Katolikus gimnázium, Miskolc, 1901

21 oly jellemek, kiket el nem felejtünk; a kik megtanítanak bennünket: létezett-e valaha emberi élet gondteljes küzdelmek nélkül? Munkálkodott-e valaha emberi tehetség, hogy a sors ezerféle szeszélyei útjába ne állottak volna ? Nyilatkozott-e meg valaha lángész, hogy az megszámlálhatatlan keserű csalódást ne szenvedett volna végig, avagy tett-e már lángész a gyarló emberiség előtt elismerésre szert, hogy azt a nélkülözések és lelki kinok hosszú lánczolatával ne fizette volna meg? Elt-e valaha nemes emberbarát, dobogott-e valaha lángoló honszerelemmel telt hazafiúi szív a kiknek embertársaiktól gúny, félreismerés és igazságtalanság ne jutott volna osztályrészül? íme Shakespeare drámáinak nevelő hatása, melyek sohasem azzal teszik a hatást lelkünkben, a mennyi előttünk betűkben áll, hanem inkább azzal, a mi olvasásuk alkalmával bennünk fölébred, s mit szükségképen odagondolunk és képzelünk. Különben igy vagyunk minden nagy költő művével. Tompa, Petőfi, Arany műveinek egy egy sorában gyakran minő erkölcsi távlatok nyilnak előttünk! A költészetben épúgy, mint a festészetben sokat kell a képzeletre hagyni. Olvassuk el csak Petőfi János vitézé bői Jancsi és Iluska bucsuzását, csakhamar észrevesszük, hogy előttünk van az ideális, tiszta és önfeláldozó szerelem egy magasztos legendája. Látjuk, hogy tavasszal, mikor a fák rügyeznek, mikor a szerény ibolya kidugja fejét és rejtekhelyéből édes illatot áraszt, a mikor erdő mező kivirul és a madárkák énekelni kezdenek, a mikor a nap jótevő sugara bimbókat fakaszt nemcsak a virágcserjéken és bokrokon, hanem a szerelemre teremtett fiatal szivekben is: akkor borulnak egymás keblére az ifjú és piruló kedvese, akkor fogadnak hűséget ós esküsznek meg, hogy úgy fogják egymást szeretni, mint Héloise és Abelard, örökké, holtomiglan, holtodiglan . . . A fákon éneklő Kilemilék pedig rájuk adják áldásukat, a langyos, tavaszi szellő megcsókolja a boldogságtól piruló arczukat és azt susogja fülükbe: holtomiglan, holtodiglan . . . íme a képzelem poézisa! Petőfi nemcsak in abstracto fejti fel a lírai tartalmat, a lélek mozdulatait hanem megérzékíti: kis jelenetet állit elénk, melyben bizonyos személyt, bizonyos helyzetben, bizonvos elfoglaltsággal látunk magunk előtt. A költő ,/ O OÖ Ö