Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926

43 szerencsétlen, koravén, inteHectuel emberpalánták már az iskolában az emberiség vezérlő generációjának tartották magukat. Lenézték a társaikat, akik az egészséges ifjú vér szavának engedve jóízűen longamétáztak .— akkor még ez járta! — és komikusnak tartották, ha valaki idő előtt beléesik a problémázás nyavalyájába. Viszont a probléma-fag-ok azt, hogy a társaik, józan, fiatal lelkük szavát követve nem fútták fel magukat mesterségesen szociológusokká, sem Atlaszokká, akik az egész emberiség minden problémáját nemes és önfeláldozó gőggel cipelik törékeny vállukon, mondom, a „tudománynak" ezek a komikus kis ön-imádói szellemi inferioritásnak tekintették, hogy a többiek olyan jóízűen labdáznak, birkóznak és veszekednek. Ezek az intellektuális iskolának büszke és oroszlánkörmű neveltjei már az isolában úgy érezték, hogy túlnőttek a tanáraikon: világreformokon törték a fejüket és érezték, hogy a „több tudomány" nevében ők fogják nagyhamar kézbekaparintani a világ szokere rúdját. És micsoda egyoldalú, fájdalmasan egyoldalú volt a pedagogusok ítélkezése ezekkel a szerencsétlen tudomány-pojácákkal szemben! Hogy örvendeztek, mikor Freud, Kant, Spencer köteteit és a Szociologiai Könyvtár gyönyörűen bekötött kék könyveit látták a hónuk alatt! Az iskolában fölkeltett tudományszomjúság merő diadalának vették, mikor gyakorlataikban ugyancsak kivágták a rezet és egy zavaros elmefuttatást írtak oda szegény gyakorlatjavító tanár számára egy olyan modern terminus technikusokkal ékes, soha meg nem értett könyvből, mellyel a régi iskola emlőin nevelkedett és magát titokban mélyen szégyenlő tanárukat a sarokba szorították és jelest írattak zavaros dolgozatukra, még dicsérő bírálattal is körítve! Hogy győzték szóval, pompás, pattogó mondatokkal és hogy levették lábáról a vezetőjüket, aki az imént említett „tudományos" vitáknak behódolva már-már azt az álláspontot vallotta a magáénak, hogy az intellektus egyoldalú képzése mellett bátran lemondhatunk a nevelés követelményeiről! Hogy háttérbe szorultak ezzel a szerencsétlen fiú-típussal szemben, lakik mindig és mindent szinte szemtelen bátorsággal állítattak, vagy tagadtak, azok a fiúk, akik nem voltak koravének, nem voltak problémahordozók, akiket az osztály egyrészének ez az irdatlan bátorsága szinte megbénított azzal a tudattal, hogy ők valóban inferiórisok! Hogy nyomta ezeket inferioritásuk tudata, melyet még vezetőik ítélkezése is fokozott azzal, hogy ezeket a csöndeseket, szerényeket, nehezen mozgókat, gyors és merész szemfényvesztésre fogékonytalanokat az osztály harmadrangú elemeinek, amazokat pedig az osztály krémjének jelentette ki és kalkulusadásával ebbéli meggyőződését Számtalanszor megerősítette! Nem. Ezzel az egyoldolúan „ismeretterjesztő: és „tudóskodó" iskolával, azt hiszem, mindenki jóllakott. Láttuk eredményeit. Tudjuk, mi te(