Katolikus gimnázium, Miskolc, 1925
43 ha embertelenségen kaptam magamat másokkal, vagy magammal szemben s marasztaló ítéletem felől nem ismerek föleb'bezést. A tudomány adhat finoman kiművelt elmét, adhat boldogulásbéli fogásokat, de magában véve legföljebb azt mutatja meg, hogy a való tapasztalat szerint okos dolog a felelősség érzete, talán szépecske is, de regényekbe való enthuziazmus > melynek az életembe való iktatására nem vagyok épen kötelezve, vagy legalább nem épen én vagyok kötelezve. De itt mégis csak jól szemügyre kell vennünk egy körülményt. Azt nevezetesen, hogy a tudomány annyit mégis csak elért, éppen hatalmas szintézisei révén, hogy tisztázta a kötelesség- és felelősségérzet kifejlődésének és kifejlesztésének lélektani alapjait. Az emberek valamikor nem is annyira tudatosan, mint inkább ösztönszerint érezték, mennyire felelősek a tetteikért. Hittek, mert tisztaszívüek voltak, közelebb éltek az Úrhoz, kinek törvényei örök büntetés terhe alatt kötelezik őket arra, hogy felelősségük tudatát egészen kimélyítsék; érezték ezt a boldogító érzést a szívnek Isten felé való fordulásából és követték az érzés diktátumait. De mit tudtak ezek a mi kedves elődeink arról, hogy az emberiség nemcsak elméletben testvér, hanem a valóságban is az, nemcsak lelki életének finom és örökkévaló rezdületeinél fogva, hanem életének gyakorlati, fizikai szükségleteinél fogva is az? Mit tudtak abból, ha én Európában rossz vagyok, akkor a rosszaságom végső elemzésben a kalkuttaira is rááramlik ? Mit tudtak abból, ha én másokat sanyargatok, gyötrök, dolgoztatok, igaztalanul megkárosítok, kifosztok, csalok, ha magamat zsarnoki módon kiszolgáltatom, voltaképen magam alatt vágom a fát, mert a történelmi- és a kor-élet hatalmas, most már mindenkitől ugyancsak látható egységénél fogva a bűnök olyan erkölcsi emanációk, melyek ma, holnap, vagy holnapután rám és generációimra is visszaáramlanak ? Mi ezt nemcsak hisszük, hanem tudjuk is s ha erkölcsi felelősségünk tudata nem emelkedőben, hanem csökkenőben van, egészen bizonyos, nemcsak Spengler okfejtése, hanem minden józanítéletü ember látása alapján is, hogy kultúránk dekadenciában van. Valóban : a dekadenciának nagyon egyszerű, de nagyon biztos ismertetőjele az, hogy mekkora az egyesek, a családok, a vezetők, az alrendüek és magasak felelősségérzete. A tudomány még azt is tisztázta s ezért végtelen hála illeti őt a részünkről, hogy a felelősségérzet kifejleszthetésének lélektani előzményei közül éppen a kamaszkor élményei a leghatalmasabbak. Nincsen élmény, amely annyira megrázná az embert, mint a bűn lehetősége. De nincsen hasznosabb, tartósabb, egész valóságunkat fölkavaróbb élmény-előző, mint éppen az a súlyos lelki harc, melyet jobb magunkkal vívunk és kell vívnunk, hogy meg ne adjuk magunkat silányabb, hitványabb magunknak. Nincsen állapot, amelyben olyan könnyen, olyan kertelés nélkül hitványaknak éreznők magunkat, mint épen a lehető, vagy a való bűn állapota; nincsen állapot, melyben lelkünk annyi rugója ágaskodik föl a sülyedtségünknek újra magasba emelésére, mint
