Menora Egyenlőség, 1980. július-december (19. évfolyam, 814-837. szám)

1980-09-13 / 823-824. szám

/VNENDEH

,r. n u 5 a s ■

J • j! o 1 n di ir*

P.O.Box 1. o 8 4 K e .v B r u n 3 w i c 4 , N e w J U . S • A •

Second class mail nation No. 1373 CANADA

jA Second class mail paid at F lushing N.Y .

113J>1. Di .Np.104970

AZ (SZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG IAPJA

SEPT. 13-20. 1980. Ám 70 cent.

Vol. 19. 823-824.

ÚJBÓL TARGYAL

ÍZRÁEL és EGYIPTOM

feétröl-Jpetre

Újra kezdődnek a néhány héttel ezelőtt megszakadt tárgyalások Izráel és Egyiptom között — jelentették múlt héten az amerikai hirszolgálati irodák. Mindjárt hozzá is tették, hogy ez a tény komoly reményekre jogosit, mert Carter elnök speciális közel-keleti megbízottja Sol Linovitz állítólag olyan koncessziókat tudott kicsavarni úgy Szadatból, mint Beginből, melynek alapján sikerre van kilátás.

Mint ismeretes a tárgyalásokat az egyiptomi elnök szakította meg arra hivatkozva, hogy az izraeli Kneszet határozata, amely az egységes Jeruzsálemet hivatalosan Izráel fővárosává nyilvánította, ugyanúgy ellentétben áll a nemzetközi joggal, mint a Begin kormány túlerőltetett telepítési politikája. Ahhoz, hogy a tárgyalásokat folytatni lehessen, valóban mindkét oldalról nagyobb engedékenységre lenne

szükség, de az optimista nyilatkozatok ellenére, mindkét fél azt hangoztatja, hogy ilyesmi nincs szándékában.

Felvetődik tehát a kérdés, mi szükség van további tárgyalásokra, ha abból pillanatnyilag semmi nem derülhet ki. A válasz egyszerű, október 15-én ülnének össze az Egyesült Államokban valószínűleg Camp Davidben a két ország képviselői, hogy egy újabb Camp David-i csúcstalálkozót készítsenek elő. A dátum önmagáért beszél. Az értekezletre Carter elnöknek van szüksége, aki élethalál harcot vív elnöki újraválasztásáért. A legutóbbi közvéleménykutató jelentések szerint az utóbbi hetekben volt bizonyos hangulatfordulat Carter irányában, de leggyengébb pontjaként mindenki külpolitikai ügyvitelét tekinti. Az elnök helyzetét az erősítené meg, ha az utolsó napokban

külpolitikai sikereket, vagy legalábbis látszat sikereket tudna felmutatni. Az egyik ilyen az újból felmerült lehetőség az iráni túszok szabadonbocsájtására, a másik annak bizonyítása, hogy a Camp David-i szellem nem halott. Nyilván azért kezdik október 15-én, mert 3 hét elegendő ahhoz, hogy a tárgyalások ténye eljusson a köztudatba, de kevés ahhoz, hogy kiderüljön, nincs lehetőség megegyezésre.

A tárgyalás tehát elsősorban a New York államot okvetlenül megnyerni kívánó Carternek érdeke és sem Szadat, sem Begin nincs abban a helyzetben, hogy az amerikai elnöknek egy ilyen, aránylag kishorderejű kérdésre (hiszen csak az összeülésről van szó) nemet mondjon. Sót — bár Begin ezt hivatalosan cáfolja — annak a kósza hírnek mégis hitelt lehet adni, hogy a mi.iiszterelnokség

