Katolikus gimnázium, Miskolc, 1899
gátol, kék hullámú tavak állandó derűjétől s a szürke, komor tengernek örökös morajától, rendesen eljött az ő kedves Gödöllőjére pihenni, emlékein elmerengeni. A németek hatalmas császárnéjának is, ki vendégül hivta, azt mondta, hogy ha nem orvosai rendelkeznének vele, csak haza menne mindig Magyarszágba. De hiába várja már a gödöllői kastély úrnőjét, hiába zúgnak hívogatólag a hervadozó lombok. Erzsébet lábai alatt nem csörren már meg a gödöllői mezők sárga avarja, nem tér be ő többet a besnyői zárdatemplom csöndes ívboltjai alá, a hol magányos sétáiban oly gyakran imádkozott! Se élve, se halva nem tér meg többé az ő hű magyarjaihoz, a kiket úgy szeretett s a kik őtet úgy szerették. Virágos koporsóban, fekete ruhában ott aluszsza örök álmát a Habsburgok bécsi, sötét, hideg sírboltjában, ott, a hol nyugszik hazánk örökké siratott, elhervadt reménye: Rudolf trónörökös is. A sok családi és nemzeti öröm után sok bánat is következett. Mint minden Wittelsbach-vérben, ő benne is korárt jelentkezett a költői tehetség, a melylyel bánatos hangulatának néha egy kis költeményben kifejezést is a lott. 1859-ben Lacroma szigetén irta e verseket: Szigetkém hullámsikon áll, Ott zajg az Adria körötte, Egy bájoló kis ideál, A mint szerelem álma szőtte. Oh, szép sziget, csöndes magány. Megtört sziveknek pihenője, Hol öröm s béke volt tanyám, Lelkem sajog, hogy válok tőle. Az erdő zeng s a tenger im Csodás melódiákat hallat, Lenn, Dél arany vidékein Kél lágyan balzsamos fuvallat. Bánatát leginkább Heine költeményeiben találta kifejezves Heine bánatát nem érezte úgy át senki, mint Erzsébet királyné. Legkedvesebb költőjének szobrot is állittatott Korfu szigetén s erre név helyett a költő egyik végtelenül szomorú költeményének kezdő sorait vésette. Mintha csak a lelkéből szakadt volna e költemény, mely Endrődi fordításában így hangzik :
