Katolikus gimnázium, Miskolc, 1926

11 működéseit. Megtörni az akaratot, vagyis pozdorjává zúzni azt, ami alapjában véve egységes, akár lefelé, akár fölfelé indító erők dolgoznak benne, nem lehet sem a fizikai, sem az erkölcsi világrend érdekében. Állíthatni tehát, hogy a dacosság, amelynek csak egyik fajtájáról próbáltunk most elmélkedni, majdnem sohasem minősíthető kizárólagos erkölcsi defektusnak a nevelés kezdő korában. Kellemetlen jelenség az olyan nevelő számára, akinek fogalma sincs erő, micsoda őserő minden igazi akarás. Kellemetlm jelenség, mert a felszínes és fáradság nélkül való beavatkozások egyenes visszautasítója és így sarkaló arra, hogy éppen a nevelő törjön mélyebbre, hagyjon abba minden felszínes, ötletszerű és állandóság nélkül való beavatkozást és helyettesítse másokkal, mélyebbekkel és állandóbbakkal. Eszerint nemcsak kellemetlen jelenség, hanem alkalmas fölkiáltójel, mely állandóan figyelmeztet arra, hogy az erkölcsi élet törvényei kimondhatatlan mélyek, olyan mélyek, melyeket könyvekből soha meg nem tanulhat senki. Ez az egy területe van az életnek, melyet mindenkinek magától kell kibányásznia, még pedig nem is egyszerre nagyban, hanem szemenként s a szemeket összerakva kap ki-ki egy kisebb rakás aranyat, melyet az erkölcsi élet igazságainak, drága kincseinek szoktunk nevezni. Legyen elég ez a pár példa arra, hogy megmutassuk az érdeklődőknek, mennyire külön világ minden gyermek lelke és mennyire lelkiismeretes hozzáértés kell, hogy durván meg ne bántsuk, hogy tehetetlenségünkben egészen külső hatások prédájává ne engedjük, hogy finom beavatkozásainkkal megnyerjük a pozitív alkotó munka számára. Bizony igaz: ez a gyermek lelkébe való belátás hatalmas több munkát jelent szülő és tanár számára. De ez a több munka egyedül méltó szülőhöz és tanárhoz egyaránt, mert szülőnek és tanárnak, tanítónak akkor válik a munkája lélektelen mesterségből lelkes művészetté, egyesek és nemzetek megmentőjévé. Sőt enélkül a több munka vállalása nélkül minden tanít ásbeli ügyesség idő folytán levedlik közönséges gépies fogások és ügyeskedések összeségévé, amely annyit veszt üdeségéből és frisseségéből, amennyit a tudomány ingere veszt izgató érdekességéből. Már pedig a tudomány, mint tudnivaló anyag, minden ember életében átmegy azon a nagyon emberi krízisen, melyet az Ember Tragédiája olyan mélységes és gyönyörű igazsággal, szinte a lelkünkbe markolóan illusztrál Kepler-Ádám és a famulus közti párbeszédben. Ez a nagy krizis, a 10. szín egyik legszebb része, ilyen formán zajlik le a mester és tanítvány között: „Mit is mondtál előbb, fiam, nekem?" — kérdi a mester. „Hogy lényegében semmit sem fogok fel" — véli a bátortalanul