Menora Egyenlőség, 1980. július-december (19. évfolyam, 814-837. szám)
1980-08-23 / 820. szám
,Mr.August J P.O.Box lo34 New Bruns vvi o U.S.A. Molnár , New Jersey o ^Second ciass mail tratioh No. 1373 CANADA ^6A Second class mail paid at F lushing N.Y. 11351. Di. No. 104970 AZ fSUKAMEKIKM MAGYAR imm LAPJA VOL. 19. 820. Ám 70 cent. AUG. 23. 1980. EGY LANGYOS KÉZFOGÁS NEW YORKBAN Néhány héttel ezelőtt, áléikor a republikánus párt kongresszusáról számoltunk be megígértük olvasóinknak, hogy a demokrata konvenció után, ennek a pártnak a választási érveit próbáljuk csoportosítani olyan formában, hogy az is „pártosnak”, elfogultnak tűnjön. Kötelességünknek érezzük ugyanis, hogy olvasóinkat egyformán tájékoztassuk mindkét felfogásról, anélkül, hogy letagadni kívánnánk: az idei választási esztendőben a republikánusok felfogásához állunk közelebb. Lehet, hogy ez a felfogás már eleve elhomályosítja tisztán-, látásunkat a másik párt élveivel szemben — ki tudja? Mindenesetre, amikor múlt héten a demokrata konvenció televíziós közvetítését figyeltük, egész idő alatt valamilyen hiányérzet volt bennünk. Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy a nagyobbik amerikai politikai párt vezetői túlságosan sokat foglalkoztak azzal.- mi az, amit nem lehet csinálni, ahelyétt, hogy tényleges konstruktív programmot adtak volna arról, amit véleményük szerint csinálni lehet. Az általános felfogás a new yorki nagy találkozás előtt az volt, hogy Carter hivei és Kennedy hívei között viharos összecsapásokra kerül majd sor, de a kongresszus végére lecsillapodnak a kedélyek és mindenki egységesen sorakozik fel a jelenlegi elnök, illetőleg elnökjelölt mögé. A nagy összecsapás elmaradt. Az értekezlet első napján dóit el a csata sorsa és a párt stratégáinak sikerült az egész ügyet úgy elbújtatni a paragrafusok labirintusában, hogy az átlagos televíziós néző szinte észre sem vette: itt most késhegyre menő harc folyik. Joguk van-e a delegátusoknak saját pillanatnyi felfogásuk szerint szavazni, vagy ragaszkodni kell ahhoz az utasításhoz, amivel őket a párttagság az üléssorozatra küldte? — ez volt a kérdés. A többség úgy határozott, hogy a párttagok utasítását kell betartani, s ezzel az ügy el is dőlt. Az elnökjelölt Carter. Csak azt kell elhatározni, hogy milyen programmal induljon a választásra Kennedy szenátor, ugyanis ahhoz kötötte támogatását, hogy a Demokrata Párt Kennedy programmjával küldje a harcba Cáriért. Egy kétségtelenül jól felépített és hatásosan előadott beszédében meg is győzte a hallgatóságot arról, hogy a pártnak a régi demokratikus hagyományokhoz kell visszakanyarodnia az általa túl kom zervatívnak vélt carteri vonaltól. Egy ilyen programmszavazásnak nincs döntő jelentősége. Az amerikai politika (legalábbis elméletben) sokkal pragmatikusabb, gyakorlatibb annál, semhogy az elnököt bizonyos előre megszabott programm betartására kényszerítse. így tehát nem volt akadálya annak, hogy Carterék elkerüljenek egy nyílt szavazást, amely esetleg kudarcukkal végződhetett volna és közfelkiáltással elfogadták Kennedy programmját. Mivel ezt csak tömören tudjuk összefoglalni, tehái bizonyos kisebb pontatlanságok elkerülhetetlenek. A lényege az, hogy gazdasági vonalon elsősorban nem az infláció, hanem a munkanélküliség ellen kell harcolni. Teljes foglalkoztatottság; ez a pártjelszó és mivel ehhez a munkaalkalmakat az államapparátusnak kell megteremteni, tehát nem lehet szó túlzott államháztartási takarékosságról. Hogy ez a.-fel fogás helyes vagy neip helyes, azt e pillanatban7 nem a mi feladatunk eldönteni. Mindenesetre érdékes választási lehetőséget biztosít a republikánusok gazdasági programmjával szemben, mely egyéni kezdeményezés maximális szabadságát kívánja biztosítani, amelynek következtében esetleg növekszik a munkanélküliek száma, de csökken az infláció mértéke. Ugyancsak érdekes a két párt közötti különbség külpolitikai vonatkozásban is. Természetes, hogy mindkét párt az Egyesült Államok megerősödését szorgalmazza, hiszen a demokraták sem vonják kétségbe a Szovjetunió egyre növekvő étvágyát, melynek célja a világhegemónia megszerzése. Amíg azonban Reagan úgy véli, hogy Amerikának erősebbnek