Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926

42 országban is bizonyos szempontból elég nagy volt: későn házasodhattak^ későn születtek a gyermekeik és így nem csuda, ha életük alkonyodása felé mentől előbb csak kenyeret akartak látni magzataik kezében. Homályosan érezték ugyan, hogy ez még nem minden, de úgy gondolkodtak, hogy a „többi" majd csak megjön magától: az iskolában, a családban, az utcán és közmívelődési tanfolyamokon, előadásokon és egyebütt majd csak szednek össze annyit, amiből kikerül a „többi". A pedagogusok kizárólagos tudományhajhászása azonban már anynyira egyoldalúvá tette az iskola munkáját, hogy közvetlenül a háború előtt arról vitatkoztak már a legkomolyabban, hogy az iskola pusztán a tudományátadásra korlátozza működését. Legyen becsületes és nyíltan mondja ki, hogy tömegeket nevelni nem bír, de nem is akar. A nevelés funkcióját nyíltan és becsületesen adja át a szülői háznak, ő maga csak a tudományok átadására szorítkozzék. Mondja is ezt meg nyiltan, becsületesen, hogy senki illetéktelen feladatok megoldását ne várja, ne remélje, de számon se kérje tőle. Szomorú és felszínes ez az álláspont. Szomorú azért, mert a tudásnak adja á vezetőszerepet az emberkvalitások hierarchiájában. Láttuk azonban, hogy ez lehetetlenség, mert hiszen a tudás, vagyis az ismeret birodalma az akarás birodalmától valójában elválaszthatatlan. Láttuk azt is, hogy a tudás hatalmai magukban nem elegendők arra, hogy megkössék az akarás démoni erőit. Sőt láttuk azt is, hogy mindazok az embererények, melyek valóban nagy és mély tudást tudnak létrehozni, nem az ismerés vágyának, a puszta kíváncsiságnak, hanem az erős, a szorgalmas, a célokra irányuló akarásnak erényei. De tudnivaló az is, hogy a tudás birodalmában is meglévő kettősség nomiák és antinómiák játéklabdájává teszi az emberi tudományszomjasságot mindaddig, míg az akarás erői valahogyan be nem hódolnak az örökkévalóságnak, sőt magának az Örökkévalónak. Aki tagadni akar, mindent tagadhat és nincs az az ember, akinek tudása meg bírná őt győzni arról, hogy saját magából kell kilendülnie komoly akarással annak, aki valóban, igazán és szépen akar élni. De felszínes is ez az álláspont. Felszínes azért, mert soha számot nem vetett az adott helyzettel. Az ifjúságot a természetétől egészen távol álló, nem mély, csak mesterségesen mélykedő hangulatokkal töltötte el. Ezek a kora-érett, nagykörmü és nagyhajú legények — tapasztaltam sokszor! — már ötödikben Schopenhauerrel kezdették, Nietzschével folytatták és nyolcadikos korukban Kant Tiszta ész kritikáját evegették. Egyikből is, másikból is egy-egy elkapott töredék-mondatot értettek meg csupán, ezt is csak azért, mert koravén élményeik, zabolátlan erkölcseik, a fegyelem és engedelmesség hatalmas erényeivel szemben teljes érzéketlenségük olyan életbe lökték őket, melynek erkölcsi normája nem volt. Ezek a