Katolikus gimnázium, Miskolc, 1906

12 van; lehetetlen tiszta képet adni, még pedig azért, mert keleties jellegű, tehát elüt a müveit nyugat rendezett városaitól, másrészt, nemcsak hogy kikötőjében s piacán a legkülönbözőbb országbeli népek fordulnak meg, de lakosságába is belevegyülnek úgy, hogy a legtarkább képet nyújtja elénk. Valóságos kabarét város. A gyönyörű paloták közt düledező viskók, görbe, rendezetlen, piszkos utcák legváltozatosabb kirakatokkal s az elegáns angol s francia mellett perzsát, törököt, görögöt, négert egyaránt látni. A tanulmányútban résztvettek Lóczy Lajos, budapesti s Zsulyovics, belgrádi egyetemi tanár két assistens s 18 egyetemi hallgató. Megállóhelyeink voltak: Arad, Brassó, Predeál, a román sóbányák s petroleum-források, Bukarest, Tsernavoda, Küsztendse a Fekete tengeren Várnát megkerülve Konstantinápoly, majd Kisázsiában Kartalig, visszafelé Philippopolis, Sophia, a Balkán hegység, Nis, Belgrád, majd az Aldunán le Orsováig, Ada-Kaleh s végre Temesvár. A hely szűke miatt tehát ott kezdek útleírásom fonalába, hol a legérdekesebb, honnan a legbecsesebb emlékekkel tértünk meg. Tehát a tsernavodai állomáson vagyunk. Előttünk a széles Duna, melytől nem sokára búcsút veszünk s a hatalmas vashíd, Európa leghosszabb hidja Facut sub Domnia Regelui Caroli I. 1890—1895. — felirattal s a hídfőnél két hatalmas kozák ércszobrával, a mint fegyverükre támaszkodnak. El-elnézzük e gyönyörű hatalmas alkotást, majd türelmetlenül nézzük, jön-e már a hídon a vonatunk, mely minket tengeri kikötőnkhöz viend? Bár jól délen vagyunk, az idő mostoha, hideg szél fúj s mindenki igyekszik mozgással s teával fejleszteni testi melegét. Mert ott a Balkánon minden állomáson ott ül a török, bosnyák vagy szerb az ő kávé vagy teafőző tűzhelye mellett. Végre feltűnik a távolban a hosszú híd képezte alagútban a vonat vörös lámpása s ki ki podgyászát véve szinte megrohanjuk a közelgő vonatot. A kocsikban elhelyezkedve egyesek az út fáradalmait pihenik, mások nagy érdeklődéssel beszélnek a Fekete tengerről, melynek nagyszerű panorámája alig pár óra múlva már előttünk lesz teljes fenségében. Az idő repül, egyik állomás a másikat hagyja el, este van, sötét van, nem látunk semmit. Egyszer csak felkiált valaki: a tenger! Minden szem odairányúl a hold ezüst sugaraitól bevilágított s most békésen alvó hatalmas víztömegre s bizonyos borzadály, félelem fog el, szeretnénk valami biztos tárgyba belekapaszkodni, mert tudjuk, hogy nemsokára e tengerre szállunk s kimegyünk a nyilt tükrére, hol távol a partoktól kénye-kedve szerint dobálhatja hajónkat