Katolikus gimnázium, Miskolc, 1925
16 Búcsúztató. (Hábor Gyula temetése alkalmival, Pusztamonostoron mondotta Harsányi Sándor.) A miskolci kir. kath. gimnázium tanártestületének képviseletében mint legközelebbi munkatársaid, eljöttünk sírodhoz, kedves Gyulánk, hogy utolsó istenhozzádot mondjunk Neked. Te, aki csupa jóság, csupa szeretet voltál, aki soha még gondolatban sem bántottál senkit, most olyan fájdalmas kötelességet hagytál ránk, amelynek súlya alatt egész lényünk megremeg, amelynek szóval is eleget tenni alig tudhat fájdalomtól elgyötört lelkünk. A kincs, a fény, mit tündöklő egyéniséged jelentett Istennek, Hazának,. Társadalomnak, oly rendkívüli volt, elvesztése oly váratlan és oly szívettépőn keserves, hogy előtör, felzokog kebelünkből tehetetlen vergődésünk hangja az Ég felé: Istenünk, miért veszed el tőlünk, akit példának adtál nekünk, hogy jobbak, hogy tökéletesebbek legyünk; hogy tudjunk hinni a Te igazságaidban, az emberek jóságában, fajunk erejében, a magyar sors jobbrafordúlásában. . . Hiszen Te tudod, hogy megáldottad Öt mindazzal, amire nekünk annyira szükségünk volt, amiben Öt követnünk kellett. Te adtad Neki a tiszta szivet, mely gyűlöletet nem érzett, csak a szeretetet... Te adtad Neki a ragyogó észt, mely nekünk világított, amely bennünket az igaznak, a jónak a megismerésére irányított, követésére serkentett... Te adtad Neki a csodálatos erőt, mely a becsület, munka, kitartás terén nem ernyedt soha, amely minket, gyengébbeket felemelt, segített, támogatott, védett... Te adtad Öt a világ minden kincsénél drágább ajándékul szülőinek, testvéreinek, hogy legyen a reményük, örömük, gyönyörűségük, minden boldogságuk .. A Te rendelésed állította Öt oda a magyar jövő virágos kertjébe, a Te legkedvesebb teremtményeid, a gyermekek és ifjak közé, hogy legyen a mesterük a Te igéid szerint. A Te segítséged által jajdult fel gyönyörű szavaiban annyiszor az ezeréves magyar bú zokogása és erősítette az ifjúi kebelt új hittel új tettekre ... Te segítetted arra, hogy rajongó magyar lelkét ezrek meg ezrek örököljék s indúljanak majd azzal felvértezve régi igazságainkért új harcokra... Te küldted Öt erre a bús magyar földre vergődő fajunk minden erényével — vigasztalásnak, hitnek, reménynek, előrelendítő erőnek. Hogy amikor mi itt a sorsunk miatt való kétségbeesésünkben megtébolyodva bűnt bűnre halmozunk, amikor — ahol éri, ott tépi-veri a magyar a magyart, az Ö erős lelke rávilágítson az útra, amelyen haladnunk kell, amelynek a végén nem a pusztúlás, nem a magunk okozta kárhozat, hanem a jobb jövő, a biztos boldogúlás nagy ígérete van . . .
