Katolikus gimnázium, Miskolc, 1925

42 a vereségekből és győzelmekből fakadt mélységes élmény, épen ebben a korban születik meg igazán. Mikor az imént növendékeink hajlamairól beszéltünk, szándékosan nem szóltunk a felelősség érzéséről, pedig köztudomású dolog, hogy jóformán az egész világon ez az ifjúság lelki életének a legsebhetőbb pontja. Általános panasz, hogy az egész emberiségből mintha kiveszőben volna az az érzés, amely fönntartója a szociális világ rendjének. Ha nem érzem a felelősségem teljes súlyát, hiába vagyok mérnök, pap, orvos, munkás, tanár, politikus, vagy családapa, az életem kalandok és próbaszerencsék esetleges sorozatává változik át. De nemcsak eddig van. A próbaszerencsék és kalandok folyománya egy csomó szomorú, rossz következmény: elnagyolt, vagy felületes, sőt szerencsétlen gyógykezelések, munkások megrokkanása, exisztenciák tönkremenése, egye.sek és országok sorsának könnyelmű kockáravetése jelzik a felelősségérzet hiányának szomorú útját. Förster, ez a világhírű pedagógus, talán az első komolyszavú ember volt, aki észrevette, hogy az iskolában teletömködjük ugyan növendékeink fejét a legváltozatosabb tudnivalókkal, de arra, amit az élet legjobban sürget, hogy t. i. felelősek vagyunk cselekvéseinkért nemcsak a lelkiismeretünk, hanem embertársaink sok és súlyos szenvedésének fájdalmas ítélőszéke előtt is, vajmi kevés a gondunk. Valamikor a vallásos lelkek kategorikus imperativusa a tudományok kevesebb birtokolása mellett is nagy eredményeket ért el a lelkiismeretes felelősség terén. Mi azt gondoltuk hosszú időn keresztül, hogy eleget teszünk az élet törvényeinek, ha az elmének egyoldalú tudományos kiművelésére törekedve kivetjük, a hajónkból azokat a requisitumokat, amelyek emberekké tesznek bennünket a bestiából. Ma már látjuk, hogy a tudomány vívmányai — erkölcsi felelősségérzet nélkül — finom emberirtó szerszámokká változtak át nemcsak akkor, amikor srapnellel gyilkoljuk egymást, hanem akkor is, mikor finom és elmés jelszavak leple alatt akarjuk egymás beleit kitiporni, polgári jogosultságot szerezvén a civilizált világban olynemű szenvedtetéseknek, irgalmatlanságoknak és könnyelműségeknek, melyek raffináltak ugyan, de végük mégis csak testilelki halál, kétségbeejtés, nyomorúság. Már pedig végső elemzésben igazán mindegy: furkósbottal, srapnellel, vagy formulákkal kergetjük-e egymást a halálba, vagy a kétségbeesésbe. Mindez kettőn múlik. Először azon, hogy a családokból a felelősség érzete kiveszőben van; ha pedig az otthon, a mély életelvnek legfőbb termőhelye nem ad szinte hősi ideálokat a válandó ember számára a felelősség érzete mezején, szomorú sivárság lesz mindenben az élet. De múlik azon is. hogy a tudós iskola megfeledkezett róla, hogy a tudomány magában, bárminő kincse legyen is a művelt ember lelkének, nem ad lelkiismeretbéli finomságokat, nem ad érzékeny lelkiismeretet, nem adja meg azt a finom> objektív érzületet, melynél fogva egyszerű mélységgel elmarasztalom magamat'