A SZAKSZERVEZETEK BETEGSÉGE

Tulajdonképpen úgy érezzük magunkat, mint aki süketeknek ordít. Hiszen még abban sem vagyunk biztosak, hogy lapszámunk eljut kanadai olvasóinkhoz. Ezúttal a kanadai postások nem sztrájkolnak — csak éppen nincs postaszolgálat. A sztrájkolok ezúttal egy másik szakszervezethez tartoznak, pontosabban, azok az állami tisztviselők elégedetlenek a fizetésükkel, akiknek olyan állami aktatologatásokat kell elvégezniük, amihez semmiféle szaktudásra, előképzettségre nincs szükség. Ennek megfelelően évi fizetésük 8 és félezer dollár körül kezdődik és 13 és félezer dollárig megy fel. Ez valóban nem nagy fizetés, csak akkor válik naggyá, ha összehasonlítjuk a magánvállalkozások olyan dolgozóinak a fizetésével, akik nem tudnak semmit. Természetes, hogy egyetlen társadalom sem dotálhatja nagy fizetéssel a semmit nem tudókat — illetőleg tudjuk, hogy az olyan társadalmakban, ahol a semmit nem tudókat jól fizetik, ott a keresetek amúgyis alacsonyak. A kormány két év

alatt kb. 15 százalékos béremelést ajánlott fel ezeknek az alkalmazottaknak, akik azonban ezt keveslik, 19-20 százalékot követelnek. Ez körülbelül megfelel az infláció méreteinek. Éppen ezért a szakszervezetek vezetői nem is ajánlották tagjaiknak a sztrájkot, de azok mégis vad sztrájkokba kezdtek.

Mosolyogni kellene rajta, olyan munkásokról van szó, akik akár hónapokon keresztül sztrájkolhatnának, akkor sem venné észre senki a semmittevők hivatalos semmittevését. Nem is olyan régen mutatta ki egy statisztikai felmérés, hogy ezek az alkalmazottak tulajdonképpen csak munkaidejük negyven százalékát töltik úgynevezett munkával, hatvan százalékot még a legjobb indulattá megítélés szerint is lógnak. Mégsem lehet mosolyogni, mert állítólag létezik egy olyan munkás-szolidaritás, amely kötelezővé teszi a szervezett munkásoknak, hogy aktívan kiáltanak a szervezett nerrűmunkások védelmében. Ezeknek az állami hivatalnokoknak egy csoportja a postán dolgozik, de

nem tartozik a postás szakszervezet keretébe. így bár másfél évvel ezelőtt a postaalkalmazottakkal a kormány megkötött egy megegyezést, ez nem vonatkozik a belső tisztviselőkre. Ezek picket-vonalakat állítottak fel, amiket a posta teherautó sofőrjei nem hajlandók átlépni, tehát a belső szortírozóknak nincs mit szortírozni. Kanada immár harmadik napja van levél és posta nélkül és senki nem tudja meddig húzódhat még el az ügy.

Valami baj van ezzel az úgynevezett munkás szolidaritással. Arról már többször írtunk, hogy véleményünk szerint egyetlen olyan szakszervezetnek sem lenne szabad sztrájkolnia, amely közpénzből élő alkalmazottakat gyűjt magába. A sztrájkoló munkás maga is a társadalom tagja, s mivel ilyen esetben a társadalom egésze a munkaadó, senki sem sztrájkolhat önmaga ellen. Jól nézne ki az az önálló kisvállalkozó, akinek családja sztrájkba kezdene azért, mert a családi vállalkozásból nem lehet elég pénzt kiszedni.

*

*

áttelepítését Nyugat-Jeruzsálemböl Kelet-Jeruzsálembe ^ egyenlőre elhalasztották.

Szadat álláspontjának meg- * puhulását viszont az jelzi, hogy "X* ismét magasrangú izráeti * kormánytagot fogadnak Kairó- ^ bán. Jeles politikusok ezekben a •£ hetekben is ellátogattak az -jf• egyiptomi fővárosba, így* például megjelent ott Szadatnál ^ Simon Peresz, az ellenzéki munkapárt vezére és Ezer4f Weizman, a nemrég lemondott * hadügyminiszter is. Ezek azon- ^ bán nem hivatalos személyek voltak, míg most Izrael külügyminisztere, Shamir van ott látó- * gatóban és ilyen színvonalú £ tanácskozásból valamilyen haszon mindig van. Főleg -jf akkor, amikor a tárgyalások * ténye már Önmagában pozitívum, hiszen nem felejthetjük ^ el, hogy ez a hol tárgyalunk, * hol nem periódus alig két évvel X Folytatás a 8 oldalon*

mamnBBK.. ABBnmnM jy

W

A 19-ik század végefelé, X amikor a sztrájkoknak még létjogosultsága volt, az volt az el- # képzelés, hogy a munkást az & erős munkaadó ellen a kollektív * bérszerződés védi meg; ily ^ módon nem lehet a gyengébb # egyedeket sem kizsákmányolni. Azóta két dolog változott: az * egyik, hogy a klasszikus |£ értelemben vett kapitalista ki- # zsákmányolás megszűnt s a

