Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926

26 szépségre nem irányítjuk rá a figyelmét, örökké üldözött és elnyomott vadnak érzi magát a kis ember. Épen az elnyomottság érzésével járó elkötöttségnek kell szabad folyást engednünk azzal, hogy az új eredményre utaljuk őt is, sőt őt is belékapcsoljuk a vidáman és okosan társalgó együttesbe. A rendetlenségre hajlamosat egy k i c s i, de konkrét ténnyel késztessük a rendre: pl. azzal, hogy este lefekvés előtt rakassuk vele rendbe a ruháját s mikor ez a kis jószokás már vérévé vált, egy-egy humoros megjegyzéssel, egy kis dráma-rögtönzéssel próbáljuk meg vele, hogyan tudná a régi mód szerint össze-vissza dobált ruháit a székre varázsolni. Nevessünk vele együtt, mikor nehezen sikerült most már a rendetlenség mesterséges rögtönzése. Nevetve örültessük annak, ami történt: mert nagy dolog történt és erről a nagyról áttérhetünk most már még nagyobbra. Az akarat eszerint titokzatos, nagy hatalom. Talán az élet lényege. Titkainak egy részéről akartuk csak valamiképen föllebbenteni a fátyolt, hogy fölkeltsük a szülők és nevelők érdeklődését a főbenjáró kérdések iránt. Azt vesszük azonban észre, mentől mélyebben hatolunk bele az akarat és akarás titokzatosságába, annál több megoldásra váró kérdés mered a lelki szemeink elé. Sem időnk, sem terünk nem engedi, hogy sorjába, szedjük ezeket a kérdéseket. Csak azt akarjuk, hogy meggondolkoztassuk az illetékeseket és rávezessük a kérdés lényegére a figyelmet. A nevelést olyan eljárásnak minősítettük, mely a nevelendő akaratát, ezt a kettős és mégis egységes akaratot valaminő eszközökkel megnyeri és aktív mű k ö d é s r e bírja abban az irányban, melyet a nevelő helyesnek, jónak, szépnek és igaznak tart. Milyen eszközökkel szerezhető meg ez az akarás, arról egyelőre még csak apró megjegyzéseink voltak. De ezekből a megjegyzésekből is kiviláglik, hogy az akarat megnyerésének eszközei és módjai jóformán kikutatatlanok. Semmi sem nagyobb érdeke a modern pedagógiának, mint hogy ezeket a nagyrészt ismeretlen módokat és eszközöket kikutassa. A v é g z e t-ről, a sors könyv é-ről épen azért sóhajtoztunk és sóhajtozunk olyan sokat, mert minden akaratmegnyerésbeli járatlanságunkat a vak-esetre, a sorsra, a véletlenre és végzetre szoktuk áthárítani. Nyilván olyan ősállapot ez az akarat therápiája terén, mint a fetisizmus és a bálványimádás 'az istentiszteletek rendjén. Mert hát valóban van sors, van végzet, van fátum. Csakhogy nem ott van egyik sem, ahol keresni szokás: felettünk és kívülünk, hanem itt van bennünk. Bennünk van: indulatainkban és szenvedélyeinkben, melyeket, nem értvén semmit az, akarat nevelésének megelőző és gyógyító eljárásaihoz, nagyra megneveltünk. Mikor aztán a naggyá nőtt indulat kigyújtja bennünk a lángokat, ezek a lángok fenyegetnek meg azzal, hogy mindenünket elpusztítják. Saját lángjaink, saját