Menora Egyenlőség, 1984. február-június (23. évfolyam, 997-1016. szám)
1984-02-09 / 1001. szám
MRS. ROY ÉS A FELÜGYELŐ (folytatásos regény, tizennegyedik rész 9. oldal) Msgr. Béla Varga 225 East 72 St. New York, N.Y. 10021 USA MENŐRE Second class mail Registration No. 1373 CANADA U.S.A. Second class mail paid at New York N.Y. 11351. Di.No. 104970. AZ ESZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA VOL. 23. 100U Ára 70 cent MARCH 9, 1984 THE WORLD S LARGEST .JKWISH WEEKLY IN HUNGARIAN Losonczy László ÚJ HIDEGHÁBORÚ ? Kivel lehet és kivel nem lehet békésen együttélni Rubin Ferenc „Ötven év tapasztalatai sem tanítottak meg bennünket arra, hogy diktatúrákkal nem lehet írott egyezményeket kötni. A fasizmus és kommunizmus sohasem volt hajlandó békés egymás mellett élésre”. — Margaret Tatcher, Anglia miniszterelnöke. A világ közvéleménye, elsősorban a szenzációt hajhászó sajtótermékek jóvoltából, meg van győződve arról, hogy tavaly óta egy új hidegháborús időszak köszöntött be. Persze, a mai generáció még jól emlékezhet az első hidegháborúra, amely az ötvenes években első alkalommal fagyasztotta meg ereinkben a vért egy mindent elpusztító nukleáris háború rémképével. Miben is nyilvánul meg egy hidegháború? Ignacio Silone, a már említett első hidegháborús években világhírűvé vált olasz újságíró szerint a nyugati és keleti tábor farkasszemesdije minden kapcsolatot megszüntetett e két tábor országai között. Vagyis a politikai és ideológiai különbözőségek háborús fenyegetésbe való torkollása mellett a gazdasági, szociális és kulturális kapcsolatok is megszakadtak. Az elszigetelt politika (isolated politics) határozott jellemzője volt az ötvenes éveknek, s bizonyos mértékig a hatvanas évek elejének. Mindez persze csupán a nyugati országok számára volt szokatlan és kellemetlen. A Szovjetunió csaknem harminc évig élt teljes elszigeteltségben: nemcsak a nyugat nem tudott semmit a Szovjetunióban történő eseményekről, hanem a szovjet lakosság is tájékozatlan volt a nyugati életforma, életstílus és társadalmi felfogás alapvető elemeit illetően. Diktatúráknak — bármilyen előjellel rendelkezzenek — éltető elemük az elszigeteltség. Hitler is teljes izoláltságra törekedett, akárcsak Mussolini, Franco, vagy más, például délamerikai fiókdiktátor. A külső megjelenési forma azonban sokszor megtévesztő. Diktatúrák nem verik dobra elszigeteltségre irányuló vágyukat. Ellenkezőleg. A hírhedt német-szovjet megállapodás látszólag normális külkapcsolatokra vonatkozó igényt jelzett. Valójában a két „megállapodó” fél csak kedvező alkalomra várt a megállapodás felrúgására. Hasonló a helyzet már szerződésekkel és megállapodásokkal is. Henry Kissinger, külügyminisztersége idején kinyomozta, hogy a Szovjetunió a második világháború alatti és utáni időszakban több mint száz megállapodást és szerződést írt alá az Egyesült Államokkal és nyugati szövetségeseivel, melyeknek kilencvennyolc százalékát az oroszok előbb-utóbb felrúgták. (A. megmaradó két százalék jelentéktelen kulturális és tudományos megállapodásokra vonatkozott.) Ennek ellenére a nyugati országok, a demokráciába vetett hit és egy természetes naivitás miatt,' sorozatosan hajlandók • voltak új megáilapodások kötésére, dacára annak, hogy a közelmúltban kötött megállapodások szemétkosárba kerültek szovjet részről. Társutasok és egy mindenek feletti békében hívők ellenvéleménye szerint az első hidegháborús időszak után az oroszok igenis hajlandók voltak — vagy lettek volna — szerződések és megái lapodások