Katolikus gimnázium, Miskolc, 1925

44 ez az állapot; nincsen helyzet, melyben annyi erőt érezzünk magunkban a megint jóválevésre, mint ez a helyzet. Mindez pedig annyit jelent, hogy ha a felelősségérzet egyik összetevője valóban a tett és a várható következmény szoros kapcsolatának gondolatbeli átélése, akkor valóban itt, ezekben a súlyos harcokban ébred föl igazán a felelősségérzet. A siheder-kor sok-sok bárdolatlanságának épen az a lélektani alapja, hogy a felelősség érzete akkora súllyal lép föl benne, mint előtte soha. A fiatal lélek élesen érzi magában a felelősség kérlelhetetlen nyomását, vele kél, vele nyugszik, ha maga van, Társaságban kiabál, ficánkol és hancúrozik, mint az, aki magában lévén, halálos félelmet áll ki dörgéskor és villámláskor, elsiet a társaságba s ott előbbi nyúlszívűségét egészen félretéve nemcsak fölvidámodik, hanem még másokat bosszant föl féktelen vidámságával. Látnivaló tehát, hogy nekünk a szülőkre, a szülőknek miránk : hatalmas szükségünk van egymásra. E vívódások között egy jó szó, egy barátságos tekintet, egy cirógató, bölcs mosolygás, egy alkalomadás a baráti beszélgetésre sokszor úgy hat, mintha háborgó tengert csillapítottunk volna le egy nagylelkű kézmozdulással. A hullámverés elül és az utána következő csöndesség állapota bőséges alkalom arra, hogy ki-ki, a háborgást kiállott éppen úgy, mint a csillapító, levonja a viharból a konzekvenciákat. S ha újra tornyosulnak a hullámok ? Nem ijedünk meg tőlük. Tudjuk, hogy az első legyőzött háborgás mély nyomokat hagyott maga után, erkölcsieket, erőseket, az élet törvényei szerint valókat, melyek nélkül a lelki életet alig bírjuk fölépíteni. Az új hullámverés egyébiránt mindig más színű, mint az előző. De színektől sem fogunk megijedni. Tudjuk, hogy minden színezetű hullámverés egy-egy téglája az épülő lelkiéletnek, melynek fundamentuma a viharok folyamán kifejlő felelősségérzés önmagunkkal szemben, épülete az erős, a rugalmas, a hullámbiró hajó, mely megvéd a hajótöréstől. Fölösleges mondanunk, hogy az eddigiekben voltaképen valláserkölcsös nevelésünk legfőbb irányelveit foglaltuk össze. A vallást az ember lelke legősibb, legmélyebb és legszentebb megnyilatkozásának tartván, nemcsak fiaink számára véltük jellemképző erőnek, hanem magunk számára is olyan hatalmas lelki élménynek, melyben szívesen igyekeztünk elmerülni. Igyekeztünk fiainkat napról-napra jobban megismerni, gyarlóságaikat egyszerű türelmességgel jóvégre terelni, szüleiken át családi viszonyaikat földeríteni, szorgalmukat okos tanácsokkal fokozni, bárdolatlanságukat nyesegetni, anyagi szorultságukon segíteni, tájékozatlanságukat eligazítani, jótulajdonságaikat értékelni, a rosszakat megszüntetni, szóval igyekeztünk rajtuk gyakorolni az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. Egyéniségük szerint igyekeztünk bánni növendékeinkkel, jól tudván, hogy kettő sincs közöttük teljesen egyforma s így bánásmódunk annyiféle legyen, ahányan vannak azok, akiket vezetnünk és nevelnünk kell. Ezt a praktikus szeretetet véltük a vallásos nevelés egyik főtényének. Igyekeztünk azon, hogy a napi vagy