Katolikus gimnázium, Miskolc, 1925

46 mozgunk és vagyunk, akit nem elvont elméleti, hanem eleven valóság gyanánt akartunk megismerni, megóhajtani és tettekkel mindenekfölött megszeretni. Kezünk a múlt és jelen világtörténés pulzusán nyugodott. E hatalmas érverésekből láttuk, éreztük, tudtuk, hogy az emberiség nagy része, a jóakaratúak áhítják és szeretik Őt, mert közelednek Fiához, Jézus Krisztushoz, Akiben kinyilatkoztattatott és láthatóvá lett az O dicsősége. Fiainknak Krisztus bölcseségét úgy akartuk hát szeme elé tárni, hogy örvendhessenek e bölcseség mélységének, titokzatosságának, mindennemű ismeretet, érzést és akarást egybefoglaló hatalmas szintézisének, az emberiség történelmét mindenkor irányító és irányítani fogó isteni erejének, amelyért minden áldozatot érdemes meghozni, de meg is kell hozni. Hogy a kereszt bölcseségéért érdemes, szép dolog áldozatot hozni, ez a kereszt gyöngédsége; hogy kell is érte áldozatot hozni, ez a kereszt keménysége. Mikor tehát fiainkat a kereszt egyszerű bölcseségének útján akartuk az Isten felé terelni, nem estünk belé a kategorikus imperativusok keménységébe. Ettől a szelid és alázatos Krisztus óvott meg bennünket. De nem estünk bele a minden emberi cselekedetben csak jóságot látó szentimentális ellágyulásba sem. Ettől az igazságos, a vesékig látó, kemény Krisztus óvott meg bennünket. Nem voltunk Krisztus bölcsesége nevében annyira az egyediség hívei, hogy emiatt világnézetünk az individualizmus zavaros nézeteiben oldódott volna föl. Ettől az a Krisztus óvott meg bennünket, aki múlt, jelen és jövő minden emberéért, tehát az egész emberiségért halt meg végtelen szeretettel. De nem vesztünk el az irreális ábrándozóknak abban a filozófiájában sem, amely az egyént áldozatúl dobja a közösség oltárára és a papíroson a járatlanok előtt nagyon szépnek tetsző altruisztikus jelszavaival iparkodik meghódítani a közösségért rajongók távolba néző seregét, amely ábrándjai közepette nemcsak kenyérrel, de borral és kaláccsal is bőven ellátja a neki szavalók élelmes individuumait. Nem. Ettől a rajongástól megóvott bennünket az a Krisztus, aki a lélek, az egyén lelke végtelen értékét hirdeti •és azt mondja, mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja. Igyekeztünk Krisztussal és a Hegyi beszéddel arra a paradoxonnak tetsző meggyőződésre, hogy akkor használunk legtöbbet az emberiségnek, minden ügyén akkor lendítünk legtöbbet, ha mi, az egyedek teljesen alávetjük magunkat a kereszt bölcseségének, szerinte élünk, szerinte gondolkodunk, szerinte érzünk és teszünk és akkor a többiek mind megadatnak nekünk és az emberiségnek. Törekedtünk eszerint arra, hogy fiaink vallásossága valóban világnézetté alakúljon ki. De alakúljon. A kisebbek tehát eleinte a szívük egyszerűségével, lelkük tisztaságával szeressék Krisztus életének művészi tökéletességét és befejezettségét. A nagyobbak ne csak szeressék, hanem értsék is meg, hogy ez az élet azért netovábbja a művészi befejezettségnek, mert minden elgondolható nagyot, szépet, igazat, egyénit és általánost, magasat és mélyet, íilozófiát és egyszerűséget, megfejthetőt és megfejthetetlent, optimizmust és