Menora Egyenlőség, 1981. január-március (20. évfolyam, 838-847. szám)
1981-02-28 / 846. szám
8 oldal MENÓRA * 1981 február 28. Zalán Magda;: A PODIUM BARTÓK 100. SZÜLETÉSNAPJÁRA KÉSZÜL "Az is bolond, aki poétának szegődik Magyarországon” — mondta Csokonai. Ha Csokonai nem költő lett volna a barokk Debrecenben, hanem színházigazgató az 1981 -es Torontóban, semmive) sem lett volna optimistább. Saját tapasztalatom alapján én még vastagabban is fogalmaznám. Aki azt hiszi, hogy egy személy, aki Torontóban manapság színházat igazgat, az színészek, rendezők, írók között tölti napjait, művészeti kérdésekről dönt: alaposan téved. Kis színházam, Toronto első és egyetlen irodalmi kabaréja, a Podium például március 20-án egy Bartók 100 című zenés irodalmi összeállítással ünnepli a zeneszerző születésének centenáriumát. Az est anyagát, verseket, leveleket, korabeli kritikákat, memoárokat én magam keresgéltem össze: tíz napos munka volt. A verset és prózát kiegészítő Bartók kompoziciókat egyetlen délelőtt válogatta ki a CBC lemeztárából a budapesti Magyar TV-től nemrég érkezett Fellner Andrea és két délután játszottuk át hangszalagra a magyarszármazású, zenei-adás hostessel, Margaret Pacsu-val meg az ugyancsak volt budapesti televíziós Vecsernyés Jánossal. A zenei betétek hangulatát illusztráló színes diapozitivek a fotóművész Garay Vali albumából kerültek ki kevesebb, mint egy órai szelektálás után. A Vígszínház volt díszlettervezője, Cselényi József, aki ma a CBC-ben tervez, egyetlen nap alatt dolgozta ki a Bartók 100 színpadképét. Az előadás két színészét — Christopher Brittont (aki a Podium Karinthy estjén Steinman, a grófnő volt) és Peter Millardot (Kertész Sándor vejét) egyetlen telefonbeszélgetéssel szereztem meg, ugyanígy az operaénekes Barbara Colliert (aki első szóra elvállalta, hogy estünkön ne csak énekeljen, hanem életében először prózai színésznő is legyen) és a Royal Conservatory zongoraprofesszorát, a zongoraművész Kenedi Máriát sem kellett sokat agitálnom. Rendezőért meg még egy telefonkagylót sem kellett fölvennem: "beépített" rendezőm van, férjem, Tessényi János személyében, aki operaénekesi pályáját egyszer Nyugat- Németországban már színesítette két Menotti egyfelvonásos opera színpadra állításával és már tavaly óta kérlelt, hogy kedvenc zeneszerzőjének, Bartóknak hadd ünnepelje ő a századik születésnapját. A vállalkozás színházi, művészeti részétől kényelmesen pipálhatnék. Annál több fejfájást okoznak a financiális gondok. Nemcsak nagyon sok idő, de jó vastag bőr is kell hozzá. Merthogy pénzt kell kunyerálni. A kanadai művészeti élet alapköve ugyanis nem az állami támogatás — a grant — mint sokan vélik: a grant körülbelül az összköltségek egyharmadát fedezi. A második harmadot meg lehet csinálni jegyeladásból. De a harmadik hiányzó harmadot vérrel-verítékkel kellene megcsinálni. Kellene. De többnyire nem lehet. A hiányzó egyharmad hiányozni fog most és mindörökkön örökké, a legtöbb színháznál. Minél nagyobb, minél elitebb a vállalkozás, annál könnyebben birkózik meg ezzel a permanens hiánnyal. A Canadian Opera Company több százezres hiányát, a Montreal Symphony közel egy milliós hiányát mindig lesz bank, amely fedezi; nem a kifizetetlen számlák gyűlnek a gazdasági igazgató asztalán, csak a kamat összege, a könyvelő jobbszélső rubrikáiban. Egy Pódium-fajta kis