Katolikus gimnázium, Miskolc, 1904

5 A fájdalom és hála elvisz bennünket a mai napon ahhoz a hanthoz, mely alatt a legjóságosabb királynő alussza álmait, kinek élete, működése oly áldásthozó volt ránk, ősz királyunkra, az édes magyar hazára. Könny csordul ki szemeinkből s visszagondolunk azon időre, mikor még ő bennünket szeretettel, mi őt ragaszkodással vettük körül. Azután a gyöngélkedő királynő hegyek közé ment gyógyulást lelni, elváltunk azon imaszerű óhajtással, vajha mihamarabb friss erőben üdvözölhetnénk uralkodónőnket. De a sors megtagadta ezt. Mint mennykőcsapás érte szívünket a hír, hogy merev a kéz, mely letörölte rabságunk könnyeit, hogy elhűlt a szív, mely honunkért s annak jövőjéért oly forrón dobogott, hogy néma az ajk, hogy elköltözött a nemes lélek örökre közülünk s előlépett az a kétségszülte kérdés: vájjon nem fogunk-e eltévelyegni, nem ront-e ránk újra belviszály, kitépve a csemete fát, melyet ő ültetett el? De a hit üdítő balzsama írt csöpögtetett fájó sebünkre s megérlelődött bennünk a tudat, hogy a minket szeretettel gondozó nő most is itt van közöttünk, csak a csontnyaláb porladozik lent a mély sírfenekén, lelke velünk van, őrködve, hogy a mag, melyet keblünkbe ő vetett el, tisztán, sértetlenül keljen ki, hogy mint királyt szerető jó hazafiakra áldást rebeghessen az égi honból. Hat éve annak, hogy gyászlakká változott Magyarország; hat éve, hogy a magyar legnagyobb halottját siratja. Míg az ő szívét az utolsó vércsepp mozgásba hozta, érettünk küzdött, velünk dobogott. Fölvette kezére rabságunk láncait s egy sorban küzdött velünk a haza fölvirágozására. Együtt könnyeztünk, egy szívből repült Istenhez óhajunk, együtt is örvendtünk. Nem volt s alig alkot a Teremtő még egy oly szívet, mely úgy átérzi a magyar lelkét. Messze tőlünk porlik a szív, mely javunkért dobogott, közömbös nép körében alussza álmait, melyek hajdan ami boldogságunkat festék elébe. De emléke hatalmasabban minden síremléknél él a mi és maradékaink szívében. Mint oltárképet féltve őrizzük, mint az élet utolsó leheletén csüngünk rajta. Egymás nyomában enyésznek az évek, de az ő tiszta emlékét nem fogja meg egy sem. Hozzánk forrott, lelkünkkel jár együtt ma is emléke. Égi kézzel áldást oszt a nemzetre, királyra, hazára; mintha lebegő szelleme ma is szárítgatná fojtogató könnyünk; mintha a térdeplőn ma is fohászkodna értünk a könyörülő Istenhez. Meghajlunk szent emléked előtt nagy királyné, s áldó szóval említjük nevedet. E mellett pergő könnyünk a gyászé, ha golgotádra gondolunk, de az örömé, ha tudattá válik bennünk dicsőült voltod. A te szellemed a szeretet virágkapcsa marad minden időkig az uralkodó család s szívünk között. Bajay Amand.