Katolikus gimnázium, Miskolc, 1925

35 nagy tragédia erejével hat a megtört lelkiismeretre, de a legkedvezőbb is arra, hogy valakit a jó felé léptessünk. A hazudozás — mondottuk szívesen — örvendetes módon megcsökkent ugyan tapasztalásunk szerint, de nem csökkent meg semmit sem ott, ahol mint régi diák-virtust bizonyos nimbussal övezik a diákok, a felnőttek, az írások, az adomák egyaránt. Rágondolunk nevezetesen a hazugság soksok fajára, amelyek valósággal gomba-módra tenyésznek a diák-társadalomban, Súgás, puskázás, számítás, dolgozatlopás, kegyhajhászás, hizelkedés, az alkalmazkodó készség kaméleonszerű változásai, nagyzolás, sok és nagy „súlykok elvetése" ... és még sok-sok módja, faja, változata ugyanannak a hazudozó készségnek, ezek minálunk is bőven virágoztak. Egyik osztály egy bizonyos csoport tanulója különösen nagy mestere volt a súgásnak. Vagy nyolc fiú valóságos bajnoka a leckék eltagadásának. Két fiúnál a puskák, bakterek, vagy ismeretlen nevű segédeszközök egész ármádiáját találtuk meg. Voltak fiaink, akik alig várták, hogy valakit följelenthessenek s konokul megmaradtak az álláspontjukon, míg meg nem győztük őket róla, hogy nem „följelentések" és „bepanaszolások" fölvétele a hivatásunk. A szülők egyike mintaleckekönyvet prezentált nálunk, amelyből kitűnik, milyen nagymestere lehet valaki legpontosabban vezetett leckekönyve dacára is a finom elmeéllel űzött lecketagadásoknak . . . Apróságok ezek, úgynevezett „diákvirtusok", melyeket a régi iskola talán valamennyire nyeregbe segített, mert hébe-korba túlontúl nehéz feladatokat adott a fiai elé anélkül, hogy emberi módon kezére járt volna a növendékeinek a feladatok megkönnyítésében, megmagyarázásában, értelmi és érzelmi földolgozásában. Talán túlságos „Schulfuchs" módjára is kezelte akkor fiait a „Schulmeister", aki noteszát az alfánál nyitotta ki, végigreszkettette az osztályát és kirántott egyet a W-sek közül. Talán alig várta, hogy valakit kicsíphessen, megfoghasson, mulasztáson kaphasson s a jórend nevében olyan szívesen hegedültetett egyet-kettőt oda, ahol „nem fáj semmi", régi diákmondás szerint. A mai iskolában azonban a hazugság ezen csökevényes maradványai egészen idejükmult anachronizmusok. Rossz szokások, melyeket a humor és a gyöngébb fél ,,megfizetek"-ja tart fönn, de értelmük nincsen. Apróságok, melyek azonban nagyon-nagyon mutatják, milyen messze vagyunk attól, hogy nagyban, kicsiben, komolyságban, tréfában, mindenben keressük és szeressük az igazságot. Ezek a gyarlóságok, ha már megvannak, jó kiinduló pontja lehetnek a nevelésnek. Nem nehéz róluk valakit leszoktatnunk, úgy, hogy egyet veszünk elő a gyarlóságok közül. Aprók, leküzdésük különösebb nehézségbe nem ütközik s így a nevelendő saját magán tapasztalhatja meg belső erőinek munkabirását, s belőle azokat a zajtalan örömeket, melyeket csak az öntudat termelhet és csak az öntudat értékelhet. Ebből származik az a bizonyos jóra való kedv, mely a nevelés sokszor pepecselő munkájának központi erőcentruma. 2*