társulatnak nemcsak a bank nem ad kölcsön, de a társulatocska sem engedheti meg magának, hogy kiadásai közé felvegye a kamatokat is, amik nélkül pedig kölcsön nem kapható. Arról nem is szólva, hogy a nagy társulat hiánya arányában még kisebb is, mert többszáz unatkozó úrihölgy boldogan végez el ingyen sok mindenféle munkát, amiért egy kis társulat keményen meg kell fizessen. A Canadian Opera Company Women’s Committee tagjának lenni, ingyen gépelni az igazgatóságon sikkes dolog. A COC tej hatalmú, nem minden alap nélkül Ayatollah Mansourinak nevezett igazgatója MONTREAL ÚJ KOSHER TAKE OUT ÜZLET MONTREALBAN Mindenfajta delicatessen. Legfinomabb házilhg készített ételek. Rabbi Klein felügyelete alatt. Naponta friss tejtermékek, kenyérfélék, sütemények az European Bakery-ből. RENDELÉSEK kicsi és nagy partikra. Bar Micvókra. esküvőkre. VICTORIA KOSHER DELI a Victorián a Carlton nál 6450 Victoria A ve. Tel: 738-31 11 RESTAURANT A földszinti teremben: Frissen-sült halak roston. Az emeleti teremben: Görög specialitások, saláták, Klasszikus gitárzene este 8-tól, kedd kivételével. Nyitva:fÖldszinti terem: 11:30 - 3 óráig és 5 órától éjféligemeleti terem: 5 órától hajnali 3 óráig 5292 Park Ave. Montreal Que. v Tel: 274-9313-4 amikor pénz felhajtásra kerül sor, legfeljebb ha kegyesen megebédel a pénztárcájukat megnyitó # műpártolók krémjével. Én, a Pódium piszlicsáré művészeti igazgatója magam kell rézoljam a fandot, uram, merthogy szolgám nincsen. Az esetek túlnyomó többségében pénz helyett tanácsokat kapok. “Több jegyet kellene eladni” — javasolja K, a képgalériás. És bár tudom, hogy koponyánként hét dolláros alapon így még akkor sem oldódna meg a problémánk, ha a Pauline McGibbon Cultural Centre helyett a Maple LeafGardensben tartanánk intim irodalmi kabaréinkat, ráhagyom, hogy remek az ötlet, mily kár, hogy az embereket, néha nehéz behozni egy olyan színházba, ahol nem röhöghetik halálra magukat röpködő habostorták között, nem izgulhatnak azon, hogy ki ölte meg Mary Lout, de mégcsak nem is háborodhatnak föl tisztességesen az obszcén nyelvezeten. "Hát igen”, — sóhajt fel K. úr, — "a torontóiak nem járnak színházba. Torontóban nincs kultúra, nem úgy, mint nálunk, Európában. Én például odahaza minden héten voltam színházban.” Megértőén bólintok: "Talán lenne olyan kedves megrendelni a Pódium három előadására a vacsorával egybekötött, mindössze 35 dolláros bérletet..” K. úr bánatosan rázza a fejét: "Sajnos nem érek rá színházba járni. Meg hát ha már megyek, akkor valami szórakoztatót szeretnék kapni. Az embernek elég baja van az életben, nem igaz?” Már hogy a fészkes fenébe ne lenne igaz. Irány a következő pénztárca. "Színháznak nem adok, elvből” — mondja A.Z., a konstruktőr, aki saját bevallása szerint minden megkeresett dollárból 68 centet fizet adóba, ami annak jele. hogy igen szép számú dollárt kereshet meg, ha a maradék 32 oentből is futja, amire futja. "Ha Ed Mervish keresni tud a Royal Alexen, akkor magának is lehetne keresnie. Csak persze, kedves asszonyom, azt kell adni az embereknek, amit akarnak. Ha én például cúgoscipőt akarok eladni lábatlan hadirokkantaknak, kit okolhatok a sikertelenségemért?” Szerencsére a kérdés költői, nem vár választ, félő,' hogy “fandrézeri” fapofámat elveszítve kicsússzanna belőlem valami élesebb mondat arról, hogy hány éven keresztül mennyi