Katolikus gimnázium, Miskolc, 1925

12 rünkben láthatjuk. Nem gondolt, nem is gondolhatott senki arra, hogy a közel jövő milyen borzalmasan tragikus sorsot hoz reánk. Bár lázas volt állandóan, szívesen, kedvesen elbeszélgetett mindenkivel, aki meglátogatta, kérdezősködött az otthoni, pusztamonostori állapotokról, ismerősökről, sokszor emlegette Madzsar Gusztáv főigazgató urat, akit nagyon szeretett s aki akkor éppen nálunk tartózkodott. Hetedikén a javulásához való bizadalmunk csak erősödött, mivel a már négy napja abbahagyott dohányzást emlegette. Délben az iskolában a fiukkal együtt imádkoztunk az egészségéért s örömmel emeltük lelkünket az Ég felé, hogy egy jó embert bizonyosan megtart nekünk. A nyolcadikára virradó éjszakát azonban már lázas önkívületben töltötte. Aztán . . . fokozatosan ment tőlünk el . . . az Isten országa felé. Nyolcadikán délelőtt nagyon rosszul volt. Délután folyton tanított, gyerekeket kérdezett, leckét adott fel. Estefelé egyszer csak szépen, érthetően, gyönyörűen konstruált mondatokban beszélni kezdett: — Kedves fiaim! Tüdőgyulladásom már abba a stádiumba jutott, hogy tollat ragadhatok és megköszönhetem nektek a névnapomról való megemlékezésteket és betegségem alatt irántam megnyilvánuló ragaszkodástokat . . . Tartsatok meg tovább is szeretetetekben . . . Én mindig azon voltam, azon fáradoztam, hogy lelketekbe véssem a jót, a szépet . . . Szeretettel gondolok rátok mindig ... S ha majd az intézetből kikerültök az életbe, az lesz az egyetlen örömem, ha látom, hogy mindnyájan jellemes, gerinces emberek, törhetetlen magyarok lettetek . . . így búcsúzott el a gondjaira bízott magyar ifjúságtól a tanár, aki a pályánk mintaképe, a magyar nevelő példája volt . . . Ez után a búcsú után nemsokára észrevette, hogy közeledik a vég . . . Elvesztette a hallását . . . majd elerőtlenedett a látása s elmerengve szólt : — Először a hallás . . . azután a látás ... azután a szív... volt. . . lett... Hét órakor megivott egy pohár tejet . . . hátrahanyatlott . . . keresztet vetett magára . . . akkor búcsúzott a földtől s köszöntötte az Isten országát.. . Istennel megbékélt, tiszta, szép lelke talán már indult a békességesek tündöklő, virágos mezejére . . . Három injekció és két tömlő oxigén még egyszer visszahozta az édesanyához: — Édesanyám . . . valami baj van . . . Egy ember csak így . . . Pár percnyi hallgatás után halkan, csöndesen elmondta az utolsót: — Fáradt vagyok . . . pihenni szeretnék . . . És megpihent. Aludt . , . és félóra múlva, nyolc órakor, mire az orvos visszatért megnézni az injekciók s az oxigén hatását . . . végleg elpihent. * Halálának híre még azon éjjel s a következő reggelen gyászbaborította nemcsak iskolánkat s a helyi tanárságot, hanem Miskolc egész érzőlelkü