Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926

20 igaz-jóságban gyönyörködni fogunk, mert megközelíthetjük. Mentől több diadalmas birkózás folyik le bennünk a j ó érdekében: annál inkább éhezzük és szomjúhozzuk az igazságot, vagyis a mi nyelvünkön szólván, az igaz-jóságot. Éhség és szomjúság pedig nem spekuláció, nem figyelemmegfeszítés, hanem hatalmas és fájdalmas vergődései a szervezetnek: olyasmik, amik szinte megfékezhetetlen aktivitásra késztik a szervezeteket. Ügy van eszerint, hogy az akaratmoccanások számbavétele nem pepecselő és lélekölő figyelemimunka, hanem hatalmas életműködés, melyben a test és az idegrendszer vibrációival, a lélek pedig szinte rajtaütés-szerű élannal tevékenykednek. A figyelem inkább csak egy-egy villanata a munkának, mert utána rögtön vívó állásba lépünk azzal, ami kevésbbé jó, vagy éppen rossz. Az állásfoglalás pedig valóságos viadal, azaz akció s az akcióba nem lehet beléfáradni soha, mert akció a legmegfelelőbb élettartalom. Könnyű megérteni, mekkora a tévedésünk, mikor egyoldalú észmunkának állítjuk be azokat a ténykedéseket, amelyekkel a jó és nem jó megkülönböztetésére, vagyis az akarat viadalmaira óhajtjuk rávezetni a növendékeinket : az észmunka többé-kevésbbé mindig sematizál, kivonatol és színtelenít, a lélek legmélyebb erői mozognak, mozgatnak, fűtenek, színesítenek és egyénítenek. Ha észmunkát adunk, sablont adunk igaz élet helyett: Krisztus pedig azért jött, hogy vitám habeant, et abundantius habeant. Eszerint nem elvont fogalmi tudással, hanem; eleven élettel kell rávezetnünk tanítványainkat és nevelendőinket az akarat tragikus kettősségének a misztériumára. Át kell életnünk velük azt, az igazságot, hogy a tragikus alapokból induló világnézet a legreálisabb világnézet, mert gyökerei az élet legmélyebb megismerhetésébe ereszkednek le. Minden tragikum azért döbbent meg mindnyájunkat annyira, mert végső elemzésben e z a legmélyebb emberi igazság a világon. Belőle aka-, runk époszt, azaz hőskölteményt formálni s kell is formálnunk. De az élet éposza sokszor csak széltolás, mert reális magja nincsen. Reális magja az életéposznak csak akkor lesz, ha ebből a tragikumból, azaz a legnagyobb és legmélyebb realitásból lendül a magasba. Milyen gyönyörűségesen és mégis egyszerű mélységgel fejezi ki mindazt, amit a legmodernebb pszichológia is lát már, az egyház az áteredő bűnről szóló tanításaiban! Hozzá nem értőket itt a bűn szó szokta megbotránkoztatni, mert bűnnek csak a személyes bűnt és a vele járó felelősséget tudja elismerni. Pedig azt hisszük, még a személyes bűnnek démoni gonoszságával sincsen félig-meddig sem tisztában az, aki az áteredő bűnről szóló mélységes értelmű tanításon megbotránkozik. A személyes bűn is nemcsak az egyes ember legszentebb értékeinek rombadöntése, hanem mindig szociális rombolás is: démoni kisugárzó ereje van és mentől több szövedékében az a szál, ami az erény-