tőkét injekciózott Ed Mervish a Royal Alexbe, amíg összetrombitált annyi bérletest, amely egy, az övéhez hasonló európai boulevard színházban röhögve beesődül szinte hivatlanul. Meg arról, hogy ha mindenki úgy gondolkozott volna, hogy csak azt adja a torontóiaknak, amit kérnek, akkor ma nem lenne Canadian Opera Company, nem játszanának Shakespeare-t Stratfordban, Brechtet a Tarragonban, nem lenne látható Van Gogh a AGO-ban. Vezess új utakra. Mammon. Folytatom a pénhajhászást. “O, én igazán szívesen támogatnám magukat" — így a filmproducer, akitől 500 dollárt kértem, de már lementem egy százasra, — ”ha nem költöttem volna el éppen a múlt héten 14 ezer dollárt egy promotion partyra. Sorry.” “Hát akkor vegyen legalább egy bérletet" — mondom a szégyentől vörösen, hogy megalázkodom, de ha az embernek körülbelül 11 ezer dollár adóssága van és egyetlen fillérje sem az évad utolsó előadásához, nem sokat ugrálhat. "Ne gyerekeskedjék" — veregeti meg a vállam a producer — "én ennél sokkal többet akarok magukért tenni. Majd gondolkozom. Hívjon föl a jövő hónapban, addig nem talál itthon, mert elmegyek egy kicsit Barbadosba, kibírhatatlan ez a hideg. Maga is jobban tenné, ha elmenne valahová. Sokkal jobban szeretem lebarnulva, tudja-e?” Belefáradva az ilyen és hasonló beszélgetésekbe, leveleket kezdek írni, bár három éves tapasztalatból tudom, hogy soha senki sem válaszol rájuk. De hátha. Mindig történhet csoda. Ha már a csodákban sem bíznék, mi másban bízhatnék? Néhány napig várok, majd újabb erőt veszek magamon és sorra fel hi vöm a címzetteket. Alagútóriás Business JAPAN Harmincnégy évvel ezelőtt határozták el, de csak 1964-ben kezdték el építe- - ni a Japán két legnagyobb területű szigetét, Honshut és Hokkaidót összekötő vasúti alagutat. Ha elkészül — és jelenleg már csak egy körülbelül három és fél kilométeres szakasz hiányzik — akkor a világ leghosszabb vasúti alagútja lesz, hosszúsága pontosan 58,85 kilométert fog elérni. Ezzel először válik lehetővé, hogy vízi út közbeiktatása nélkül lehessen a Japánt alkotó négy fő szigeten keresztül az ország bármely pontjára eljutni (nem számítva ide természetesen a kisebb szigeteket). A tenger alatti szakaszon, amely összesen 23,3 kilométer hosszú, lényegében három alagút építésének munkálatai folynak egyidejűleg: egy 5 méter átmérőjű vizsgáló alagúté; itt végzik a szükséges geológiai adatok regisztrálását és gyűjtését, a fő alagúté, amelyben a vasúti közlekedés bonyolódik majd és egy úgynevezett „munkacsatornáé”, ahol az építkezéshez szükséges gépeket szállítják. Ezek közül az első, illetve a harmadik már gyakorlatilag kész, a főalagút építési munkáit 1983 végére tervezik befejezni. Egy, a kormány által külön létrehozott társaság elsősorban a vizsgáló alagút elkészültéért felelős, a másik két alagút különböző magánvállalkozások keretében épül. Eddig összesen 270 milliárd jent fordítottak a munkálatok fedezésére, de még további 130 milliárdra lesz szükség. Jelenleg 240 méterrel a tengerszint és 100 méterrel a tengerfenék alatt folyik a munka. A munkások először lifttel szállnak le 160 méter mélyre, majd egyórás „trolizás” következik a munkahelyig. A páratartalom itt legalább 90 százalékos, az alagutak faláról sós vízpára csöpög alá. Eddig négy alkalommal volt vízbetörés, Az építkezés a technikai kérdéseken kívül számos egyéb problémát