Menora Egyenlőség, 1981. október-november (20. évfolyam, 880-881. szám)
1981-11-01 / Melléklet
November 1.1981 D 9 oldal HALÁSZ RÉTEK: E m b e r a' s ín e k e n Délután háromnegyedhat lehetett, amikor a Times Square-nél lementem a föld alá, hogy fölüljek egy expresszre és hazarepítsem magam. Rettenetesen nagy volt a forgalom, az autók ilyenkor egyszerre megőrülnek, dudálnak, tülekszenek, mellékutcákból és avenuek-ből és garázsajtókból, mindenhonnan autók bújnak elő, rögtön dudálni kezdenek, előzni akarnak, harcot folytatnak minden centiméterért. Különösképpen a taxik viselkednek kiállhatatlanul, mint a sárga hangyák, úgy nyüzsögnek, lökdösik egymást, váratlanul és csikorgó kerekekkel fékeznek az út közepén, ha valaki int nekik a járdáról, mögöttük megtorpan az egész sor, dudálnak, kiabálnak, de a taxisofőr nem bánja, megvárja, amig az utas beszáll, elhelyezkedik, akkor lecsapja a zászlóját, fölemel az üléséről egy kis könyvecskét, beírja, hogy hol vette fel az utast, csak aztán indul, mögötte ötven autó dudál, némelyik vezető rákönyököl az elektromos kürt gombjára, minden zajong, kavarog, lökdösődik, ragad, tolakszik. Mielőtt lementem a föld alá, megálltam egy Woolworth’kirakat előtt, de nem láttam semmit, mert nem is néztem, csak egy kicsit pihentetni akartam a szememet a kirakati tárgyak mozdulatlanságán. Egyszerre csak megindult a kirakat valamiféle játéktárgyak kezdtek az üveg mögött dobolni és menetelni, erre elkaptam a fejemet, mintha valami megcsípett volna. Minden mozgásban volt körülöttem, tülekedő autók, rohanó emberek, a fényreklámok, a Life emeletes neon-magazinjában fénytáncosnők táncoltak, dobták karcsú lábszáraikat, a Camel-cigaretta hatalmas reklámfeje mosolygott és óriási füstgomolyagot puffantott a járda fölé, filmfeliratok viliództak, Criterion, Paramount, RKO, Dempsey vendéglőjének kirakatában kék lángok lobogtak, sirloin steaket sütöttek, mellette egy olasz büffé ablakában malomkerék-nagyságú pizzalepények forogtak, arrébb hatalmas neonpohárba sárga izzással folyt a papaya, minden forgott, keringett, rohant, nyüzsgött, táncolt, villogott. Még néhány pillanatig mozdulatlanul álltam a kirakat előtt, háttal a kirakatnak és arra gondoltam, hogy félóra múlva otthon leszek és rögtön iszom egy negyedpohár skót whiskyt, VAT-69-et, jég nélkül és víz nélkül. Egyszerre az ínyemen éreztem a sootch ízét, kicsit édesen fanyar, sima, egyszerre hús és forró és szinte azonnal feloldja a belső görcsöt, elpihentet és megbékéltet. Akkor még a tenyeremen tartom a poharat és az ujjnyit, ami a pohár alján maradt, az ablak felé tartom és nézem az aranysárga csillogását, kicsit megtáncoltatom a poharat és a pohár belső falán lassan és olajosán szivárog az ital és azt is felhörpintem és csak akkor megyek majd kezetmosni. Ez fontos, ezt már kitapasztaltam, mert a mosdó fölött tükör van és amint mosom a kezemet, szembe kell néznem önmagámmal és nem szeretem ezt a találkozást a tükörképemmel, ha rögtön és átmenet nélkül a hazaérkezésem után történik. Egy negyedpohár VAT-69 és akkor már nem bánom a találkozást, a szem csillog egy kicsit és a száj, ha nem is mosolyog még, de már mutat valamelyes készséget. Félóra múlva tehát otthon leszek és a lakásban mozdulatlanság lesz, leülök és a fejemet megtámasztom a karosszékben és így ülök egy félórát, talán egy egész órát, amíg lassan-lassan a szemhéjam mögött minden megnyugszik. De addig még egy félóra van és most le kell mennem a föld alá. Arcok folynak el előttem, négerek és portoricoiak, egy öregasszony megáll előttem és kérdez valamit, de nem értem, hogy mit akar és így csak a fejem rázom, hogy nem tudom. Jön egy vak néger, táblát hord a nyakában, amire ráírta piros betűkkel, hogy az orvosok szerint egy műtéttel vissza lehet adni a szeme világát, pénzkérdés az egész. Bádogbögrét tart a kezében, azt rázza, csörgeti, még nincs elég pénz a műtéthez. Amikor először láttam ilyen táblát egy vak négeren, riadtan megtorpantam, kaparásztam a zsebemben és minden pénzemet beledobtam a bögréjébe, hogy is mehetne le egy falat a torkomon, amíg ez az ember vakon járkál, holott csak a pénzen múlik. De aztán rengeteg operálható vak jött, rengeteg bögrével, minden bögre csörgött és én már nem adtam egy centet se többé, már nem hiszek az orvosoknak. Most is jön ez itt felém, farkaskutya vezeti, rajta a tábla, meg lehetne operálni, csörög a bögre, sajnálom, nem