MEGHÍVÓ

A BNAI ZION - Nagyvárad és környéke Chapter 56 1980 október 4-én (szombat este) fél 9-kor ünnepli FENNÁLLÁSA 15 ÉVFORDULÓJÁT és a SZIMHÁSZ TÓRÁT A BNAI ZION DÍSZTERMÉBEN

(136 East 39 St. Manhattan)

Glatt kosher vacsora, szabad ital, Continentalis zenekar biztosítják a kitűnő hangulatot.

Adomány $22.50

Kérjük telefonon a jelentkezését este 6 után Faragó Pálnál Stein Anikónál Csekket Steirt

457 - 7011 261 - 4116 Dávidhoz küldjék

144-21 69Rd

Flushing N.Y. 11367

ERRŐL A RENDEZVÉNYRŐL EGYETLEN TAGUNK SEM HIÁNYOZHAT!

kapitalisták különböző módokon próbálják dolgozóikat érdekeltté tenni a profitrészese- ^ désben. A másik, hogy a szak- -Jfr szervezeti mozgalom kezdeti Mr sikerei következtében túlburján- * zott s ma már minden szakmán belül, főleg minden vállalkozáson belül, több szakszervezettel kell birkózni. Az eredeti, helyes elképzelés az volt, hogy ne egyes munkások alkudozzanak a főnökkel, ha- •fc nem nevükben egy csoport tár- * gyaljon. Ma a főnökök azok, akik szeretnének egy csoporttal tárgyalni, de nem lehet, mert 10-15 érdekképviselet is van, amelyik mind külön jelentkezik. Mégpedig nem egyidőben, hanem egymás után s mert tiszteletben kell tartaniuk egymás picket-vonaláait, a sztrájkok állandósulnak.

Bármilyen csoportnak * jogában áll önálló szakszer- * vezetet alakítani. De ha egy 50- 100 tagú szakszervezetnek joga van kollektív tárgyalásra és ebben a tárgyalásában a nagy szakszervezetek őt támogatják, * úgy rövidesen jelentkezni fog- J nak az 5 meg 10 tagú szakszervezetek és a végén kiderül, hogy megint mindenki külön- * külön tárgyal a munkaadóval, í csakhogy önmagát névlegesen szakszervezetté léptette elő. S * mivel ő önmagában szakszer- 1j[ vezet, tehát igényt tart az egész ^ szakszervezeti mozgalom támogatására.

E soroknak nem az a célja, hogy valamilyen pozitív javaslattal álljon elő, csupán azt kívánjuk ezzel is bizonyítani, hogy az egykor hasznos és áldásos szakszervezeti mozgalom mai formájában és a mai körülmények között, már saját eredeti célkitűzéseinek sem felel ^ meg és valamilyen — lehetőleg ^ sürgős — átalakításra szorul.

*

$

Fájt nekik a

büntetlenség

Tudom, hogy ez elítélnivaló rossz szokás, mégis hiszek a papírkosár ügyintéző erejében. Magam is szeretek elintézhetetlen ügyeket hosszabb időre elrakni, mondván: majd csak lesz valahogy, a dolgok okosabbak, mint mi vagyunk. Akik velem együtt ennek az áldásos semmittevésnek hívei, azok igazolva érezhetik magukat a hírtől: Abbie Hoffman, a 60-as évek leghirhedtebb politikai bajkeverője, hat éves bujkálás után önként jelentkezett a rendőrségen és hajlandó a bírái elé állni, hogy azok példás büntetéssel sújtsák.

Abbie Hoffman neve főleg a chicagói demokrata konvenció idején vált ismertté, amikor a vietnami háború elleni tiltakozásul hadszínttérré alakította át Amerika harmadik legnagyobb városát. Természetesen senki nem vonhatja meg a jogot egyetlen szabad embertől sem, hogy a mindenkori kormányok elleni véleményét akár hangos (de mindenképpen békés) tüntetés formájában kinyilvánítsa. Így senki sem emelhet vádat HofTman ellen azért, mert a vietnami háborút annakidején helytelenítette. Sőt.