kell lennie a Szovjetuniónál, addig a demokraták hivatalossá vált felfogása szerint elegendő, ha helyreállítják a két szuperhatá^rn közötti egyensúlyt. A Demokrata Párt úgy véli, hogy egy amerikai katonai fölény ugyanúgy veszélyezteti a világbékét, mint a szovjet fölény. Az Egyesült Államok katonai erejét tehát arra a szintre kell felhozni, hogy egyik fél se merje megnyomni azt a bizonyos gombot, amely a földkerekségre egy harmadik világháború borzalmait s egyúttal az első teljes atomháború apokalipszisét hozná, Érvek és ellenérvek mindkét álláspontnál egyaránt fölfolytatás az 5. oldalon Az idén korán vannak az Újévi Ünnepek! f / / KÜLDJE ÚJÉVI JÓKÍVÁNSÁGÉIT A -y MENDRH ÚTJÁN V Tavaly már 700 magyar zsidó család ezt tette. EGYETLEN TELEFONNAL MEGOLDJA A PROBLÉMÁT Adja fel újévi üdvözletét telefonon a központi, vagy valamelyik helyi szerkesztőségünkben t // V/ Hétről - Hétre Búcsú Hatvány Lajostól Hétfő reggel. A Menóra nyomdájába, a lapzárta ideges óraiban, egy párizsi levél hozza a hirt: meghalt Hatvány Bertalan. Lehet, hogy olvasóink közül nem sokan ismerik a nevét. A teljes nevét. Mert a családnevet valaha mindenki ismerte Magyarországon. A Hatvanyak — vagy pontosabban: a Hatvany-Deutschok — az ország leggazdagabb famíliái közé tartoztak. A hatvani cukorgyár megalapítása, felvirágoztatása tette őket amolyan magyar Krőzusokká. S Ferenc Jóska — bárókká. Iparbárók: ez volt a nevük, mint nem egy más gyáralapító, nagykapitalista zsidó családé. A meghatározás pontos volt: arisztokrata rangjukat nem a csatamezőkön, a bécsi udvarban, vagy lovagvárak gazdáiként, hanem az elegánsnak nehezen nevezhető gyárfalak között szerezték. A meghatározás pontos volt, mégis volt benne valami gúnyos, valami vállveregető. Bárók voltak, de mintha mégsem lettek volna igazi arisztokraták. Nem vitatható, hogy volt ezek között a családok között nem egy, amelyik a pénzt csak azért szerezte, hogy pénze legyen, — a sok pénzt azért, hogy még több pénze legyen. De nem vitatható az sem, hogy kevés olyan magyar család van, — az arisztokraták és a nem-arisztokraták között egyaránt — amelyik annyira beírta volna a nevét tjem egyszerűen a magyar ipar, a gazdasági élet vagy a tőzsdei jelentések rovatába, hanem a magyar szellem történetébe, mint a Hatvany-Deutschok. Karinthynak volt egy híres bökverse: Lapot kéne alaptani, Ó Hatvány, ó Hatvány. Igen, a huszadik század két legjelentősebb, leghaladóbb, — úgyis mondhatnék? legforradalmibb magyar folyóiratát a Hatvanyak alapították. Egész pontosan ez a két folyóirat valószínűleg soha nem születhetett volna meg a Hatvanyak nélkül. Az első a „Nyugat” volt, Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Ignotus, Osváth Ernő, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, — a legnagyobbak folyóirata. S mecénása, fenntartója, állandó segítője: Hatvány Lajos. Aki egyébként nemcsak a „Nyugat”, hanem személy szerint Ady Endre finom, diszkrét, baráti támogatója is volt. A másik folyóirat a „Szép Szó” különös, egyszerű, büszke címét viselte a zászlóján József Attila neve volt felírva. Ezt a most elhúnyt Hatvány Bertalan nagylelkűsége segítette megszületni és éveken át megjelenni, a demokrácia, a haladás, a szabadság bevehetetlen szigeteként a fasizmus-nácizmus-nyilasság egyre növekvő és egyre piszkosabb tengerében. Az a Hatvány Bertalan, aki nemcsak a „Szép Szó” fenntartója volt, de személy szerint József Attila finom, diszkrét, baráti támogatója, az egyre növekvő klinikai, ideggyógyintézeti számlák kiegyenlítője is. Ám sértő volna a Hatvanyak emlékére, ha egyszerűen a pénzeszsák, vagy kellemesebb megfogalmazásban: a bőségszaru kezelőinek szerepét aggatnánk rájuk. Mind a két Hatvány-Deutsch: alkotó szellem volt. Másként és másként, de mind a ketten úgy, hogy ha szegény emberek lettek volna, akkor is kitörölhetetlenül ott volna a nevük a modern magyar irodalomban. Hatvány Lajos — sokszáz tanulmány, bátor cikk és vitairat mellett — hatkötetes Petófikönyvével a mindmáig legteljesebb Petőfimonográfiát írta meg. Hatvány Bertalan 1935-ben monumentális munkát írt „Ázsia lelké”-ről: azóta sem hatolt be magyar tudós olyan mélyen a „rejtelmes földrész” lelkivilágába, mint