Katolikus gimnázium, Miskolc, 1925

34 mikor a hazugságot az erkölcstelen élet alapjának tartja és ezért mindenképen azon van, hogy igazmondásra szoktassa a tanulókat. Csodálatos, hogy az embernek veleszületett igazságérzete milyen varázslatos erővel ragadja magával az egyes osztályokat: nem is egy kollégánk volt, aki kényes esetekben is minden detektívszerü nyomozás nélkül fogta meg az ügyek szálát, meg lévén róla győződve, hogy ő megtud mindent, mert neki a tanítványai mindent megmondanak, hiszen úgy nevelte őket. Sokszor nem is csalódott, mert a következetes igazságra és igazmondásra-nevelés elébbutóbb megnyeri a legkonokabbnak látszó embertársaságot is, ha a nevelő nem fenyeget, nem büntet, ha az emberi gyarlóságokat és rossz hajlamokat nem annyira megriasztásjal, mint inkább a jobb és melegebb érzések fölébresztésével akarja jó irányba terelni, a büntetést csak akkor alkalmazván, ha határozott konoksággal állunk szemben. De nem kevésbbé csudálatos az is, hogy a tanulók velük született rossz hajlamaiknál fogva milyen ügyesen az önzésük javára tudják fordítani még az igazság kultuszát is, Egy kis ember pl. az idén úgy kereste a hős dicsőségét, hogy magára vett olyan bűnöket, melyeket soha el nem követett, hogy az igazmondónak kijáró dicsőség fényében sütkérezhessék: akkor hazudott hát legnagyobbat, mikor hősi módon igaznak akart feltűnni. Épen azért vigyáznunk kellett és vigyáztunk is arra, hogy az igazmondás erényét soha ne övezzük a dicsőség hamis gloríolájával, Kötelességnek tüntettük föl, amely nemzetek és egyesek életében a legokosabb, legkövetkezetesebb, legcélszerűbb eljárás. Nem férfiasság, mert mindkét nemnek egyformán okos, következetes, az orránál tovább látni tudó üdvös megszokása, melynek hiánya miatt tömérdek sok baj érte és éri a diákokat éppen úgy, mint az osztályokat, családokat, fajokat, nemzeteket és az egész emberiséget. Még nem is szoros értelemben vett különösebb erény, mert minden jóakaratú embernek ösztönszerű megmozdulása a hasénál magasabbrendű élet felé; különösebb erénynek csak azért látszik, mert az európai ember művelődésének ebben a sokat hánytorgatott kultúrkorszakában olyan kevesen vannak, akik a hasénál magasabbrendű életre is törekszenek. Mindent összevéve, az volt a törekvésünk, hogy az igazmondás! a jobb ember praktikus, okos, következetes, céltudatos megmozdulásának minősítsük, amelyért hála jár ugyan, de semmiképen sem grolíola. Mindez persze nem annyit jelent, hogy hazudozó fiaink szép számmal nem akadtak, Voltak bizony ilyenek is. Emlékszünk esetekre, mikor három-négy napos nyugtalanítás, vallatás, faggatás, a jó érzésre való folytonos hivatkozás, sőt szembesítés is kellett hozzá, míg végre megtörött a hazudozó és bevallotta gyarlóságát. Bizony, ilyenkor láttuk, mennyi lélektani előkészítés után milyen nagy elhatározásra is van szüksége a konok kis embernek, hogy megmutassa benső valóját és kitegye magát az ő szerinte biztos megvetésnek, Természetes, hogy az ilyen pillanat egy nagy-