Menora Egyenlőség, 1980. január-június (19. évfolyam, 788-813. szám)

1980-01-26 / 791-792. szám

1980 Január 26-február 2 * MENÓRA 9. oldal — ZALÁN MAGDA .. . „ ' ' KÖNNYŰ KENYER Avagy: Hogyan született meg a SHALOM-est? Két nagyon ismert TV-a re a SHALOM próbáin: Paul Soles (“Take 30”) és Joyce Gordon (“Mary, Mary!’ ’). Foto: Herman- Rombouts S.J., a PÓDIUM egyik kitartó bérletese az évadnyitó Karinthy-est után odalépett hozzám a St Lawrence Center előcsarnokában. — Sosem hittem volna, hogy Karinthyt vissza lehet adni angolul. Gratulálok. Remekül válogat-: tad össze a színészeket. — Nem én válogattam össze ókét A rendező. — Értem. De akármilyen jó színészek, nem lett volna olyan sikeres az előadás, ha nem talá­lod ki például azt hogy amíg az egyik mondja a monológot, addig a másik pantomim-szerúen le­játssza. — Nem én találtam ki. A rendező. — Értem... Persze a vetített hátterek... — Azt is a rendező csinálta. — Hát akkor mit csináltál te, mint művészeti igazgató?! — Összehoztam a dolgot — Csak? — Csak. El akartam magyarázni S.J.-nak, hogy mi is az a "csak”, de ezen a ponton sarkon fordult és otthagyott így elhatároztam, hogy megírom a Menora olvasóinak, hogy például mi mindent tettem, amíg a PÓDIUM következő, február 2- án nyitó előadása, a zsidó írók műveiből össze­állított SHALOM című irodalmi kabaré műsor­füzetének tetejére odanyomattam: "M.Z. presents". Hogy miért éppen zsidó írók műveire esett a választás az előző négy magyar témájú PÓDIUM előadás után? Egyrészt, mert Louis Dudek kanadai irodalomtörténésznek egy, a Montreali Gazett-ben megjelent tanulmányában mellbevágott egy mondat: "... valamennyi etni­kum közül a számszerinti légkisebb, a zsidóság járul hozzá legnagyobb és legjelentősebb részben a kanadai kultúrához..." Másrészt, mert szavait a magunk kis portáján is igazolva láttam: a kezdet­ben magyar nyelvű, majd tavaly óta angol PÓDIUM nézőinek jórésze a Menora olvasó­táborából kerül ki. Első nem-magyar orientáció­jú műsorunkkal nekik akartunk köszönetét mondani a patronálásért, ami nélkül már régen nem lennénk életben. A SHALOM-elókészületek kereken egy évvel ezelőtt kezdődtek. Lapozom a régi naptárt: 1979 január. Felhívon telefonon Stephen Katz rende­zőt, akiről tudom, hogy szülei lengyel zsidó be­vándoroltak, ó maga pedig kitűnően csinálta meg a CBC-ben Örkény István Macskajátékának televíziós változatát Lenne kedve megrendezni egy zsidó tárgyú irodalmi kabarét? Hogyne, elv­ben. A gyakorlatban attól függ, mikor, hol, mennyiért, milyen anyagból. Felhívom Jónás Györgyöt, lenne-e kedve összeállítani egy zsidó irodalmi kabaréhoz való estet Katznak? Hogyne. Elvben. A gyakorlatban attól függ, hogy mikor­ra kelL mert ha például még 1979-ben, akkor sajnos nem vállalhatja. Nem, elég lesz 1980 ele­jére. Rendben van, vállalja. 1979. febr.uár. A St. Lawrence Centre igazgatójával tárgyalok: mikor találhatok két három, négy napos lukakat az évi naptárukban, amiket lefoglalhatok a PODIUMnak, elvben. (A gyakorlatra akkor kerülhet csak sor, ha megkap­tuk az állami szubvenciókat, amelyek a kiadások egyharmadát fedezik, és elengedhetetlenül szük­ségesek éppen az ilyenféle előszervezesi költsé­gekhez.) Néhány napos "kirakós kép” játék után összehozzuk az 1979-80-as PÓDIUM évadot. Első rémálmom ekkor van: azt álmodom, hogy amikor visszamegyek a színházba a foglalóval, kiderül, hogy Robin Philippe megelőzött, és minden szabad estét lefoglalt a stratfordi társulat torontói vendégfellépéséhez. 