Katolikus gimnázium, Miskolc, 1891

C. Velleius Paterculus*) és M. Vinicius consulhoz Róma történetéről irt két könyve. A római császárság, melyet Augustus győzelmei s tizenegy évi consulkodása által alapított és szilárdított meg, oly könnyen elfeledteté a polgárháborúk alatt elgyöngült s erkölcseiben megrontott római néppel a szabadságérzetet, hogy Augustusnak, a köztársaság óvatos és tapintatos megbuktatójának holta után egyetlen egy hang sem emelkedett a régi alkotmány visszaállítása érdekében, hanem ha azért, hogy rábírják Tiberiust a császári méltóság elfogadására s ö már a trónt olyan szilárdan találta, hogy a consuli méltóságot csak három ízben tartotta szükségesnek elvállalni. A kimerültség és meghunyászkodás lett a kor jellemvonása s a kevesek, kik még megkísérelték a senatusban ellenzékféle pártot alkotni, a császári ház híveinek és teremtményeinek oly nagy számával és hatalmával találták magukat szemben, hogy nem voltak képesek történelmi jelentőségre vergődni s legfeljebb a császár magánhivatalnokainak hatalmi körét korlátozhatták. A római polgári önérzet ily hanyatlása feltűnő nyomokat hagyott az irodalomban is s a politikai viszonyok, melyek a monarchiától csakhamar a despotizmus felé fejlődtek tovább, nem kisebbítették ugyan az írók számát, de elnyomták a szellem szabadságát. Üsak a zsarnokság alól való olykori föllélegzés pillanataiban emelkedik fel a szabadabb szó. A zsarnokság ösvényére már Tiberius és utódaínak kormánya rálépett s „megölt minden önállóságot, csak rabszolgákat s hatalma eszközeit tűrte meg maga körül, a jobbaknak csak a halál s a hízelgés közti választást hagyván meg."**) Mi természetesebb, mint hogy akadtak írók is, kik tollúkkal a hatalom szolgálatába állottak, s mig müveikben mellöket verve szóuokias magasztalással mutatnak rá a régi romlatlan idők erényeire, a saját, zsarnoki iga alatt nyögő szánalmas korukat nem átallották áldásosnak, legboldogabbnak nevezni. — C. Velleius Paterculus müve volt az, mely a hízelgés irodalmából első látott napvilágot. E mű Históriáé Romanae ad M. Vinicium consulem czímet visel s két könyvre terjed. Mivel írónkról az egy Priscianust kivéve a régiek közül senki sem emlékezik meg, s ö is csak fölemlíti, élettörténeti adatait kénytelenek vagyunk kizárólag művéből állítani egybe, mely a fontosabb mozzanatokra nézve elég tájékoztatást nyújt, különösen a II. könyv, melynek inkább memoir, mint történeti mű alakja van. Dodwell***) a rómaiak azon eljárásából, hogy bizonyos hivatalokat csak bizonyos számá életévek betölte után lehetett elnyerni. *) Az editio princeps P. Velleius Paterculusnak nevezi, mert beatus Rhenanus, a mű első kiadója írónkat azonos személynek tartja a Tacitusnál (Annales III. 39.) megnevezett P. Velleius-szal, bár az Vossius szerint írónk atyja volt. — Priscianus, ki a régiek közöl egyedül emlékezik meg történetírónkról, M. Vell. Pat. néven említi. Egy északafrikai mérföldjelző kövön azonban C. Vell. Pat. néven, Augustus legátusaként fordul elő s ez a leghiteltérdemlőbb, mert írónk saját állítása szerint ([I. 111.) volt egy ízben Augustus legatusa. **) Teuffel: Römisohe Litteratur II. 272. ***) Annales Velleiani. 1*