Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926
21 szövedék szálaiból fordult át az akarat veresége következtében bűnné (erő, bátorság, merészség, kitairtás, következetesség, stb.): annál jobban rásugárzik a környezetre és megmérgez mindent. Tehát az egyéni bűn is szociális rombolás annál az egységnél fogva, amely mesterségesen is (vasút, posta, közlekedés, stb.), de a természet rendje szerint is egybe 1 fogja az emberiséget. A személyes bűn, ha igazán mélyen fogjuk föl, soha :sem menthető azzal a kisded védekezéssel, hogy elvégre mindenki maga viszi a bőrét a vásárra. Dehogy maga! A bűn a szó legrosszabb és legszomorúbb értelmében mindig féktelen vakmerőség, szomorúan hősi kitámadás az abszolút igazság ellen a test és vér igazságai nevében s mint ilyen, nem maradhat elszigetelve soha: mert ami az ember mindenfajta erőit mozgósítva születik a világra, az afficiálja a környezetet. Nincs tehát semmi érthetetlen abban, amit az egyház az áteredő bűnről tanít: az első ember szomorúan hősi kitámadása az igazság ellen nem afficiálhatott szimultán társadalmat, mert ez nem volt; inficiálnia kellett azt a nagy szukcesszív társadalmat, amely ágyékából szakadt: az egész emberiséget. Az akarat misztériumában azonban még egy mozzanat a fontos. A démoni erők ug y a n i s a te s t és az idegrendszer ellenálló képességének végzetes legyengülése révén diadalmaskodnak a jószándékon. Test és idegrendszer azonban — öröklékenyek, amiből az következnék, hogy lelkünk legnemesebb ellenálló erői is relatív értékűek. Mondották is sokan és sokszor, hogy ép test, ép lélek, beteg test, beteg lélek. Itt mindenesetre egy új misztériummal állunk szemben. Az átöröklés megint egyike azoknak a tényeknek, melyek minden néven nevezendő bűn borzalmas szociális következményeire utalnak bennüket, de arra is figyelmeztetnek, hogy ellenlábasának, a mélyen a szívekben gyökeredző erénynek viszont egyesekre és a társadalomra nézve örökletes átsugárzásai vannak. Ibsent olvasva s az életet figyelve, az átöröklés tényei szinte a predestináció és a végzet iszonyatával verdesik a szívünket és lázítják nem egyszer a fantáziánkat. Quis peccavit, kérdezzük a János-evangélium vakonszületettjének szüleivel... S ilyenkor fantáziánk, ez a hatalmas alkotóművész, fekete sorsokat látva, élő, fekete hatalmakat is állít bele a világba. Nevet is ad nekik: Sors, Végzet, Áté, vagy akármilyen névvel nevezze is őket, ugyanazt akarja velük mondani; azt nevezetesen, hogy hisz ezeknek a fekete, sötét hatalmaknak a létezésében, sőt könyvet is ád a kezükbe, mikor egy-egy tragikus mozzanatát az életnek efféle kiszólásokkal fejti meg: Így volt az a S or s könyvében megírva. De hát van-e igazán Sors? Van-e Végzet? Valóban öröklött vérmérsékletünk, idegrendszerünk-e az az erőtényező, amely korlátokat szab nevelő törekvéseinknek s legtöbb nevelőben azt a bevallott, vagy bevallatlan meggyőződést kelti, hogy hiábavaló minden mélyenjáró munkánk?