1979. május. Hurrá! Megkaptuk a kért állami szubvenciót! Ellen-hurrá: jóval kevesebbet a kértnél. Napokig kizárólag azzal foglalkozom hogy számolom: melyik kiadásból mit lehetne elhagyni. Kiderül, hogy semelyikből semmit, ki­véve a művészeti igazgató honoráriumából — minthogy szerencsémre a művészeti igazgató én vagyok, és nem mondok fel saját magamnak pénzügyi okokból... Felhivom Stephen Katzot, hogy egy fokkal közelebb kerülhessünk a szerződés aláírásához, de nem tudom megtenni szerény anyagi aján­latomat, mert időközben úgy betáblázódott, hogy még visszahívni sincs ideje. Rémálmaim mellé álmatlan éjszakák következnek: hol találok egy jó rendezőt, aki szabad? 1979. június. Felhivom Marion Andrét, a St Lawrence Centre-ben múködó Theatre Plus művészeti igazgató-főrendezőjét, aki kisdiák korában került Kanadába a varsói gettóból. Érdekli-e a SHALOM megrendezése? Hogyne, elvben, de látni szeretné az anyagot, m ielótt bár­­miról is tárgyalunk. Felhívom Jónást: mennyi idő alatt tudná összeállítani egy tárgyalási alapul szolgáló anyagot? Jónás nagyon sajnálja, de éppen egy filmen dolgozik, kérdi, nem lehetne-e. hogy valaki összeállít neki egy címlistát aminek nyomán ó majd elihdulhatna? 1979. július. Látástól vakulásig könyvtározok. De sikerül legalább három estére való anyagot összeszednem. Felhívom Jónást, hogy átadjam neki, de nagyon sajnálja, a filmet ugyan befejez­te, de éppen egy könyvön dolgozik, nem lehet­­ne-e... 1979. augusztus. Néhány napos fejfájás és gyomoridegesség után úgy döntök, hogy átadom az anyagot Marion Andrénak, úgy ahogy van. Mi lesz, ha nem tetszik neki?! 1979. október. Marion André felhív, hogy az anyag "just incredibly beautiful" de sajnos nem vállalhatja. Közbejött egy európai meghívás, ugye megértem? 1979. november. Felhívom Marilyn Light­­stone-t aki bár színésznő, de tudom, hogy az át­lagosnál sokkal műveltebb, és lelkes pártolója minden zsidó ügynek. Felajánlom neki a SHALOM rendezését Boldogan vállalja, már régen gondolkozott, hogy meg szeretne próbál­kozni a rendezéssel. Küldjem el azonnal az anyagot. 1979. december 3. Marilynt elhívták Los Angelesbe, mielőtt elolvashatta volna az anyagot! Ugye megértem...? , December 10. Éppen a fóbelövés és a gyufa­­ivás között próbálok választani, amikor felhív Sylvia Tucker, az Open Circle Theatre művészeti igazgatója. Érdekli a SHALOM, rábíznám-e? Egy óra múlva már nála van az anyag. Mikorra adjon választ kérdi. Tegnapelóttre, mondom. Megegyezünk holnaputánban. December 12. Sylvia felhív. Sajnos.közbejöt­tek bizonyos problémák a saját színházánál, nem tud mással foglalkozni, ugye megértem...? Úgy döntök, hogy nem választok fóbelövés és gyufa­­ivás között hanem főbelövöm magam és gyufát iszom. De mielőtt végzek magammal, még egy próbát teszik. Felhivom Mia Andersont akit szí­nésznek szerettem volna felkérni az évadzáró olasz estekhez, hogy ráérne-e február elején. Ráér. Elvállalná-e a rendezést is? Elvállalná. Jó, akkor küldöm az anyagot Jó, akkor ó meg neki­üli szerepet osztani. Úgy beszélünk, nyugodtan, majdhogy egykedvűen, mintha soha semmi gondom nem is lett volna ezzel a SHALOMmal. December 22. Mia telefonál. X.Y..akire első­nek gondolt nem ér rá. Mit szólnék Z.Q-hoz, legalább olyan jó színész. így igaz, biztatom, csak kérje fel, minél gyorsabban. December 27. Z.Q. is foglalt Mit szólnék N.N-hez? Egyesek szerint jobb is, mint Z.Q. December 30. N.N. sem ér rá. Ilyen közel a premierhez vaószinűtlen jó színészt kapni, mondja Mia higgadtan. Hát akkor szerződ­tessünk rossz színészt mondom, magam is higgadtságot mímelve. Mia felsikolt, mintha a Machbetet