Ez a kérdés még ma is nyitott, tisztázatlan pontja a közelmúlt amerikai politikájának, nyilván sokan szimpatizálnak az akkori Abbie Hoffmannal, legfeljebb az a baj, hogy azok, akik az akkori Abbie Hoffmannal szimpatizálnak, nem szimpatizálnak a maival. A volt Yippie vezér ugyanis tökéletesen megváltoztatta felfogását (ez megint olyan, amihez mindenkinek joga van), de mint a hírekből kitűnik, alapvető morálja nem változott.

A chicagói „Hetek”, az akkori ifjúsági tömegmozgalom vezetői már régen nem forradalmárok. Legtöbben bankbetétre cserélték át a lázításra szitó tantételeket és gondosan ügyelnek arra, hogy a két tized vagy négy tized centek pontosan befolyjanak minden róluk elnevezett trikó-ing, cigaretta szipka, legfinomabb műanyagból készült vadonatúj nadrágfolt, szakáll-növesztő és hanglemez után. Némelyik közülük úgy került a szegény tőkések megvetendő csoportjába, hogy elutazott olyan országokba, amiknek felsőbbrendűségét hirdette és rájött, hogy sokkal jobb dolog Amerikában propagálni Libia felsőbbrendűségét, mint Líbiában hirdetni Amerika alsóbbrendűségét. Mások még ennyire -sem erőltették meg magukat, ezek talán eredetileg sem voltak forradalmárok, hanem a Nemzetközi Forradalmi és Ipari Részvénytársaság tudatos grundolói és haszonélvezői. Csak egy nem volt közöttük olyan, akivel az történt volna, amivel az őt üldöző szörnyeteg államot vádolta, hogy börtönbe zárták volna. Neveik időnként még társaságban szóbakerültek, de rendszerint a party utolsó órájában, amikor már a részvevők aligalig tudták elnyomni ásításukat és egyszerűen nem tudtak már kitalálni hasznosabb témát, Rubin, Hoffman és társaik kimentek a divatból.

Állam és forradalmárok harcában tudniillik mindig az állam a győztes. Lehet, hogy ezen sokan megakadnak, hiszen úgy tűnik, hogy az emberi társadalmak fejlődés és forradalom útján egyaránt változnak, de mi itt nem egyes államokról és egyes forradalmakról beszélünk, hanem arról, hogy nincs olyan forradalmi tantétel, amely ha történetesen megvalósul és kellően kitombolta gyilkos hajlamait, ne ásításra késztetné azokat, akik benne élnek, sőt azokat is, akik valaha hatalomra juttatták. Abbie Hoffman múlt héten jelentkezett a rendőrségen. Mielőtt ezt kellő beharangozás és reklám után megtette, testvére úgy nyilatkozott, i^gy Abbie-nek az az oka a jelentkezésre, hogy mindaz, amiért valaha harcolt, ma már megvalósult. Mivel azonban

kevesen vitathatják, hogy az elmúlt évtized alatt az amerikai állami és társadalmi rendszer semmiképpen sem fordult ellenkezőjére, tehát könnyű levonni a tanulságot: a jelentős és döntő változás Abbie Hoffman fejében következett be. Még egy további tíz év és az öreg uncle Abbie biztosan pofonokat fog ígérni teenager fiának a majdani értelmetlen és ostoba hőbörgéseiért. Aztán cinkosan a feleségére kacsint és azt mond ja neki: majd csak benő a fejelágya, biztosan mi is ilyen hebehurgyák voltunk fiatal korunkban.