ő tette s utóbb ó volt az, aki magyarra ültette át a klasszikus kínai filozófia remekét, Lao Tze művét, „Az út és az ige könyvét”. Ifjú éveiben, nagy szerényen azt mondta magáról, hogy a „termékeny lustaság” jellemzi őt Ha igaz is, hogy nem írt könyvtárnyi munkát, — az, amit írt, meg fogja őrizni emlékét. Nyolcvan éves korában ment el közülünk. Alakja, akárcsak Hatvány Lajosé, élni fog, amíg magyar betű lesz a világon. Nem utolsó sorban: tanulságként egyes primér antikapitalistáknak, akik ajkbiggyesztve beszélnek az iparbárókról. És tanulságul egyes anüszemitáknak, akik a „zsidó dekadenciát” szokták felhánytorgatni a magyar szellemi életben. Géprablás Amikor ezeket a sorokat íijuk, éppen a hatodik amerikai repülőgépet rabolták el friss kubai menekültek, hogy Floridából visszatérjenek a szülőhazájukba. Amikor ezek a sorok megjelennek, lehet, hogy már a tizenkettedik vagy tizenötödik gépnél fognak tartani. Elismerjük, hogy a hazatérésnek aligha van gyorsabb és olcsóbb módszere, mint a gépirablás. Amíg valamilyen katasztrófa nem teszi majd végzetessé és véressé az egyik ilyen kísérletet, addig túlméretezett humorérzékű emberek talán még mulatságosnak is tarthatják. Kommunista propagandisták pedig nagy sietve levonhatják belőle a Nagy Politikai Tanulságot: íme, a kiábrándult menekültek az amerikai álparadicsomból már elkezdtek sietve visszatérni a valódi havanai paradicsomba. Az utóbbi lemez különösen ismerős számunkra. Mikor a 200.000 magyar 56-os menekültből néhányezer, vagy legfeljebb néhány tízezer visszament Magyarországra, — otthon a sajtó többet beszélt róluk, mint a nagy többségről, amelyik nem ment haza. Kubából az utóbbi hónapokban 120.000 ember kelt át hajón vagy csónakon, életét kockáztatva, Amerikába. Ez ma már nem esemény és nem szenzáció. A szenzációt a nyugati lapok első oldalaira és a kommunista lapok vezércikkíróinak az a 20-30 ember szolgáltatja, axi repülőgépjét rabolva — hazamegy. Ki ne értené meg azt az embert, aki túl sokat várt a nyugati világtól és aztán csalódott benne, (különösen, ha nincs elég türelme, ereje, idege, hogy a kezdeti csalódását esetleg később az idő feloldja)? Ki ne értené meg azt az embert, akit az idegen környezetben gyógyíthatatlanul elfog a honvágy? S akinek attól a pillanattól kezdve minden mindegy, — a pjolitika, a rendszer, a kereseti lehetőség, a szabadság bonyolult problematikája, — ő az elhagyott tájat, utcát, házat, arcokat akarja minden áron viszontlátni. De, ha kifelé szöknie kellett, miért kell haza is szöknie? Akármilyen rossz véleménye legyen is arról az Amerikáról, amelyik nem várta őt eléggé tárt karokkal, amelynek szokásai, ritmusa, szinei és szagai nem azonosak azokkal, amiket ő a szívében, szemében-orrában hordoz, — miért tételezi fel azt, hogy ez az Amerika nem fogja őt szépen, békésen hazaengedni? Miért? A jelenség lényege ebben a „miért”-ben van. Fidel Castro rendszere balsikert balsikerrel halmozott. De egyet sikerült elérnie. Sikerült anynyira eltorzítania az emberi lelket, hogy még a viszonylagos szabadságban is teljesen rab marad Hogy még elképzelni sem tudja: a változásra, a saját sorsának megváltoztatására, az útrakelésre vagy, ha úgy tetszik: a szabadulásra más módszer is van, mint az erőszak vagy az illegalitás. S mindehhez ráadásul, akárcsak Moliére Don Juan-jában a színpadon — a kubai szigetről egészen Floridáig vetődik a Parancsnok szobrának árnya. Fidel Castro bűnösnek tartja és nem akaija visszafogadni a tőle elmenekülteket. A géprablás így aztán a primitív ember lelkében — agyában hőstettnek is tűnhet, amivel megszerezheti a Parancsnok kegyét, vagy legalábbis bocsánatát Mikor az elrabolt gépiek leszállnak a havanai repülőtéren, abban az órában még elsőoldalas szenzációt jelentenek. De mi lesz másnap, harmadnap a „hősies” géprablókból? Megbocsát-e nekik a Parancsnok? Avagy rájuk dől-e a szobor és agyonlapítja-e őket? Honvágyuk a hazai föld után nem a föld alá viszi-e legtöbbjüket? Sohasem fogjuk megtudni. A kubai lapokból biztosan nem. S a nyugati lapiokból sem. Valójában ez már nem is érdekel senkit A repülógép>szenzádók nem élnek tovább, mint a legmulandóbb légijelenségek: a tiszavirágok. R. F.