játszanánk. Hogy képzelem, hogy 6 rossz színészt rendezzen? Hát akkor mi lesz, így én. Az lesz, így ő, hogy ha nincs jó színész, nagyon jó színészt kell keressünk. Olyant aki most fejezett be egy főszerepet valahol, zsebében a pénz, ráér pihenni. És mi a fittyfenének jönne el bagóért a PODIUM-hoz az a nagyon jó szí­nész, aki ráérne pihenni is, így én. Azért az uni­kum-lehetőségért így Mia, amit a PÓDIUM iro­dalmi kabaré estjei jelentenek egy színésznek: estéről estére egyesegyedül szemközt állni a nézőtér ezerfejű szörnyetegével... Mondjunk inkább százfejűt. így én. Itt becsukhatom a naptárt A továbbiakra fel­jegyzések nélkül is pontosan emlékszem. Leg­nagyobb megdöbbenésemre első szóra sikerült leszerződtetnünk Joyce Gordont ("Same Time Next Year"; "Mary, Mary”; "Anne of Green Gabié") és Paul SolestO’Take 30"; "A Man's A Mán")! A többi már gyerekjáték: hajnalban kelek, szerződéseket gépelek, kefelevonatokat ol­vasok, nyomdába, fotóshoz, bankba, szerkesztő­ségekbe futkosok, hibásan szedett hirdetéseket igyekszem kijavíttatni, tiszteletjegy-igénylőket próbálok jegyvásárlásra rábeszélni. Egyszer érzem csak úgy, hogy talán ennyi energiával jobb lett volna, ha színház helyett varrógép-ügy­nökséggel foglalkoznék: mikor Mia azt üzeni, hogy kelléknek négy parking órára van szüksé­ge... De mit csináljak, ha mégsem érdekel a varrő gép? Amikor egy próbán ülök és látom, hallom, hogy az ország legjobb művészei milyen komo­lyan, elmélyülten foglalkoznak az anyagunkkal, úgy érzem, négy parking órát nem is olyan nehéz találni. És hálát adok a sorsnak, hogy ebbe az országba sodort, ahol még ma is, a közös afgán-osztrák határ árnyékában is min­denki megvalósíthatja az álmait, ha van ele­gendő bátorsága fejest ugrani abba a féligtelt medencébe, aminek nekem ez az egész Kanada tűnik. De biztosra veszem, hogy Kanada elöbb-utóbb megtelik. Vajon a SHALOM négy estje is...? jWEISSBERGER ÍTHOMAS * őrömmel értesíti J barátait ismerőseit és jövendőbeli üzletfeleit; * hogy 5 éves gyakorlat (400 sikeres rendezvény) után mmt vezető mc Iaz egyik legjobb nevű; torontói cégnél megnyitotta önálló USC JOCKEY SZOLGÁLATÁT Rendezvényekre.bár-michvókra,esküvőkre ,sweet sixteen partykra.a legjobb angol,héber és magyar lemezekkel off opening special ******* Phone: 491-8272 410 Bloor St. W. 921-8644 bloor cy de EST 1934 SPORTS LTD. ^\l<anada legnagyobb Kerékpár Specialistája 1169 BLOOR ST. WEST. TORONTO. ONTArÍo^s. (416) 536-9718 (416) 536-1523 TÚSZOK TANKÖNYVE Dr. Richard Clutterbuck kétségkí­vül régi hiányokat pótolt, amikor megírta Kidnap and Ransom (Em­berrablás és váltságdíj) című köny­vét. Nem kalandregényről van sió — a komoly brit „Faber andFaber” kiadó ezúttal szakkönyvet adott ki. A szerző az exeteri egyetem poli­tikai tudományok tanszékén ad elő és Nyugat-Európa egyik legismer­tebb szakértője a terroristák elleni küzdelem terén. Munkájához fel­használta az elérhető irodalmat. A műben lélektani elemzésekkel is ta­lálkozhatunk. A szerző igen sok ki­szabadult tússzal beszélt, valamint a kiszabadítási akciókban részt ve­vő családtagok, rendőrtisztek, biz­tonsági szolgálati emberek, testőrök véleményét is meghallgatta. Köny­­‘vét elsősorban a „fenyegetések­nek”: üzletembereknek, politikusok­nak, diplomatáknak, .gazdagoknak ajánlja. A könyv két részből áll: az első arról szól, hogyan tegyünk meg minden óvóintézkedést annak elke­rülésére, hogy emberrablás áldoza­tává váljunk. A második részben a szerző kifejti, mit kell tennünk, ha mégis elrabolnának bennünket Vannak emberek — állítja Clut­­terbuck —, akik exponált társadal­mi-vagyoni helyzetük ellenére sem hajlandók nagyobb védelmi intéz­kedésekre, mert félnek, hogy ez sze­mélyi szabadságukat korlátozza. Jordánia királya, Husszein huszonöt éve él állandó veszélyben, De Gaulle ellen 31 merényletet hajtot­tak végre. Mégis mindkét politikus vállalta az újabb és újabb veszé­lyeket. Clutterbuck szerint anyagi értelemben is kifizetődik a véde­lemre kiadott költség, mert sikeres emberrablás esetén ennek többszö­rösét — több tízszeresét — is ki kell fizetni váltságdíjként. A szerző őszirtén megmondja: nincs olyan védelmi módszer, ami lehetetlenné tenné a veszélyeztetett személy el­rablását de jelentősen megnehezít­heti az emberrablók dolgát. Egy gyáros védelme például több kon­centrikus gyűrűből álljon: személye körül az első kör: autó és testőrök. Második kör: a lakásának védelme. Harmadik kör: gyárába csak előze­tes ellenőrzés után juthatnak be idegenek, saját munkásai számára adjon különleges igazolványokat, ezeket a kapukban ellenőrizzék. Éj­jel kutyák, őrség, reflektorok agyár körül; fotócellák, riasztóberendezé­sek az irodában, infravörös sugarak és belső tévélánc. Az elrablás^» ve­szélyének kitett személy dolgozószo­bája ablakait úgy kell elhelyezni, hogy oda senki be ne láthasson; a berendezést szabályos időközönként ellenőrizni kell, nem helyeztek-e el lehallgató berendezéseket. A mun­kahelyre indulás és onnan távozás időpontjait állandóan változtatni kell; szintúgy a használt útvonalat is. A legjobb, ha az útvonalat és a változtatásokat, időpontokat előre soha senkivel nem közöljük, a so­főrünkkel sem — aki ‘ mellesleg minden esetben egyik legbelsőbb testőrünk kell hogy legyen. Ez az utazás mellesleg a legveszélyesebb láncszem — az elrablások legtöbb­ször éppen ilyenkor történnek. Űt­­közben lehetőleg az úttest közepén haladjunk, válasszuk a legszélesebb utcákat, kerüljük el azokat, ahol út­felbontásokat végeznek és a meg­engedett legnagyobb sebességgel utazzunk. A modern „elrablandó” nem használ már drága páncélko­csikat; ezeket a szakértő szem messziről felismeri. A ravaszabbak egyszerű kocsikkal közlekednek, sőt: Clutterbuck azt ajánlja, ve­gyünk több ócska külsejű, horpadt, sáros kocsit és azokat ötletszerűen cserélgetve használjuk, ez nagyon megtéveszti a terroristákat. Arra is vigyázni kell, hogy ne az utcán szálljunk be a kocsiba, hanem még a garázsban. A garázs ajtaja okvet­lenül távolról nyitható legyen rádió segítségével. A lakásban jól záródó ajtókat, ablakokat tartsunk, az aj­tón láncot, ha pedig elektromos órát jönnek ellenőrizni — vagy gázosok, vizesek, stb. érkeznek —, beenge­désük előtt hívjuk fel a megfelelő intézményt és tudjuk meg, csak­ugyan küldtek-e ilyeneket hozzánk. A legjobb testőr egy nagytestű, hű kutya. Mindezek ellenére természetesen eljöhet az a pillanat, amikor bekö­vetkezik a terroristák támadása — mondja a szerző könyve második részének elején. Az első percek a legrosszabbak; az ember eddig azt hitte, hogy minden elővigyázatossá­gi rendszabály vagy fölösleges volt, vagy adott esetben megvédi őt az elrablástól. Ebben a percben azon­ban megérti, hogy mégis „rá került a sor”... óriási a lélektani nyo­más. De nem szabad elveszíteni a fejünket. Néhány terroristatrükköt jó, ha ismerünk: Hans-Martin Schleyer elrablásánál a tettesek egy gyerekkocsit toló nőt használtak fel, aki a nagyiparos kocsija elé lépett; a sofőr természetesen lefékezett, nem akarta halálra gázolni a gyer­mekes anyát Egy perccel később Schleyer már túsz volt. Viszont Curtis Cutter, a brazíliai Porto