Világos, hogy a szülőket a fegyelmezésnek ebbe a világába teljesen bele kell vonnunk. A rendtartásunk is követeli ezt, mert hiszen a testi büntetést, a térdelést, a botot, a feladatoknak százszor és nem tudom még hányszor való borzalmas leírását egészen kiküszöbölte, nagyon helyesen, az iskola falai közül. Jó volna, ha a szülök ez irányban való kioktatásáról rendszeres előadások keretében minden iskola gondoskodhatnék. Az igazgató legnemesebb