Katolikus gimnázium, Miskolc, 1904

ÉRTEKEZÉSEK. i. Erzsébet gyászünnepélyre. Bús harangszó csendül hazánk keleti részén s áthallszik a nyugatiig, zokogásba tör ki a Kárpátok népe s egy szívként könynyezik vele minden magyar a partvidékig. Halottak napja van, egy nemes lélek elköltözésének napja, kinek emlékével kapcsolatban rágondolunk minden igaz honfira. Nem született közöttünk, velünk érzett mégis; más országban fogadta fény, fogadta pompa, ami könnyeinket szárította, ami bánatunkat oszlatta el mégis. Törve beszélte nyelvünket, de annál behatóbban értette szívünket. Nő volt csupán, de az igazságos küzdelem hőssé avatta. Érdemetlen vagyok ajkaimra venni e nő magasztos nevét, kinek élete egyet jelent a jószívűséggel, ki bátrabb volt a férfiúi vakmerőségnél az igazság kiküzdésében, kinek emlékén nem vesz erőt muló idő, hanem élni fog, míg fennlobog a magyar érzés, segélyéért esdve szorultságunkban, áldását kérve munkáinkra. Legendák születnek róla a nép száján, szobánk falán képmása függ, míg a nemzeti kegyelet örökmécsként lobogja körül magasztos emlékét. Te pór, ki kebledbe vésted Nagyasszonyunk arcát, te ifjú, ki föllángolsz, ha emlékén időzöl, te a nemzet géniusza, kit ő keltett életre halálthozó álmából, ti érdemesebbek vagytok nálamnál kiejteni Erzsébet-királynőszent nevét. Az ősznek lassan átszövődő hervadásában egy téli nap; a szüreti pajzán kedvben egy elborúlt emlékezés; a magyar nemzet életében egy fájdalomteli nap keserű emlékét idézi föl szeptember 10-ike. Mint hollószinű árnyék az emberi testet, úgy kíséri lelkünk nyomát a genfi gyásznap, a nemeskeblű királynő bánatos végzete. Lelkünk már megnyugvást talált Isten bölcseségén, csak szívünk sajog, mintha véres sebre port hintenének, ha korunk romlottsága fölidézi az orgyilkos képét. S kétszeresen érezzük a veszteséget, melyet a gyilkos vas okozott. De ki is állhat, k. ifjak! közelebb szívünk szentélyéhez, mint királynénk, ki nem saját híre, fénye, dicsősége, hanem a mi boldog-