Allegre amerikai konzulja jól tu­dott autót vezetni és az ellene in­dított támadás során nem vesztet­te el a fejét: 1970-ben kocsijával belehajtott a terroristák autóiba, egy terroristát halálra gázolt és a golyózápor ellenére is épségben sza­badult ki veszélyes helyzetéből. Az elrablás első perceiben szá­míthatunk arra, hogy fegyvert fog­nak ránk, szemünket bekötik. Ilyen­kor magunkban jegyezzük meg, kö­rülbelül milyen sebesen halad a ko­csi, hányszor kanyarodik balra és jobbra, hol áll meg lámpák előtt, milyen zajokat hallunk kívülről. Őrizzük meg nyugalmunkat, ez a legfontosabb — tanácsolja a szerző. Ezután az áldozatot egy helyiség­be zárják. A lehetőségekhez képest véssük emlékezetünkbe a berende­zést, annak részleteit, jellegzetes ap­róságokat. Nemegyszer előfordult már, hogy a túsz kiszabadulása után ilyen módszerrel jutottak az elrablók nyomára: egy túsz startoló repülőgépek zaját és azok egymást követő időbeli különbségeit véste eszébe, egy másik egy lakás furcsa tapétamintáit. Mindkét esetben el­fogták a terroristákat... Az elrablást követő első napok­ban bizonyos brutalitásra kell szá­mítani; a terroristák megfélemlí­tik áldozatukat, hogy lélekben tel­jesen megtörjön és segítsen levél vagy magnószalag útján rábeszélni családját a magas váltságdíj kifize­tésére. Ilyenkor az elrabolt sze­mély legfontosabb teendői: őrizze meg méltóságát, ne hagyja terrori­zálni magát, de ok nélkül ne is áv­­gerelje elrablóit. Ha levélírásra kényszerítik, ne ellenkezzen, sőt próbáljon meg e levelekben valami olyan információt is átcsempészni, amely hasznos lehet családja és á rendőrség számára. Bármit aláír­hatunk — javasolja Clutterbuck — még politikailag kompromittáló nyilatkozatokat is (mint tette azt Aida Moro is) hisz a közvélemény úgyis tudja, hogy mindezt kény­szer hatása alatt tesszük. A túsz eb­ben a stádiumban olyan kapcsola­tot alakítson ki elrablóival, amely­nek hatására azok fanatizmusa és figyelme kissé gyengül. Ha a rendőrség kideríti a túsz fogva tartásának helyét és azt kö­rülveszi, nehéz feladat vár a túsz­ra: meg kell magyaráznia a terro­ristáknak, hogy az 6 kivégzésével megfosztják magukat utolsó ütő­kártyájuktól és egyben a rendőrség­nek szabad kezet adnak fegyver­­használatra. A túsznak segítséget kell nyújtania a terroristák és a rendőrség közti egyezkedések, tár­gyalások lebonyolításához. A rend­őrség a rejtekhely felderítése után azonnal — modern elektronikus eszközei segítségével —. megszer­vezi a lehallgatást. A túsznak ilyen­kor úgy kell beszélgetnie elrablói­val a rejtekhelyen, hogy a rendőr­ség az ő szavaiból következtethes­sen a terroristák számára, elhelyez­kedésére, ruhái színére, nemükre, stb. A könyv befejező részében á vált­ságdíj és annak kifizetése körülmé­nyeit tárgyalja a szerző, szintén megtörtént esetek elemzése alap­ján. Az ügyletet vezető személyek alapvető feladata minden esetben: meggyőződni arról, hogy a túsz még él és egészséges és csakugyan azok kezében van-e, akik elrabolták. (Előfordult, hogy a tárgyalásokat a konkurrens banda vezette, fel Is vette a pénzt, miközben a valódi elrablók — mivel a család részéről nem kaptak életjelt — megölték a túszt.) bLIb Aüb I H Delic átessen and Meat Markét Toronto egyik LEGNAGYOBB magyar hentes és cse­mege üzlete. Ha jó, ízletes magyar készítésű felvágottakat éa friasanvégott húsokat szeretne fogyasztani, keresse fel üzletünket. Szeretettel várjuk: a Balaga család Parkolás az Gzlet mögött Kanada területára C.O.D szállítunk

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents