Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926

12 felelni merő tanítvány. „No látod, én sem, — s hidd el, senki más", — feleli vigyázattal, de őszinte vallomásától, mint egy mélységes sóhajtástól megkönnyebülő, mélyben-járt mester. E sóhajtásnak vannak még gyönyörűséges utóhullámai is, azok a anélyértelmü szavak, melyeket annyiszor és annyit magyaráztak már, de a bennük rejlő mélységes zengésű, szomorú férfi-baritont olyan kevesen érezték ki belőlük. Hadd iktassuk ide ezeket a mélyértelmü, zenélő szavakat: A bölcselet csupán költészete Azoknak, mikről még nincsen fogalmunk. Azt a bizonyos „krízist", melyről pár sorral fönnebb szóltunk, ilyen szépen senki nem fejezte ki a világ irodalmában: benne van e sorokban az, hogy a tudománynak végcélokat látó biztonságában vakon bízó ember megrendült vak bizodalmában; de benne van az is, hogy vak bizodalmának romba dőlt fellegvárait férfias zengésű baritonjának siratnia kell és szívesen is siratja. De ha siratja, akkor épen ez a sírás utal arra, hogy a tudomány szféráiról magasabbra kell emelkednie, oda, ahol a tudomány analízisénél sokkal átfogóbb erejű, reális ölelésű karok fogják át az igazságot, amely véges-értékű boncolások után — de csakis utánuk! — a végtelenbe nyúló, teljes közvetienségű szintézisekben csöpög bele a „Numen adest"-et élő lélekbe. Nos tehát: a tudományért, mint tudnivalóért valamikor teljes gőzzel lelkesedő, de aztán krízisbe került tanár-, vagy szülő-pedagógus elveszti minden érintkező pontját a nevelendővel, ha Madách zengő baritonja e síkból át nem vezeti őt férfias egyszerűséggel arra a másik síkra, ahova ez a bizonyos bariton nemcsak utal, nemcsak szorít, hanem egyenesen kényszerít bennünket: az örök értékeknek és az örökkévalóságba lendülő komoly, férfias, meleg szeretetnek a síkjára. Ide lépve megszűnik a krízis, a tudománynak minden céllátó értéke helyreáll, kikezdései és analízisei befejezést nyernek. Minden kikezdés, minden analízis olyan szállá változik, melynek egyik vége a kezünkbe szalad, és itt mintha megszakadna... De a megszakadt szálakban i*ezgelődéseket, áramokat és bizsergéseket érzek és élek át, melyek hatalmas és tőlem végtelen távolságokra lévő erőcentruimokra utalnak. Ezekért a centrumokért érdemes élnem, érdemes lelkesednem, érdemes a krízisből kiemelkednem. A krízisből kiemelkedve arra a meggyőződésre teszek szert, hogy egy ilyen fölséges titkokat magában hordozó válandó emberért, akárkinek hívják is, érdemes azt a bizonyos több munkát elvállalnom, amelynek nevelés a neve. Sokat beszéltek már róla, sokan elmélkedtek felőle. Nagy és mély igazságokat azonban csak azok az emberek tudnak felőle mondani, akik maguk átélték magukban azokat a valóban drámai, benső történéseket, melyek az ember, vagy a válandó ember bensejében zajlanak le, ha nevelni kezdi magát, vagy ha olyan ember köze-