Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926
17 Ez is tétlenség talán? A szeretet nem cselekszik rosszat: azaz bajért nem bajjal fizet, hanem kenyérrel dobálja vissza a kővel hajigálókat. Talán ez is egykedvű stoicizmus? A szeretet nem fuvalkodik föl: azaz vagyona, szépsége, hatalma és tudása nem arravalók, hogy agyon-nyomja velük magát és környezetét, hanem emel velük mindenkit, aki vonzókörébe jut és maga is emelkedik. Ez is passzív önmegadás volna? És sorra vehetjük ennek a szépséges ódának minden szavát, hogy a szeretet nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszat, nem örül a hamisságon, hanem az igazságon örvend, mindent elvisel, mindent elhisz, mindent remél, mindent elszenved, soha meg nem szűnik, habár a jövendőlések véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik. 3) Mennyi akció! Mennyi élet! Mennyi végtelen erőkészlet ezekben a szürke szavakban és a mögöttük meghúzódó szépséges élményekben! Mikor tehát a felvilágosításokkal dolgozó belátás os pedagógia a belátás és beláttatás javára könyveli el elért eredményeit, nem •veszi figyelembe, hogy a belátóban a jóakarat, a beláttatóban pedig a szeretet nem az intellektusnak, nem a felvilágosításnak, hanem annak a szeretetnek mozzanatai, amelynek töredékeit ott hordjuk öröklött kincsképen a lelkünkben a Krisztusi kultúra jóvoltából még akkor is, ha intellektusunk, azaz értelmi képzettségünk többé-kevésbbé elszakított, vagy mintha elszakított volna bennünket a teljes evangéliumtól. A belátás és bel SL t X 3- t cl s pedagógiája — eszerint igen rossz önmegfigyelőnek bizonyul, mert az intellektus mozzanatainak minősít sok olyant, ami sokkal mélyebb, sokkal átfogóbb, sokkal világformálóbb minden intellektuális megmozdulásnál: a szeretetet. „A szeretet soha meg nem szűnik, habár a jövendölések véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik." Ez a legnagyobb világérték. Ha a belátásos elmélet hívei — épen a koncentráció és mélyen befelé nézés hiánya miatt — rossz megfigyelőknek bizonyultak az előbb említett pontokon, rossz megfigyelők ott is, ahol a mások akaratának misztériumát boncolgatták. Átsiklottak az akarás misztériumán, amely lényegében a szeretet misztériuma. Átsiklottak az akarás démoni hatalmasságainak mélységes és titkos birodalmán és jóakaratnak, vagyis az akarás angyali megmozdulásának minősítettek mindent, ami valamiképpen megindító, megható, a nevelő szája íze szerint való jócselekedetféle. Soha nem vettek maguknak elegendő fáradságot arra, hogy türelemmel és kitartóan megvallassanak egy kis nebulót, hogy megfigyeljék arcjátékán a vallatás folyamata alatt az akarás roppant konvulzióit. Elégnek tartották mindig, hogy a botlásait tagadót egy-két fenyegető szóval bírják Pál I. Kor. 13, 4—8. 2
