Katolikus gimnázium, Miskolc, 1906

05 megszorították a megyéket, hogy a nemesség felülvén a nyeregbe, verje szét a rabló csordákat. Károlyi Sándor szatmári főispán, a nemesi bandériumokkal hadba szállott, a gyöngén fegyverzett kurucok ellen. Mintegy kétezer kuruc táborozott ekkor Dolha környékén. A kurucok annyira el voltak bizakodva, hogy még őrszemet sem állítottak ki, hanem boros fővel iszogattak. Károlyi tehát könnyű szerrel szétverte a szervezetlen csapatot. Károlyi a győzelmi hirt személyesen vitte fel Bécsbe s számított az udvar kegyére. De ott kinevették s mesének tartották az egész csatát. A büszke Károlyi sértődötten távozott el Bécsből, de megfogadta, hogy a rajta esett csúfságért majd maga fizet meg a németnek, vassal. Rákóczi Ferenc 1703. június havában indult el a lengyel földről, az édes haza felé. Csak kisebb fegyveres csapat kísérte. Maga a nagy Bercsényi Miklós is távol bolyongott tőle. A francia követnél járt küldetésben pénzbeli és fegyveres erőbeli segélyért. Rákóczi Ferenc maroknyi kis fegyveres csapattal indult az édes haza gyönyörű földje felé, hogy azt felszabadítsa, hogy bújdosó, árva népét családi fészkébe visszatérítse. Piros mente lebegett a vállukon, szürke volt a lovuk. Ezüstös sípja volt a rivalgó tárogatójuknak. Rákóczit a határszéltől napi járó földre érte a dolhai veszedelem szomorú híre. Mikor a Beszkid hegyek alját elérte Rákóczi, követeivel ide parancsolta a csapatokat. Mire megérkeztek, a hirdetett ezrek száma nagyon aláapadt. Ötezer fegyveres helyett alig voltak ötszázan gyalogosok és lovasok. Ezek is leginkább bottal, kaszákkal silányan fegyverkezve. Rongyos katonaság volt az egész s nem volt köztük egy tanult vezér sem. Ilyen hadsereg fogadta az édes magyar föld határán a nemes lelkű, a tettvágytól lángoló, nagyképzettségű Rákóczit, a ki mégis mélyen megindult, midőn látta ennek a szedett-vetett csapatnak a hűségét, rajongó ragaszkodását, emberfeletti dicső szeretetét fejedelmi személye iránt. Igyekezett rendezni, szervezni őket. Őrszemeket állított fel. Cirkálókat küldött ki. Csapatokba osztotta őket. Rendet, csöndet parancsolt a táborban. Szigorúan tiltotta és akadályozta a részeges garázdálkodást. Közéjük vegyült. Bizodalmasan, türelmesen, atyailag kihallgatta panaszaikat. Hogyne imádta volna tehát ez az egyszerű nép a gyönyörű nemes Rákóczit. Hát még mikor a munkácsi hercegségbeli jobbágyok meghallották, hogy már itthon van a fejedelmi Rákóczi, csapatokban rohantak a táborhelyre s meglátván Rákóczit, térdre ereszkedtek és orosz módra keresztet vetettek magukra. A sereg többé el sem hagyta Rákóczit s a puskák hiányában kardokkal és kaszákkal fegyverkezve, kinyilatkoztatták, hogy élnihalni akarnak vele. Kevés napok multán háromezer főre felszaporodott a szervezetlen, de lelkes, igaz szándékú csapat. Erős karú, erős hitű, lóra termett magyar nép, amely mind fegyverbe száll a tárogató zendülő szavára. A szikár hegyek közül rövid időn belől előre is nyomult fiatal seregével Rákóczi s megszállotta Munkács városát. Ő ugyanis azt gondolta, hogy táborozás által könnyen beveheti a várat, mivel a várőrség és a tisztek egyrésze hajlandó volt a hűségére átállani. Rákóczinak azonban nem sikerűit a várat bevenni, mert a németek túlnyomó számmal támadták meg s Rákóczi nagy vereséget szenvedett. A munkácsi szerencsétlen viadalnak túlzott hírét terjesztették a szaladok.