Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926

45 a figyelemhullám valami titkos áramébresztések útján fölverje a tndat mélyeit. Szoktatjuk tehát a figyelésre, szoktatjuk az egyre mélyebb' figyelésre és azt akarjuk, hogy ez a figyelem állandó birtokává legyen, azaz neveljük. Szoktatjuk arra, hogy nehézségekkel birkózzék meg, mikor bevezetjük a szótaniüás titkaiba, de okos és tervszerű bevezetés után — melynek eleinte több hónapig is el kell tartania, hogy senki igazságtalanságról ne vádolhasson bennünket — megköveteljük tőle, hogy most már jó szokásává tegye, amit eleinte a mi segítségünkkel müveit: azaz neveljük. Az ő akarata útjából elhárítottuk a nehézségeket, mikor leereszkedtünk hozzá, elismertük az általa megoldandó problémák nehézségét,, tapasztalataink révén ezeket a nehézségeket megszüntettük és most már vaskövetkezetességei követelünk. Ha túlságos gyors iramban haladtunk volna, azaz, ha ki nem oktattuk volna folytonos gyakorlás útján azokra a fogásokra, amelyek segítségével a szótanulás, az idegen szókiejtés, a szövegtanulás, a verstanulás, az elemzés, a szakasztartalmak kihámozása, összefűzése előadása, a földrajzi, a történelmi, a számtani ismeretek egyszerű, pontos, tartós elsajátítása igazán és becsületesen végrehajthatók, vagyis ha ezeket a fogásokat magától értetődő egyszerű ügyeknek tekintettük volna, nem pedig súlyos problémáknak, melyekre nekünk kell rávezetnünk tanítványainkat: akkor az oktatás eredményét azért tettük kétségessé, mert elhibáztuk gyökerében az oktatással együtt megoldandó nevelési feladatot. Súlyosan, bár akaratlanul megsértettük az igazságot. Mert nyilván nagy igazságtalanság, ha valakitől olyasmit követelünk, amire sem fizikailag, sem technikailag, sem erkölcsileg disponálva nincsen, s a disponálást nemcsak magyarázattal, hanem folytonos gyakorlással elmulasztottuk. Ez a súlyos nevelő hiba nemcsak azért bosszulja meg magát, mert az eredményt egészen kockázatossá teszi, hanem azért is, mert a növendékek kisebb, vagy nagyobb részének a mi erkölcsiségünkbe vetett hitét rendíti meg. Bölcsnek ugyanis azt érzi a gyermek, akibe legalább annyi szeretettel párosult élettapasztalat van, amennyi kell ahoz, hogy ne a maga, hanem az illetékesek mértéke szerint mérje a problémákat. A bölcseség hosszú és el nem feledett folyamatok és a folyamatokhoz kapcsolódó, ugyancsak el nem felejtett érzések öszszeségéből épül. A bölcseség épen ezekből az éberen kapcsolódó érzésekből és folyamatokból származó meleg summáció: eszembe jut, szívembe ötlik ez éber folyamatok és érzések révén minden szenvedés, amit kis-ember koromban magam is átéltem s noha ma nekem ezek a szenvedések nem problémák többé, mert túl lévén rajtuk, mosolyoghatok is: mindazáltal ez a mosolygásom bátorítás a kis nebuló számára, amelyből mindent kiérezhet: azt, hogy problémáját ismerem, tudom, hogy abban a korban én is h e g y-nek láttam, de átvergődtem rajta s a szemem mondja neki: Ne félj, kis pajtás, te is, kis pajtás. — Ez a bölcseség. Mennyi tartalom,