Katolikus gimnázium, Miskolc, 1899

lettek, az csak Erzsébet királyné' érdeme. Valériát, ki Budán született, csak „kedves magyar lányunk"-nak nevezte; a szerencsétlen véget ért László főherczegnek magyarul magyar meséket mondott. Mert ő maga is jól megtanulta nyelvünket; beleélte magát szellemi életünkbe, történetünkbe, Horváth Mihály művéből tanulmányozta a szabadságharcz történetét, megismerkedett irodalmunkkal s lelkesedett Eötvös gondolatain, gyönyörködött Vörösmartynk képzeletének alkotásain. Velünk érezett mindig; megismerte, megszerette e nép lelkét, lovagias tulajdonát, azért bízott is benne. „Ha Olaszországban rosszul mennek a császár dolgai, mondta 1866-ban gróf Andrássynak, az nekem fáj, de ha Magyarország dolgai mennek rosszul, az engem megöl." Az 1866-iki porosz háború alkalmával is hozzánk jött, azt mondván az ellenkezőt tanácsoló udvaronczoknak: „Az a nemzet, mely Mária Terézia mellé állott akkor, mikor az egész világ elhagyta, ma sem felejtette el a Móriamul'" fenkölt jelszavát. Megyek hű magyarjaim közé!" Ismét máskor igy szólt: „Ha Ausztriát baj éri, akkor nagyon fáj a szívem, de ha Magyarországot szerencsétlenség sújtja, akkor azt kérdezem magamtól, elbirja-e majd szívem ezt a súlyos megpróbáltatást ?" Erzsébet királynét eleitől kezdve nem annyira a politika, mint jó szíve vonzotta a magyarhoz; a nemzetnek mindig nagy jótevője és pártfogója volt s osztozott annak örömében és bánatában. 1857-ben, mikor először lépett a haza földjére, egy szavára megnyilottak Olmtitz és Josephstadt sötét czelláinak ajtajai a magyar politikai rabok szabadon bocsátására. A Habsburgok valahányszor csak közeledtek a nemzethez, ennek erőforrásából Anteuszkent újra és újra megerősödtek. így történt ez 1867-ben is, mikor a király és nemzet között, a haza bölcsének, Deák Ferencznek, érdeméből létrejött a kiegyezés és a koronázás. Es Erzsébet királyné ezt meghálálta, midőn Deák Ferencz ravatalára személyesen rátette a koszorút s érte imádkozott. Ugyanígy később Andrássy Gyulának, a nagy magyarnak, koporsójára is koszorút helyezett. A koronázás után csaknem minden évben eljött Erzsébet királyné Magyarországba, Gödöllőre, melyet a nemzet koronázási ajándékéi adott neki. Mikor rejtelmes zsongással suhant át az őszi szellő a tájon; mikor a besnyői erdő fáinak levelei pirosra, meg sárgára váltak; mikor a halavány, ködszerű pára ezüstös fátyolként borult rá völgyre, halomra: akkor a királyné kifáradva a távoli ég perzselő fényétől, hótakarta tetők hideg vilá-