is felvet, így például bővíteni kell az alagúthoz járatokat üzemeltető vasúttársaságok vonalait, ami több évet vehet igénybe. Hokkaido szigetén, az alagút bejáratánál fekvő 12 000 lélekszámú kisváros lakosaiból kétezer az alagútépítésen dolgozik. Ha az alagút elkészül, a munkások mintegy fele munka nélkül marad. Várható, hogy az alagút elkészülte után az alagúthoz közel eső települések elnéptelenednek. Egy egész körzet gazdasági fellendülése kerül veszélybe. Ugyanakkor a fontosabb üzleti központokhoz összeköttetést biztosító vonal mentén fekvő nagyobb tranzitállomások, mint amilyen például a Hokkaido szigetén fekvő Hakodate városa, üzleti fellendülésre számíthatnak. Mi a veszélyesebb? \ Johnny Owen angol bokszoló egy mérkőzés után koponyasérülés következtében meghalt. Míg az autó- és motorsport biztonsága terén egyre nagyobb javulás tapasztalható, ami az ökölvívást illeti, orvosszakértők véleménye szerint már vajmi keveset lehet tenni a biztonság javítása érdekében. Sokan egyenesen azt a következtetést vonják le, hogy vagy be kellene tiltani az ökölvívást, vagy ha nem, akkor újabb halálesetekkel vagy sérülésekkel kell számolni. A brit profiboksz irányító szervezete, a BBBC szerint az ökölvívás azonban biztonságosabb, mint számos más sportág: az elmúlt 34 évben a szigetországban csak 9 bokszoló halt meg a ringben elszenvedett sérülések következtében, a legutóbbi 16 évvel ezelőtt. Van némi igazság ebben az érvelésben. Bár összesített statisztikák nincsenek, de egy glasgowi felmérés szerint, ahol öt éven keresztül a központi kórház mintegy 1900 fejsérüléses betegéről vettek fel adatokat, megállapítást nyert, hogy a sérülések 4 százalékának volt oka az ökölvívás, sokkal veszélyesebb a golf (27 százalék), a lovaglás (15), a labdarúgás (13), a hegymászás (8) és a rögbi (6). A leedsi sportkórház ápoltjainál hasonló a helyzet: az arckoponyatörések okai között — a négy éven át végzett adatfelvételek alapján — egy esetben jelölték meg okként az ökölvívást, míg a rögbi 46, a labdarúgás 25 esetben szerepelt. Természetesen az említett sportágak sportolóinak számában jelentősek a különbségek, de egységnyi sportolási időt tekintve a boksz a fenti sportokkal szemben is biztonságosabbnak mondható. Mindazonáltal vannak elképzelések az ökölvívás biztonságosabbá tételére: ilyen például a szorító „puhítása” A brit szövetség orvosi tanácsadója szerint azonban az ilyenfajta megoldás azért nem jó, mert érzékenyebbé válhat a versenyző. Egy másik javaslat: viseljenek a versenyzők biztonságos fejvédőket. Igenám, de az arcot semmikép nem lehet eltakarni Az angol verseny- és sportautó klub szerint 2000 balesetből 1300-nál nem volt sérülés. A 350 még megmentett és kórházi ápolást igénylő sérült egyharmada szenvedett fejsérülést, és közülük többet a balesetet követő fél percen belül még a verseny-*' kocsiban részesítettek elsősegélyben. Ma már az autóversenyeken szinte minden fordulóban áll egy megfelelő felszereléssel ellátott orvos. , A sport biztonságának élharcosai azt is felvetették, hogy például a nemrég elhunyt Ovvennél is a test állapotának „letapogatása-. ra” szolgáló készülékes vizsgálatot kellett volna a verseny előtt elvégezni (mivel, mint később kiderült, koponyacsontja vékonyabb volt az átlagosnál). Az ilyen vizsgálóberendezés alkalmazása egyelőre még attól függ, hogy hány ilyen