Katolikus gimnázium, Miskolc, 1900
4 Legjobbjaink halálra ítéltettek, vagy börtönbe kerültek vagy kibujdostak. Költőink, a haza dalosai is elhallgattak vagy csak képekben, allegóriákban énekeltek: holt körül, a mi kis élet még volt, Egy hü csoport, a költök álltak ott, A virrasztó dalt halkan énekelték, Föntartani a csüggedó'knek lelkét.« (Szász Károly) Mert elleneink megfosztottak alkotmányunktól, szabadságunktól, meg édes hazai nyelvünktől. Az iskolákba is tanítási nyelvnek a magyar helyett a németet hozták be, ugy, hogy a ki szerte nézett, nem leié honját e hazában vagy mint Deák Ferencz, a haza bölcse mondta: „Bün volt előttük: a szabadság érzete, bűn volt ragaszkodásunk nemzetiségünkhöz, bűn volt még a legtisztább honszeretet is." Mig hazánkban igy dúl a forradalom, hazánk sorsa ily balra fordult, szép Bajorországban, a csodaszép starnbergi tó partján gyermeki gondatlanságban egy szelíd, nyájas, 10—12 éves leányka játszadoz. Mindig vidám, mindig jókedvű. Legnagyobb öröme, ha falusi gyermekeknek ajándékot vihet, ha az erdőben madarakat vagy kis őzikéket megétethet, ha egy kis virágot szedhet, szakíthat szeretett atyjának, jóságos anyjának. Jóságos herczegi szülők, jó vallásos gyermeke ő. A szülők szemefénye, a környék büszkesége. Itt e szép helyen, a csodaszép starnbergi tó partján szereti meg az állatot, a fát, a virágot, az embert, az egész szabad természetet. Nagy öröme telik abban, ha szép mesét hallgathat, ha egy-egy szép költeményt elolvashat, megtanulhat. A költészet szeretete, a szabad természet iránti hajlama már itt, kora gyermekkorban ébred fel benne. Rajzolgatni is igen szeret. Többször le is rajzolja a possenhofeni kastélyt, ott a gyönyörű starnbergi tó partján, a hol született, a hoi nevelkedett s a hol annyira szeretett tartózkodni. E kis leányt szereti édes atyja, édes anyja, környezete, a környék népe. Mindenki szereti, mindenki bámulja, mindenki csodálja. Az isteni gondviselés nemes szívvel áldotta meg, a magyarok istene nekünk magyaroknak szánta, hogy ő legyen a mi őrző angyalunk, nemtőnk, szabadságunk visszaszerzője. E kis leány b. Erzsébet királynénk szülei házában. De nem sokáig marad ott a boldog szülei körben. Szépségének, szive jóságának hire terjed s 1853-ban nőül kéri őt a daliás, ifjú osztrák császár, jelenleg dicsőségesen uralkodó királyunk Ferencz József. S a ritka szép herczegleány ott hagyja szeretett szüleit, környezetét. Árván hagyja a possenhofeni kastélyt. Minden megváltozik. Eltávozott m'ir a madarak jótevője, a ki nekik enni adott. A kis őzikék is hiába mentek az erdőszélre, nem volt, aki őket megétesse. A szép herczegleány „kedvelt szürke paripája lehorgasztotta fejét, hasztalanul várta vissza úrnőjét". Talán még a fák, a virágok is sírtak, elvesztvén legjobb barátnéjukat. De legjobban búsúlta falu népe. Mindhiába. A szép herczegleány elhagyta őket s a daliás Ferencz József császár neje lett. Dicsőségesen uralkodó királyunk, mint ifjú uralkodó magát magyar királylyá meg nem koronáztatta, mert folyton áskálódtak ellenünk hazánk ellenségei. Négy éve múlt, hogy lezajlott a magyar szabadságharcz s még mindig sok bilincsbe vert magyar sínylődik az osztrák börtönökben. Vesztett szabadságát sóhajtozza vissza. Hazájába vágyik. Bízik, remél. Várja a haza sorsának jobbra fordulását. Bilincsek csörgése, özvegyek. árvák zokogása hallatszik mindenfelé. Erzsébet királyné ezt megtudta, Erzsébet királyné meghallotta a börtönbe zárt magyar foglyok sóhajtását. Ő meghallotta a magyar nép siralmát. Az ő jóságos szive megérezte a magyar nép gyászát. És megsajnálta ezt a szegény, üldözött, mindenkitől elhagyott magyar népet s magában igy gondolkodott: „Miért szenvedjenek a szegény, elnyomott magyar nép hősei, azért mert hősileg hazájuk szabadságáért küzdöttek?!" S jóságos szive ezt súgta neki: „Ez nem lehet igazságos büntetés."
