Katolikus gimnázium, Miskolc, 1911
12 mint pl. az emlős állatoknál, vagy csak hosszabb idő multán lesznek tökéletesen a szülők hasonmásai. Az utóbbi esetben különböző átalakuláson kell átmennie a petéből kikelő embriónak, mely átalakulásos fejlődés főként az alsóbbrendű állatok sajátsága. így van ez többek közt a rovaroknál. Gondoljunk pl. csak a selyemlepke fejlődésére; így van ez a férgeknél, mint pl. a lapos férgek közül a galandféregnél is, melynek egyik faja az egérben tölti fejlődésének korai szakát s a macskában él mint kifejlődött állat. Madách tehát ismerhette már a Taenia crassicollis-nak fejlődés menetét, csak így magyarázhatók meg ezen sorai: De látál, úgy-e, mint tudós, egyéb Sok furcsaság közt oly bélférget is, Mely vércsében s macskában bír csak cini, S fejlődése első korszakát Mégis csak az egérben töltheti? (XV. 3972—3976.) Az átalakulásos fejlődésen nyilvánvalólag azért mennek keresztül az alsóbbrendű állatok, mivel a petében fölhalmozott tápláló szik oly kevés, hogy nem elegendő egy teljesen kifejlődött életképes állat testének fölépítésére. Szükséges tehát, hogy a gyönge kezdetlegesebb fejlődési fokon lévő álca jól táplálkozva annyi anyagot halmozzon fel testében, amennyire kifejlődött, életképes és ivarérett korában, mint pl. lepkének szüksége van. Az élők világában az első helyet foglalja el az ember, a teremtés koronája, kiért vallásos felfogás szerint az egész világ fönnáll. A materializmus tanai szerint az ember sem kölömb a gerinces emlős állatok bármelyikénél, de van valami, ami megkülönbözteti a gerinces emlős állatok nagy tömegétől s ez az erősebben kifejlett értelme. Madách, mint vallásos ember már nagyobb különbséget lát ember és állat között. A tudás az — nem a mindentudás —, mely korlátot von az ember s az állatok nagy légiója közt. Örülni tud minden állat az életnek, de eszmélni nem. Ádám érzi az áldó napsugarat s az Isten gondviselő kezét, az állatok is érzik ezt s azt vélik, hogy érettük teremté Isten a világot (Lucifer szavai szerint), ők a világ központjai. De gondolkodni s tudni nem képesek s épen ez különbözteti meg az embert az állattól. Nem érzem-é az áldott napsugárt, A létezésnek cdes örömét És Istenemnek végtelen kegyét, Ki engemet tőn a föld Istenévé? Azt tartja tán az a kis féreg is, Mely a gyümölcsöt eszi el előled, Meg a sas, mely a kis madárra csap. Egy szikra az, mely bennetek dereng, Egy végtelen erőnek mozzanása; Mint a pataknak egyes habjai, Egy percre felcsillogva visszahullnak Közös medrüknek szürke mélyibe. (II. 234—246.)
