Katolikus gimnázium, Miskolc, 1909

i - Í4 egynéhány ordas felfordul, míg egynek sikert '<1 rávetni magát, akkor is az erősek a vágtatásban egérutat találnak, csak gyönge, vén állatok, melyek elvégezték a természet háztartásában nekik kiosztott munkát, pusztulnak el. És a halál nem kínos, mivel a vérengző állat egy ütéssel, egy marással intézi el munkáját, a mikor a megrémült -'áldozat eszméletét, érzékeinek érzékenységét már elvesztette. A mikor mégis felveri a vadonok némaságát egy-egy lakójának halálordítása, akko r elvakult dühnek kitörése az, legyőzetése után a kérlelhetetlenül lobogó ha rci vágynak utolsó jele. A megélhetésért való küzdelem örökös feszü Itségben tartja az erőket, melyek így eredményesen működhetnek az életnek gazdagításában, a lények tökéletesítésében. Egyensúlyukról gondoskodnak a különböző megtizedelő kórságok, a rovarok ezrei és viszont ezeknek túlkapásait megakadályozzák a rovarpusztító madarak, emlősök, melyeket a ragadozók tartanak kellő számarányban, nehogy bármelyik részről túltengő erőkifejtések megbontsák az egésznek összhangját. Legvészesebb volna azonban a természet nagyságára az erők összetűzésének teljes megszűnése,a paradicsomi béke állapota, hol csodás egyetértésben élne egymás mellett tigris és őz, macska és egér, kecske és káposzta, mókus és nyest, róka és tyúk. A tunyasághoz hozzászokó nemzedékek elvesztenék lassan egyéniségüknek bélyegeit, a ragadozók bársonyos, párnás lábukat, szép, villogó fogukat, a növényevők karcsú testüket, sebességüket, sas a szárnyalását, fecske az eleganciáját, a bagoly nesztelen röptét, tűzszemét stb. Hájtömegekké, lomha húsdarabokká satnyúlna el a színpompás, formákban dúskáló élet! Pedig az élet fejlődésében itt még nem érte el célját, útja tovább vezet nagy távolságok felé, a hol valami pír festi meg az ég alját, de nem hajnalpír! Ellenállhatatlan kíváncsiság ragad magával a pirkadás közelébe . . . Hová ? A kérdés a makrokosmos rengetegjéből a mikrokosmos finom szövevényére szegezi tekintetem. A napsugár szivárványos pompában tükröződik az új világ kristályos felületén. Szokratesznek híres jelszavát, az önismeretet fogadjuk vezetőül a szivárvány színeinek szétbontásában, a kristálylapok fényszórásának tanulmányozásában. Mert a fejlődés az emberben körfutásának kiindulópontjához visszérkezhetik, mikor a világot alkotó akarat ősi „Legyen" szavára az öntudat büszkén zengi az áment. Az életnek tobzódó hullámai közül bukkan fel a lény, kinek homlokán az elsőszülött napnak első szikrája régi fényében felloboghat. Kiválasztott teremtés, mely nagyra hivatott. Az erőteljes állati testen csiszolni kell, hogy a többi szerv rovására az agynak túlsúlya biztosíttassák és a teremtés eszméi ebben a csodás szép remekműben ébredjenek tudatra. Sorsa kiragadja a természet dúló harcai és a béke szigetének enyhe éghajlata alatt, dúsan gyümölcsöző kert közepén, hol nyugodt fejlődését mi sem veszélyezteti, történik meg a nagy átalakulás, amely lassan úrrá teszi a teremtmények felett. És mikor újra megjelenik a porondon vad harci kiáltásával, egy degenerációnak indult állat benyomását teszi, melynek erős álkapcsai meggyöngültek és egyre tovább gyöngülnek, zsákmányát nem a fogaival ragadja meg és nem a marásával öli meg, hanem kővel sújtja le és húsát tűzön puhítja meg előbb; szőrruháját a jégkornak barátságtalan