kötésére. S itt hivatkoznak gazdasági szerződésekre, melyeken belül * a Szovjetunió kötelezi magát bizonyos mennyiségű mezőgazdasági termék vásárlására, tudósok csereakciójára, vagy technológiai vívmányok kölcsönös (?) nyilvánosságra hozására. Ez igaz, De miért? Mert az amerikai és kanadai búza vásárlása elengedhetetlen; a tervgazdaságot szentírásnak tekintő szovjet rendszer képtelen elegendő élelmiszert termelni. Ugyanígy a technológiai fejlődés, például szenzitív komputerek produkálása, ismeretlen fogalom a Szovjetunióban. Azok megszerzéséért minden árat képesek kifizetni. Egy, az elmúlt hónapokban leleplezett összeesküvés nyomozása közepette kiderült, hogy délafrikai, nyugatnémet és holland vállalatok az Egyesült Államoktól vásárolt komputer alkatrészeket akarták a Szovjetunióba juttatni. Vagyis a Szovjetunió csupán azokat a megállapodásokat tartja be, melyek rendszere fenntartásához elengedhetetlenül szükségesek. A világsajtó szenzációhajhászása ugyancsak felelős azért az egyoldalú felfogásért, amely szerint egyedül Reagan elnök felelős a legújabb hidegháborúért „konok” és „világuralomra törő” felfogása miatt. Jóllehet minden, józanul gondolkodó egyén egyet kell, hogy értsen Reagan egyensúly politikájával: ha az Egyesült Államok nem reagál a hihetetlen méretű szovjet fegyverkezésre, úgy ez az egyensúly azonnyomban felbillen és elképzelhető, hogy a szovjet világhódítási terveket semmi, sem tudja megakadályozni. (Valószínű, hogy Reagan felfogásában jelentős szerepet játszik a kommunizmus irányában érzett természetes gyűlölete, s Közép-Amerikában több hibás lépésre szánja el magát, de alapjában véve az egyensúlyra való törekvés inkább érdemnek könyvelhető el mint hibának — legalábbis a nyugati világ biztonsága szempontjából.) Cikkünk mottójában Mrs. Tatcher híres mondását idézzük, amely szerint ötven év tapasztalata sem tanította meg a nyugati világot a diktatúrákkal való szerződéskötésekkel kapcsolatos óvatosságra. Melyet követően Mrs. Tatcher egyszeriben Reagan elnök leghűségesebb hívének lelt (Szabó Miklós a Magyar Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének munkatársa, a Budapesti Szabadegyetem előadója) K. Pfeifer: Mit tudnak a magyarok ma 100 év múltán a Tiszaeszlári per után? Szabó Miklós: Ha egy szóval kell válaszolni, akkor azt mondhatjuk, hogy semmit sem tudnak róla. Tiszaeszlár teljesen elfelejtett Magyarországon. A közelmúlt iránti történeti tájékozottság sem különösebben magasszínvonalú. Ez a kérdés sok más mellett az elfelejtett kérdések közé tartozik. Értelmiségiek természetesen tudják, hogy történt és a szorosan vett értelmiségi közönség néhány azóta megjelent könyvből tájékozódhat is erről a kérdésről. Eötvös Károlynak a Tiszaeszlári per egykori védőjének nevezetes visszaemlékezését kiadták az elmúlt 20 évben újra, mégegyszer. elkönyvelve, aki vakon követi az elnök kommunistaellenes utasításait. Moszkva ettől kezdve „írón Lady”-nek nevezte az angol miniszterelnököt, aki semmiféle békülésre sem hajlamos. Józan ésszel azonban könnyű felismerni Mrs. Tatcher gondolatmenetét: vannak országok, melyekkel lehet, s vannak országok, melyekket egyszerűen nem lehet egyezményeket kötni. A közelmúlt eseményei aztán alaposan megcáfolták az új hidegháború „kitörése” miatt síránkozók jóslásait. Mrs. Tatcher, azután, hogy hosszas tanácskozásokat folytatott Schultz amerikai külügyminiszterrel, bejelentette, hogy Magyarországra látogat egy esetleges dialógus megteremtése céljából, amit követően más vasfüggöny mögötti