Katolikus gimnázium, Miskolc, 1895

g tudva azt, hogy a szeretet és tisztelet bensősége minden fény és zajnál többet ér. llá az irántad való szeretetről és tiszteletről vau szó, hidd el Kedves Barátunk! hogy abban úgy mi tanártársaid, mint tanítványaid éjjen úgy egyenlők vagyunk, nagyok és kicsinyek, közel és távol állók, a miként a hosszú ültetvénysorok végén álló fák, bár kisebbeknek látszanak, egyenlők az elsőkkel. Hogy is ne szeretnénk és becsülnénk téged első sorban mi, a te kartársaid, mikor mi voltunk és vagyunk legközvetlenebb tanúi a te hosszú sikeres működésednek és mikor te nekünk az évek hosszú során át nemcsak hü, buzgó és hivatott munkatársunk voltál, de egyetértő és szerető kollegánk is, ki soha sem feledted, hogy csak magunkat és munkánkat becsüljük meg azzal, ha tiszteljük munkatársainkat s igy mások megbecsülésével megszerezted tenbecsülésedet. És tanítványaid hogy ne nyújtanák neked e napon a hála és tisztelet pálmaágát, mikor Tacitus, a jeles történetíró szerint már 15 év „grandé mortalis aevi spatium" és te mint az ő szerető atyjuk kétszer ennyi időn át, 30 éven keresztül nevelted őket önzetlenül, a legnagyobb gonddal és hazafiúi lelkesedéssel az erényekre, a jellemességre, becsületességre, hazaszeretetre és oktattad őket hitökre, legdrágább nemzeti kincsükre, a magyar nyelvre és a hazai történelemre s tetted ezt pályád kezdetétől, a 60-as évektől kezdve, mikor még igazi, rendszeres tanárképzés, tanári közszellem és tanügyi irodalom nem is volt, sokszor nehéz és súlyos viszonyok közt, ifjú hévvel és lelkesedéssel egész a mai napig. Mint hittanár és hitszónok oktattad növendékeidet, hogy csakis a vallásban találják fel boldogságuk legszilárdabb biztosítékát. Ez a legbiztosabb alap, melyen az ember felépülhet; ez az a kőszikla, mely szilárdan ellenáll az élet zúgó viharainak; ez oktatja őket őszinteségre, becsületességre, ez ad kitartást a munkára és ez fokozza a hazaszeretetet egész a hősies önfeláldozásig. Mint a magyar nyelv tanára, tanítottad őket, hogy őrizzék nyelvünket, mint legdrágább, legféltettebb kincsünket, műveljék, fejleszszék azt; s mint a hazai történelem előadója, beoltottad az ifjúság fogékony szivébe a nagy eszmék és eszmények iránti szeretetet és lelkesedést, tanítottad őket, hogy eszményekért küzdeni, bár sokszor súlyos és nem jutalmazó, de mindig szép és dicső feladat: buzdítottad őket, hogy Isten után a legelső és legszentebb legyen a haza és hogy a hazaszeretet Vestalángját örökké gonddal ápolják szivökben és azt kialudni sohase engedjék. Ilv üdvösen töltötted be Tisztelt Barátunk 30 éven keresztül tanári hivatásodat, csaknem az egész időn át Miskolcz város ifjúságának tanításával és hazafias nevelésével s mindig ennél az intézetnél, melynek disze vagy. I)e 30 évi áldásos működésedből bőven kijutott egyházadnak, szerzetednek, a társadalomnak s az irodalomnak is, melynek szintén kiváló szolgálatot tettél. S mindezért mi a jutalmad? . . . Tanártársaid és jelenlegi tanítványaid hála- és tisztelet-koszorúján kívül semmi más, mint azaz öntudat, hogy kötelességedet becsülettel teljesítetted s az a boldogító érzet, hogy mások üdvén sikerrel munkálhattál. Ugyanezen sikerrel, lelkesedéssel, buzgalommal, szeretettel munkál-