készülék van és üzemeltetésük mennyibe kerül. A szigetországban jelenleg 55 darab van belőlük, és a becslések szerint a készülékekkel végzett vizsgálat költsége ma 130 angol font kiadást jelent. Ez bizonyos esetekben megfizethetetlen. Végezetül nem elhanyagolható szempont az sem. hogy a gép „megfelelőnek” talált valakit és az a mécsesén mégis sérülést szenved. Ezért a helyzet inkább azoknak kedvez Nagy-Britanniában, akik be akarják tiltani az ökölvívást. A baj csak az, hogy az emberekben ösztönösen él a harci szenvedély. És azért sokkal jobb, ha a fiatalok megfelelő feltételek mellett sportszerűen öklöznek, semmint hogy az utcasarkon ütlegeljenek va- • lakit. Nem akarok hinni a fülemnek, amikor az első, egy lengyel származású milliomos zenerajongó igen kedvesen gratulál a szép kiállítású brossuránkhoz, a remek műsortervhez, a színház-vacsora kombinációjú ajánlatunkhoz, mindenhez. Hosszan elmesélted magának, hogy mit is csinálunk, hogyan és miért határoztuk el, hogy meghonosítjuk Torontóban az irodalmi kabarét, egy műfajt, amit imád. Fújom a szöveget, nem törődöm vele, hogy telik az idő, érzem, hogy itt nem engednek el üres kézzel. A lengyel úr búcsúzkodni kezd, kellemes hangján közölve, hogy ne aggódjam, a Pódiumnak szánt csekkjét amint letettük a telefont postára adja. Két nap múlva meg is érkezik a boríték, benne a halvány lila csekk, amin az illető a neve mögé azt is kinyomtatta, hogy Esq. Ránézek a számra és megáll bennem a lélegzet. Huszonöt dollárt küldött a művészetek széplelkű méltóságos ura. De ez még mind a szebb, kényelmesebb história. Pénzhajszáim legkeservesebbjei közé tartoznak a barátokkal folytatott beszélgetések. Szinte kivétel nélkül mindegyik úgy érzi, mintha személyes kölcsönt kérnék. Akadt közöttük, aki feddő hangon kioktatott, hogy a fiamat nem kellene sitáborba küldenem, mert "engem sem kergettek gyerekkoromban az asztal körül, ha nem síeltem nyolc’ évesen”. Egy másik felhívta a figyelmemet arra, hogy egy bérházban nemcsak olcsóbb lakni, mint a kertes házban, amit bériünk, de kényelmesebb is, ő maga is sokkal szívesebben cserélné el a maguk Forrest Hill-i villáját, ha a felesége nem ragaszkodna any nyira a kertnegyed levegőjéhez. Valamennyi Pódiumnak kolduló eset közül a legfájdalmasabb is barátokhoz fűződik. G. és I. jómódú, jószívű, kulturált emberek, egyik kétségbeesett pillanatomban szó nélkül ki is állítanak egy 300 dollárról szóló csekket a terembér leelőlegezésére. Igaz, csak kölcsönbe kérem. De amikor nem tudom megadni, pontosabban, amikor készpénz helyett egy festményt ajánlok föl nekik, amit egy torontói képzőművésztől kaptunk segítség képpen, goromba hangú telefonban közük pénztárosunkkal, hogy szó sincs róla, hogy elfogadnák, a pénzt akarják. "Nem a pénzért, arra nekem nincs szükségem, csak a principum miatt” — dörgi a férj (bár a csekket annak idején a felesége adta), és kijelenti, hogy ha a Pódium nem képes a rongyos pár száz dollárt visszaadni, akkor adjam vissza én, a művészeti igazgató, hiszen ő úgysem a Pódiumnak adott kölcsönt, hanem nekem. Hiába bizonyítom hites könyvvizsgálóval Íratott levélben, hogy a tőlük kapott kölcsön felvétele előtt én magam már néhány ezer dollárt betettem a Pódium kasszájába, saját zsebből, amit azóta sem vettem ki. sőt — és ezt ugyancsak igazolja a könyvvizsgáló — egy éve a fizetésemet sem veszem