tehetek semmit. Más se tehet semmit, mindenki elrohan mellette, csak legalább a bögrét ne rázná ilyen kegyetlenül, átkozott hang, mind közelebb és közelebb jön, nem bírom, le a föld alá. Nagy tumultus a lépcsőn, a felsó alagút a helyiérdekű vonatoknak, az alsó az expressznek, a helyiérdekű éppen befut, borzalmasan zakatol, csikorog, nyílnak az ajtói és az emberek türemlenek befelé, más vonatok is robognak különböző alagútakban, dübörögnek, vinnyognak, kattognak, emberek özönlenek ki az ajtókon, átverik magukat a beszállni akarók tömör falán, egy lány csaknem elém esik, egy szőke lány. „Bocsánat”, mondja és mosolyog, nem indulatos, nem haragszik, hogy ekkorát lódítottak rajta, nagyon gyorsan hadar valamit, egy kis táskát szorongat a hóna alatt, a haja zilált egy kicsit. Zavartan nézek rá, kellene valamit mondanom, de mire eszmélek, a lány már továbbszaladt, ott megy a lépcsőn, nem az, nem ő, már nem látom. Egy néger fiú dühösen rángat egy csokoládé-automatát, pénzt dobott bele és most se pénz, se csokoládé, de lehet, hogy nem is dobott bele pénzt, csak csokoládét akar, mindenesetre püföli, átkozott zaj, veri, veri a vasautomatát, puff-puff, mi az ördög, ugyanaz az ütem, mint a vak néger bögréje, az csörög, ez puffan, most egyszerre hallom mind a kettőt és minderre rádübörög a földalatti, irtózatosan nagyra tátott szájjal kirobog a fekete alagút alól, mintha egyszerre akarná bekapni az automatát, a néger bögréjét, az egész peront, ezzel a millió nyüzsgő emberrel, valaki egy újságlepedőt terít elém hirtelen, tárgyalások és botrányok, valahol valami történt, fent a felszínen, de én most a föld alatt vagyok, még lejjebb megyek, mert az expressz egy emelettel alább van és engem most nem érdekel, ami az újságban van, sem a tárgyalások, sem a botrányok, félóra múlva hazaérek, megiszom egy negyedpohár skót whiskyt, szembenézek magammal a tükörben és mosolyogni fogok, mert csend lesz a lakásban. Nem lesz sokáig csend, mert a szomszédba hazajön a vöröshajú lány és nyolckor érte jön az udvarlója, viszi táncolni, vagy vacsorázni, de először mindig veszekszenek, háromnegyedóra zaj, aztán elmennek és én magamra maradok. Milyen jó lesz tudni, hogy a sárga taxik, a csúf termeszek most is nyüzsögnek és pöfögnek és tolakszanak, de én már nem leszek köztük, már nem leszek az utcán, otthon ülök a karosszékben, zavartalanul. Lejjebb egy folyosóval, ötven lépcső, itt robognak az expresszek. Már jön is egy, szörnyű sebességgel, üvöltő zajjal, elszáguld előttem a piszkosszürke kocsisor, olyan hosszú, hogy alig csökkentett sebességgel rohan és az utolsó kocsik végül mégis előttem állnak meg. De ez nem az én vonalam, ez White Plains, az enyém a Woodlawn, az majd ezután jön, ilyenkor a rushhour-ban három percenként jönnek a vonatok. Kifelé zúdulnak az emberek, a kint állók visszalökdösik őket, verseny az ülőhelyért, az ülőhely nyugalom, újságolvasás, szunnyadás, az állóhely ide-oda tántorgás és az eszeveszett hirdetések silabizálása a fogantyúkkal egyvonalban. Ülőhely kell, ülőhely kell. Ha itt állok meg, ezen a vonalon, ezt már kitapasztaltam, akkor az ^jtó éppen itt nyílik előttem, de nem a kellős közepén vagyok, hanem a szélén, a kellős közepe nem jó, ott kitörnek a kiszállók, jönnek, tolakszanak, hadakoznak, harcolnak, mint egy kitörő sereg, eddig védték a vártát, az ülőhelyeket, az állóhelyeket, most nem bírják tovább, kitörnek, kiáramlanak, levegő kell, levegőőőő, gyerünk a föld felszínére, válságok, tárgyalások, botrányok közé. Középen tehát nem jó, mert ott félrelöknek, elsodornak, elragadnak az ajtó közeléből és közben a szélen állók mind besurrannak és elfoglalják az ülőhelyeket, újságot olvasnak, szunnyadnak, pihennek, álmodoznak, én meg állok, hányódom ide-oda, olvasom a hirdetést gázokról és gőzökről és izzadó lábakról és mindenféle borzalomról és felszólítanak, hogy adakozzak az ifjú bűnözők javára, helyesebben, akadályozzam meg, hogy bűnözzenek, legyenek ifjak, de bűn nélkül, adjak nekik, adjak a megmentésükre, mert nekem nem jutott ülőhely, olvasnom kell tehát a hirdetést, tehát akinek ülőhely jutott az olvashat mindenféle érdekes dolgot, piszok ülőhelyhez-jutott, majd adok én neked, majd nézze meg r A kultúra és az igazság meg nem alkuvó harcosaként üdvözöljük a Menórát, 20 éves születésnapján G0Q0Q0G0Q0 TÜSKE MEAT AND DELICATESSEN KOCSIS SÁNDOR ÉS CSAIADIA 566 Bloor St. W. Tel: 533-3453 Toronto
