Katolikus gimnázium, Miskolc, 1911

15 A pusztulás útján. Elhagyjuk Földünk jelen viszonyait s a távol jövőbe tekintünk. Múlnak az évezredek, egymást váltják a jövő geológiai korai. Tovább fejlődik az élet. Elfogy lassankint minden, mi szükséges a Föld kérgén az életre. A Nap kihűl, a Föld tehát nem kap meleget, növényi élet nem kélhet rajta, közeledik a vég. Minő kétségbeejtő a jövő emberének panasza, mennyi tragikum érezhető ki az alábbi sorokból, midőn az ember mindent megkísérel, csakhogy fenntartsa életét. Midőn az ember földén megjelent, Jól béruházott éléskamra volt az: Csak a kezét kellett kinyújtani, Hogy készen szedje mindazt, a mi kell. Költött tehát meggondolatlanul, Mint a sajtféreg, s édes mámorában Ráért regényes hypothesisekben Keresni ingert és költészetet. De már nekünk, a legvégső falatnál, Fukarkodnunk kell, általlátva rég, Hogy elfogy a sajt és éhen veszünk. Négyezred év után a nap kihűl, Növényeket nem szül többé a föld: Ez a négyezred év hát a mienk, Hogy a napot pótolni megtanuljuk. Elég idő tudásunknak, hiszem Fütőszerűl a víz ajánlkozik, Ez oxidált legtűztartóbb anyag. (XII. 3392—3409.) Mily szomorú a jövő képe, szemben a múlttal, amikor még nem kellett annyira megfontolnia minden tettét, amikor még nem kellett csak a megélhetés gondjaival küzdeni, amikor az ember még Ráért regényes hypothesisekben Keresni ingert és költészetet. A Föld kérgét már teljesen kihasználták; nincs szén, sem érc, legyen bár nemes vagy nem nemes, a Föld méhében. A megszorult ember most a vizet, a hidrogén oxidált termékét akarja hőforrásúl felhasználni, amennyiben ennek legnagyobb a fajhője, azaz legtovább képes magában visszatartani az elnyelt meleget. Az utolsó széndarabot, vasat, aranyat ereklyeként őrzik. Ily módon kialakul a jövő új tudománya, az ősásványtan is. Nemcsak kihalt állatokról s növényekről lehet már most szó, hanem kihalt ásványokról is. Különben lássuk az erre vonatkozó sorokat: Nézzétek, milyen roppant széndarab: Egész hegyek valának ily anyagból, Az emberek már készen szedheték