országokba, vagy éppenséggel a Szovjetunióba való látogatás sem lehetetlen. Azok, akik az „írón Lady” korábbi hajt hatat lanságát a kommunizmussal szemben megingathatatlannak minősítették, egyszerűen megrendültek az ún. „angol olvadási szándék” következtében. Vajon miért akar az angol miniszterelnöknő, aki szerint a diktatúrákkal kötött szerződések semmivel sem jobbak mint levegőben szállongó papírfoszlányok, hirtelen dialógust teremteni a „másik” oldallal? Bár az igazi szándék oka ismeretlen, angol szakértők szerint Mrs. Tatcher magyarországi látogatása csupán felfedező jellegű volt annak kipuhatolására, hogy lehet-e — és ha igen, milyen mértékű — dialógusba bocsátkozni a „szocialista" világgal. (Lehetséges, hogy az amerikai rakéták Európában való elhelyezése feletti vita is szerepet játszott ebben az elhatározásban.) Azok, akik átéltük az „igazi" hidegháborút az ötvenes években, jól tudjuk, hogy a jelenlegi helyzet hidegháborúra való következtetése enyhén szólva túlzás. Azért, mert az oroszok kivonultak a rakéták és atombombák korlátozására irányuló konferenciáról, nem lehet háborúról — sem l ;degról sem „melegről” — beszélni. Mégcsak fokozottabb háborús veszélyről sem. Az orosz manőver csupán része volt egy ellenzsarolási hadjáratnak az amerikai nukleáris fegyverekkel való zsarolással (értsd: amerikai rakéták Európában való állomásozása) szemben. Mindannyian jól tudjuk, hogy az oroszok, a kellő és illő „haragszom rád" periódus után vissza fognak térni a tárgyalóasztalhoz esetleges új feltételekkel, de ugyanazzal a hamis szándékkal: a megállapodás csak akkor lesz betartva, ha az szigorúan szovjet érdekeket szolgál. Ezzel szemben viszont jól tudjuk, hogy az igazi háborús veszély a Közép-Kelet tel kapcsolatos. Elsősorban a libanoni helyzettel és a fokozódó iráni diktatúra lépéseivel. Ez azonban egyáltalán nem — sajnos — hidegháború, hanem túlságosan forró háború, amely végzetes következményekkel járhat. Szemmel láthatólag a drúzok és más terrorista csoportok megállítására senki sem képes, beleértve Szíriát és a Szovjetuniót is. A libanoni törvényes kormány összeomlása olyan háborúba torkollhat, melybe a szomszédos országok is — akarva vagy akaratlanul — belesodródhatnak. Ugyanakkor Irán és az ayatolla megfékezése is lehetetlen feladatnak tűnik. Azután, hogy az Afganisztánban állomásozó szovjet csapatok Treshar környékét csaknem teljesen elpusztították helikopter, tank és rakéta támadásokkal, a felkelőkkel való összetűzés iráni területre is átcsapott. Az iráni kormány mozgósítást rendelt el a határvidéken, s teheráni diplomaták szerint valószínű, hogy iráni csapatok szándékos csetepatét fognak kiprovokálni afgán kormánycsapatokkal és szovjet támogatóikkal. Ebben az esetben érdemes lesz megfigyelni Moszkva magatartását. Az elmúlt hónapokban feszültté vált a helyzet a két ország között, főleg az ayatolla kijelentése miatt, amely szerint „...a szovjet sátán semmivel sem kisebb mint a francia vagy amerikai sátán.” . Összegezve az eseményeket, bár nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió és Egyesült Államok közötti viszony sok tekintetben megromlott, az is bizonyos, hogy a hidegháborúra való utalás túlzott. Mint említettük, Libanon és Közép- Kelet váratlan „forró” háborúba torkollhat egy hidegháborús „átmenet” nélkül. Magyarországon megjelent egy könyv az egykori antiszemita párt történetéről, amelynek középpontjában a tiszaeszlári per áll és két kisebb népszerűsítő munka, Sándor Iván és Hegedűs István könyve