Katolikus gimnázium, Miskolc, 1891

9 zőnket máskép védhetőnek, mint kora bűnei által, miket legyőzni nem volt ereje; ez pedig nem lehet védelem. De mintegy enyhitő körülmények gyanánt megemlíthetők Tiberiushoz való viszonya, a polgári önérzet általános elfajulása, az akkor divatban volt s nála is fellelhető szónokias kifejezésmód, mely csekélyebb jelentőségű dolgoknál is magas fokú lelkesedést ölt és superlativusokat használ s ez által ott is hizelegni látszik, hol annak már nem lehet értelme. Scipioról, Carthago lerombolójáról (I. 13.) azt mondja, hogy a magasabb szellemi képzettségnek és minden tudományszaknak serény művelője volt. Pompeiusról (II. 31.) így szól: egyénisége maga felé fordította az egész világ figyelmét, ő mindenben fölülmulta kortársait. (latot (II. 35.) mindenben inkább istenekhez, mint emberekhez hasonlónak mondja s hogy maga az erény volt. Az irodalmi irányban gyökerezik tehát, a mi a hízelgés oly nagy látszatát viseli magán; s a mily távol áll Velleius Tacitus szellemi nagyságától, s a mennyire pártérdeket szolgál az írói igazság helyett, óly kevéssé lehetett módjában ez alól kiszabadulni. Sőt Kritz úgy vélekedik, hogy ha az a hízelgő, ki szokása szerint mást érez, mint a mit mond s színlelt magasztalással halmozza el nemcsak a kisebb becsű, de sőt a rút s becstelen dolgokat is és mindezt öntudatosan cselekszi, akár kegyhajhászás, akár oly nyereség czéljából, mit tisztességes úton elérni vagy nem akar, vagy nem bír: nincs ok, a miért Velleiust ily alacsony lelkűségről vádoljuk, mert a miben megfeledkezik az igazságról, vagy nem itél kellő szigorral, az nem hízelgésre, hanem más forrásra vezethető vissza s épen azért, mert nagyon is szembeszökő, a mű egész természetével összefüggvén, a fölvetett vád súlyát igen kisebbítik, sőt majdnem megsemmisítik. S más heves védők, kik szeretnék Velleiusról lemosni a hízelgés vádját is, azt mondják, hogy csak a hála az, mely őt a Tiberius iránti magasztalásokra indította, mert mit kívánhatott volna még a császártól ? hogy jó természet jele az, ha valaki jótevőjében az erényt meglátja, a bűnt nem.*) Igaz, hogy ily világítás mellett másnak látszik minden, de ezt, ha mesterkélt nem volna, sem fogadhatnánk el, mert mentse bár Tiberius dicsőítését a hálaérzet, Seianusét nem mentheti; sem a hála nem szokott oly szenvedélyes módon nyilatkozni, mint a hízelgés, melynek lehetett még czélja is: a consuli méltóság. A mi Velleius müvének jellemzését illeti, arról még a következőt mondhatjuk: A mennyire mérsékeltebbnek kell tartanunk a hizelgésben Velleiust Valerius Maximusnál. annyira több figyelmet érdemel történetírói értéke is a bőbeszédű Florusnál, vagy az ízetlen Eutropiusnál. Müve leginkább hasonlít Sallustiuséhoz, s leginkább Cornelius Nepos nyomdokain halad, kit bizonyosa í forrásul is használt, valamint Atticust és Pomponius Trogust is; Cato Origenes-ét és Hortensius Annales-ét föl is említi, mint forrásait. Nyelvezete tömörségre és gondolatgazdagságra törekszik, mely jól illik a sietős rajzhoz; de valamint sokszor fölcseréli a történetírói hangot a szónokival, úgy gyakran csak szókat mond gondolatok helyett. A kínálkozó adatok nagy tömegéből elég szerencsésen választja ki a fontosabbakat; az események főalakjait többnyire az események fontosságának rovására gondosan domborítja ki, röviden s találóan jellemzi. Igen szeret képeket szőni elbeszélésébe, melyek a mű díszére szolgálnak, nyugvó pontok ezek, melyeken *) Friedrich Jakobs: Des C. Velleius Paterculus Römische Geschichte.