Katolikus gimnázium, Miskolc, 1902

80 Kedves tanuló Ujak! Eljöttél hát újra lombhullató ősz! Jöveteledet követi a pusztulás, fuvalmad megperzseli, elhervasztja a fák s virágok pompázó díszét s letarlod a mezőt. - Nincs madárdal többé s lombtalan a berek. - Nyomodban kopár fák nyújtják égfelé megfosztott ágaikat, kihal a természet, néma lesz a táj, s testvéred a tél, fehér szemfedőt varr a haldokló óriásra. De nemcsak a fák ékességét viszed magaddal, hanem arcunk mosolyát is s jöveteleddel szivünkre fájdalmas lemondás nehezedik. Hull . . . hull a levél a gödöllői parkban s zizegő szőnyeggé tömörül. De hallga ... a levelek hullása suttogássá ... a suttogás dallammá válik s mint egy bánatos gyászdal melódiája szűrődik át a nehézkes ködön. Talán ez a természet hattyúdala? . . . Nem! Nagyobb fájdalom van a dalban. Tündérét siratja a természet, ki most tőle távol, illatozó virágok környezte sírban alussza örök álmát s álmodik a szépséges természetről. Tündérét siratja, ki még néhány éve itt lebegett az árnyas fák alatt, hallgatva a millió levél millió szájacskájának káprázatos szép tündérmeséit. Szerette, imádta ezt a szép természetet, a mely ilyenkor, virághervadáskor, teljesen hozzáillet tengermély fájdalmához. Ez a tündér Erzsébet királyasszonyunk volt. A természet fájdalmas sírásába a mi zokogó hangunk is belevegyül, mert az ő elmúlása nemcsak a természet gyásza, hanem e sokat szenvedett haza minden fiáé, hiszen mi többet vesztettünk el ő benne, szerető édesanyánkat, őrangyalunkat. Gyászos emlékezésre gyűltünk ma itt egybe kedves tanuló ifjak. S most, midőn ezen a gyásznapon róla emlékezünk, jóleső érzés nyugtatja meg szeretettől dobogó szivünket, mert jólesik megemlékeznünk arról, kit annyira szerettünk s a ki bennünket is oly nagyon szeretett. Leikeinknek szárnya nő s az igazérzés viszi, ragadja magával távol, távol az ő örök nyugvóhelyéhez, hogy ott mély fájdalmát kisírja, mert: 'Amennyi bú csak van, amennyi fájdalom, Elárasztja lelkünk ezen a gyásznapon. A mi virág még van, mind elvisszük néked, A mi könnyünk még van, mind elsírjuk érted Asszonyunk, Erzsébet! (Farkas Imre ) Emlékezzünk .... Messze tőlünk, messze . . . Bajorországban, egy regényes szépségű tó mellett, áll egy hercegi kastély. A szép tónak a partján egy bájos lányka játszadozik gondtalanúl, szaladgál a tavat övező bársony pázsiton, hol pajzán kedvteléssel egy-egy színes lepkét kergetve, — hol pedig a tó partját tarkító ezerszínű virágból bokrétát kötve. Boldog gyermek, ki nem törődik a jövővel, csak él annak az édes jelennek, s nagyobb boldogságot nem ismer, mint azzal a maroknyi vadvirággal örömet szerezni szerető, jó szüleinek. Ott nevelkedik fel a tó partján, ott nő viruló szép lánnyá. Bájosságának, angyali jóságú szivének híre terjed messze országokra, s így történik, hogy élete párjául választja őt az ifjú osztrák császár, jelenleg dicsőségesen uralkodó királyunk, Ferenc József. Ekkor derül fel Magyarország felett annyi zivataros, borús éj után a mennyboltozat, s megjelenik azon tündöklő csillaga. S ennek fénye behatol