foglalkozik ezzel a kérdéssel. Mindazonáltal nem került az érdeklődés középpontjába, nem keltettek fel ezek az írások közfigyelmet. A fiatalabb generáció, amelyik nem valamilyen módon szakmája révén, ismeri ezeket a kérdéseket, ezekről a dolgokról valójában nem tud. Az idősebbek természetesen tudják még, hogy a tiszaeszlári ügy — volt —, az emlékekben benne él annak a rágalmazásnak az emléke, hogy Eötvös Károlyt még a nem kifejezetten antiszemita körökben is azzal gyanúsították, hogy pénzért vállalta el a védnökséget és hogy azért, ebből következően meggazdagodott. Maga Eötvös Károly mint függetlenségi-párti politikus, más okokból sem volt egyértelműen népszerű. Ha felmerül még valamilyen emléke ennek a pernek, Folyt, a 3. oldalon 16 év után Trudeau Trudeaut lehet gyűlölni, lehet imádni, de közömbös nem lehet senki vele szemben. Kanada történetében nem volt még ily színes egyéniség. Ha 16 éves politikai múltját boncolgatjuk, úgy tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy működése alatt sokkal több jót tett országának és Kanada' polgárságának, mint az ellenfelei által felsorolt hibák összessége. Az ő harca nélkül ma Quebec nem tartozna Kanadához. Kanada alkotmányát még ma is Anglia őrizné. A québeci terroristák szabadon garázdálkodnának és a külföld Kanadára mint az Egyesült Államok egy részére tekintene. Ő tisztán látta, hogy Quebec megtartásához a két rjyelv hivatalossá tétele elengedhetetlen követelmény. Kormányába kitűnő koncepciójú francia minisztereket vett be, ezzel is erősítvén a két nemzeti csoport kapcsolatát. Intézkedései azonban a nyugati tartományok ellenérzésével találkoztak. Ami elődjeinek nem sikerült, azt ő nagy harcokai de elérte, Kanada megkapta saját alkotmányát a polgári jogok alapokmányával egyetemben. Gondoljunk csak vissza a történelemben a Magna Carta és az Aranybulla fontosságára és nemzeti jelentőségére, és ekkor fogjuk igazán értékelni az új kanadai alkotmányt. Trudeau határozottan megváltoztatta a konzervatív angol emlőkön nevelkedett kanadai társadalmat. Vezető egyénisége dominálta az angol világközösséget. Megteremtette a kapcsolatokat Kínával és a harmadik világ képviselőjeként küzdött az éhezők megsegítésén. Kevés hasonló intellektussal és tudással rendelkező vezetőt képes a világ felmutatni. Gazdasági téren azonban nem voltak hasonló sikerei. A költségvetési hiánnyal nem volt képes megbirkózni. Nációnálismusa elidegenítette az olajtársaságokat, melyek kivonták tőkéik egy részét az országból. A munkanélküliséget nem volt képes csökkenteni. A társadalmi és jóléti biztosi tások azonban az ő kormányzása alatt nagyban felülmúlták az amerikai intézményeket, ahol egy kórházi operáció felemésztheti a polgárok összegyűjtött vagyonát. Túlméretezett kormányadminisztrációja ugyancsak nagyban hozzájárult a költségvetés hiányának növeléséhez. A közhivatalnokok fizetése és nyugdíja magasabb az amerikainál. Persze, a gazdasági világhelyzet is hozzájárult a bajokhoz. Egy bizonyos. Trudeau, mint nagy miniszterelnök fog szerepelni a történelemben, akit nehéz lesz pótolni, s bár még sok minden történhet a következő választásig, a mi véleményünk szerint Trudeau helyét John Turner és Brian Mulroney párharcának győztese fogja örökölni. Mulroney Jó lesz ez igy ? Szíria új vazullusa: Gemayel Két elnök ölelkezett a damaszkuszi repülőtéren. Gemayel, Libanon címzetes elnöke, ki valójában csupán két utcasor felett rendelkezik, és Ássad, Szíria ura, ki orosz Folyt. 2. oldalon I Interjú Szabó Miklós magyar történésszel