föl, csakhogy valamiképp életben tarthassam a verklit. C. úgy tűnik, mintha süket lenne. Az utolsó szót kimondó pokrócgoromba levelében elengedi az adósságot, de nem a Pódiumnak tett "donation”-ként, hanem arcpirító könyöradománynak szánva: "vegyél rajta a fiadnak valami szép karácsonyi ajándékot és ne fájjon miatta többé a fejed (bár amúgy sem hiszem hogy fájna)”. Tehetetlen dühvei szidom magamban a fund raising kitalálóit, s minisztertől föl és le mindenkit, hogy nem engedhetem meg magamnak a luxust hogy G. arcába csapjam az ajándékát. Kénytelen vagyok elfogadni a pénzét, mert még vele együtt is többezer hiányzik ahhoz, hogy tető alá hozzuk a következő műsort... De valahogy a végére mindig összejön annyi, amennyi feltétlen szükséges ahhoz, hogy minden költséget csontig faragva, különböző kötéltáncokkal, ügyeskedéssel, további "önkéntes" fizetésfelajánlásommal s így tovább megcsináljunk újra még egy előadást. A segítség mindig onnan jön, ahonnan valóban nem számítok rá. Például A.G.-től, aki nyugdíjas kora ellenere még változatlanul dolgozikúgynevezett parcel delivery service-e van, magyarul ő ül a volán mellett és járja a várost reggeltől estig, hogy pár dolláros fuvarokból összeszedje a megélhetésüket. A Pódium is szokta alkalmazni gyors, pontos szolgálatát. Legutóbbi számlánk bizony 150 dollárra rúgott, mert féljem, aki többnyire a fuvaros, kórházban feküdt. A.G. bár elküldte a számlát, kéretlenül hozzátette: "De nem kell kifizetni. Hadd járuljak ennyivel én is hozzá a maga harcához, amit a művészetért vív itt Torontóban”. Megdöbbenésemben nem is tudom, kellőképpen megköszöntem-e gyönyörű gesztusát. Hadd tegyem meg most, a Menora hasábjain, márcsak azért is, mert a lap régi olvasója, előfizetője. Nagyon szépen köszönöm, kedves Arató György. GAZDASÁGI ÚJJÁÉPÍTÉS VAGY ÁBRÁND? Folytatás az 1 oldalról kereslet és kínálattól függenek. A tipikus ipari piacon, az acél, gép, automobil és vegyianyagok gyártása nagyon kevés kézben összpontosul. S ezek csaknem monopóliumot élveznek. Az olajárak, a közelkeleti helyzet alakulásától és az OPEC-ben tömörült államok kénye kedvétől függenek. Az amerikai gazdasági élet egyik különössége, hogy ugyanakkor, mikor a Ford és Chrysler gyárak másfélmilliárdos veszteséggel könyveikben, fennmaradásukért küzdenek, az olajvállalatok nyeresége 100- 200 százalékos emelkedést mutat. Persze logikus volna az olajipar egy részének államosítása, mint azt Kanada már meg is kezdte. Ez Amerikában az olaj-lobby erejénél fogva lehetetlen. Az ”oilgopoly”-t, a kevesek uralmát a gazdasági életben szintén nem lehet megszüntetni. Egy további akadály az úgynevezett “gazdasági psychozis”, amely ma már normálisnak fogadja el az állandó áremelkedéseket. A nyugdíjba menő városi tisztviselő szomorúan újságolja nejének, hogy a havi 500 dolláros nyugdíjának vásárlóereje 1890-ben csupán 50.00 dollár lesz. Biztosítási kötvényekben elsősorban az áremelkedési záradékot olvassuk el, s tekintettel arra, hogy jövő gazdasági életünket a már normalizálódott inflációra alapozzuk, borúlátó gazdasági jóslatainkkal csak hozzájárulunk az infláció erősödéséhez. Mindenek ellenére, egy radikális rendezés elkerülhetetlen volt. A terv, ha nem is kerül teljes egészében elfogadásra, meg fogja szüntetni az állambürokráciát, és leealább újabb reményt ad egy gazdasági apátiába eső nemzetnek.