De tulajdonképpen mi is történt Hoffmannal? Nemcsak politikai lázadó volt ő, hanem részt vett (tényleg huncutok ezek a fiatalok) abban a bűnben is, amit e sorok írója talán a legalávalóbb cselekedetek egyikének tekint, narkotikum csempészetben és az amerikai rendőrség ezért hivatalosan körözte. És ha az amerikai rendőrség valóban olyan félélmetes erőszakszervezet lenne, mint ahogy azt az ifjú Hoffmanok beállítani igyekeztek és igyekeznek, úgy nyilván meg is találták volna. Mert igaz ugyan, hogy Hoffman megváltoztatta nevét és BarryFreed néven élt, az is igaz, hogy egy operációval megváltoztatta az orrformáját, de azért ha nagyon keresték volna, csak nyomára lelnek. Ez az új Barry Freed tudniillik borzasztóan elbújt a Thousand Island-on lévő szigetecskéjének két emeletes luxusházában és legfeljebb annyi nyilvánosságot tűrt meg, amennyit az amerikai szenátus vizsgálóbizottsága előtti megjelenés, vagy New York állam kormányzójával való személyes tárgyalás engedélyez. Mert Hoffman már nem akarta felrúgni a társadalmat, csak békésen megváltoztatni akarta és ezért továbbra sem dolgozott semmit az életben, hanem csak úgy egyszerűen "köz-élt”. Harcot folytatott a St. Lawrenee efiatoraán vakHéli hajózás ellen, harcolt a szigetek tisztasága érdekében, nyilatkozott az újságoknak, megjelent a televízióban, mindenhol gondosan besöpörve az ezért járó pénzt és mivel ezen elfoglaltságok sok szabadidőt engedélyeznek, nyaranként vitorlázott luxusjachtjával a St. Lawrence csatornán — de télen soha, mert hiszen az ellen harcolt és abból élt.

Hoffman személyéről persze nem érdemes túlzottan elmélkedni. Vele sem történt más, mint bárki mással. Az emberi élet tulajdonképpen abból áll, hogy ifjú lázadókként vén hülyének hiszünk mindenkit, mindaddig, amíg egy szép napon ifjú lázadók vén hülyének nem néznek minket. És akkor rájövünk, hogy a társadalmak megváltoztatására irányuló kísérlet pontosan odavezet, ha aktívan részt veszünk benne, mint ahová akkor vezet, ha semmit sem csinálunk.

Én tehát teljesen egyetértek a Thousand Island azon lakóival, akik ezt az új Barry Freedet szívből sajnálják és nem akarnák, hogy bíróság elé kerüljön. Gyakorlati haszna az ügynek tényleg nem sok lenne és Abbie Hoffmant, akire annak idején a bíró 50 ezer dolláros óvadékot szabott ki, most kihallgatása után becsületszóra engedték szabadlábra; ez az ember már nem lehet ártalmas.

Nem-e? Valami hiányérzet mégis lappang bennem. Nem is a társadalom, hanem a társadalomnak a fiataljai nevében. Hiszen én is voltam lázadó, mi is voltunk lázadók. És így utólag kijelenthetem, semmi örömem nem lett volna a lázadásban, ha az az államrendszer, ami ellen fellázadtam, teljes büntetlenséget biztosított volna nekem. Ha még csak a bőrét sem teheti az a fiatal kockára, mi értelme van az egésznek? Mert a fiatalnak muszáj lázadni, de mi Iázadnivaló van egy olyan rendszer ellen, amelyik nem torol meg semmit? Ezek az amerikai fiatalok tulajdonképpen sajnálatraméltók. Azt hiszik, hogy valami borzalmas szörnyállammai állnak szemben, nekirohannak fejjel a falnak, és aztán — visszapattannak a védő gumipárnáról. S a gumipárna felfújásával megbízott ellenőr odajön és megsimogatja őket: remélem, nem fájt nagyon, kisfiam?

Az, hogy Abbie Hoffman nem kap büntetést 8-10-12 évvel ezelőtti cselekményeiért jogi szempontból, morális szempontból egyaránt nagyon helyes. Az ifjúság nevelése szempontjából nagyon helytelen. Hiszen elveszi tőlük a forradalomba vetett hitet. Márpedig — s ezt most be kell vallanom olvasóimnak — esküdt ellensége vagyok a forradalmi gondolatnak 50 évesen, 60 évesen vagy akár 40 évesen is, de szentül hiszek a 18-20-24 évesek forradalomhoz való jogában és undorral fordulok el egy olyan fiataltól, aki ezzel a jogával nem kíván élni.

Ne vegyük el tőlük a jógot.

Később önkéntesen beszolgáltatják.