Katolikus gimnázium, Miskolc, 1925

11 De nem elégedett meg az iskolában való munkával. Vállára vette a magyar tanárság minden terhét s az 1920-ban újra akcióba lépő Miskolci Tanári Körben, mint annak főtitkára, majd alelnöke — ott volt, ott dolgozott minden nemes akarásban, minden kulturális törekvésben s az Országos Középiskolai Tanáregyesületnek uj idők uj ideáljaiért való minden megindulásában. Mikor a Miskolci Lévay József Közművelődési Egyesület újra alakult, a közgyűlés egyhangú bizalmából az irodalmi szakosztály titkára lett. Ebben a minőségében végzett fáradhatatlan, lelkes munkásságát dicséri minden szépséges ünnep, minden felolvasó ülés, minden irodalmi előadás, mely azóta oly nagy mértékben gazdagította ennek a városnak kulturális értékét. Ott találhatjuk a nevét Miskolc városának az örök széphez, az emberiélek művelődéséhez tartozó minden megnyilvánulásában, amikor szépszóért, ingyen kellett fáradozni a mi legdrágább kincses palotánk emelésén, őrízésén. Pedig ebben az időben, az 1919-től 1924-ig terjedő öt esztendőben aligha volt Csonkamagyarországon még egy tisztviselő, aki siralmasabb testi életet élt volna, mint Hábor Gyula. Menekültkonyhán, olcsó kifőzések szerény, életrettentő táplálékán tengődött évekig panasz nélkül s a nélkül, hogy legalább becsületes, mindennap kínálkozó mellékes munkával javított volna a keserű kenyéren. Ez az élet viselte meg — úgy látszik — az egészségét is. Katonakorából hozta magával azt a tüdőcsúcshurutot, mely ellenállóképességét lassan megőrölte s mely az említett öt esztendőn keresztül az ő életmódja mellett természetszerűleg csak rosszabbodhatott. Ez a tüdőcsúcshurut volt az oka bizonyára annak is, hogy élete virágjában, harmincnyolc éves korában, szép tavasz májusában a tüdőgyulladás oly hamar, olyan váratlanul elvitte közülünk a testét. . . Április végén köhögött s kissé lázas volt. Óva intettük, maradjon otthon. Május elsején főigazgatói szünetünk volt. Megvizsgáltatta magát orvossal, porokat szedett, otthon maradt. De még semmi különös baja nem volt. Május másodikán is otthon maradt. Harmadikán, hétfőn iskolába jött s úgy látszik, akkor futott a halál karjába. A magyar tanár még mindig nem tanulta meg . , . Hábor Gyula, az okos, komoly ember sem tudta, hogy nem szabad lázasan hivatalba járni, mert ez a lelkiismeretesség már oktalanság, hiszen igen könnyen megsirathatja ezt a lelkiismeretességet az egyén is, a szülő, rokon, a hivatal, sokszor a haza is. Negyedikén megint szünetünk volt, Rákóczi-ünnepet tartottunk. Otthon maradt s az orvos megállapította a tüdőgyulladást. Ötödikén nagy láza volt egész nap, de rosszra gondolni sem mertünk. Hatodikán reggel az édesanya s a szerető nővér vették kezükbe az ápolását s mindnyájan Istenben bízva hittük, hogy rövid időn belül újra kö-