Menora Egyenlőség, 1980. január-június (19. évfolyam, 788-813. szám)

1980-06-28 / 813. szám

MEN D En

, r. Au;'us t J .o-1 nar P.O.Box lo.34

N e w Bruns ai c k , iJ e* J e rs sy U . 5 . A .

Second class mail n jQ-7 registration No. 1373 * CANADA

USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Pi.No. 104970

tt {SZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA

VOL. 19. 813. Am 70 cent. JUNE 28. 1980

EGRI GYÖRGY:

TALÁN MÉGIS ÉSZHEZ TÉRNEK

A világ hét demokratikus vezető hatalma minden évben konferenciára ül össze, hogy sorsdöntő kérdésekben egyeztesse álláspontját Korábbi esztendőkben, így még tavaly Tokióban is a gazdaság kérdések domináltak, de még ez is elegendő volt ahhoz, hogy a világsajtó borúlátó jóslatokkal hirdesse; ez az egyesülés olyan áthidalhatatlan nehézségekkel küzd, hogy az egyesülés vége nyílt szakadás lesz. A jóslatok ugyan nem váltak be, de mivel lassú rozsdásodási folyamat iégtelenül jelentkezik, mindig indokolt az aggodalom. Különösen így van ez — legalábbis így volt — ebben az évben, amikor az Egyesült Államok, Kanada, Japán, Anglia, Franciaország, Nyugatnémetország és Olaszország kormánya, illetve államfői Velencében találkoztak, mert itt — talán először — nem gazdasági, hanem politikai kérdések játszották a főszerepet. Már pedig a hét nagy között vannak gazdasági ellentétek, de ezek meg sem közelítik a politikai felfogásbelieket.

Ebben az esztendőben olyan sorsdöntő problémák, mint például az energiagazdasági takarékosság, vagy az elmaradott országok támogatása a főnököket kísérő külügyminiszterek konferenciájához került át. Maguk a kormányfők ugyanis azzal foglalkoztak, hogy miként lehet ellenállni a Szovjetunió növekvő térhódításának, egyre szeméretlenebb imperializmusának és hogyan lehet növelni a modem atomvédekezést anélkül, hogy ez ne keltse az atomfenyegetés hatását. Tárgyalni kívántak az iráni válságról, az afganisztáni helyzetről, az olimpiai bojkottról, a Közel-Kelet ügyéről s a világban növekvő terrorista veszélyről. És hiába értettek nagy vonalakban egyet, a részlet és taktikai különbözőségek olyan jelentősek voltak és az egyéni érdekek annyira domináltak a közös fölött, hogy az értekezletet a teljes csőd fenyegette.

Mi volt a differenciák oka? Csupán egynéhányat tudunk megemlíteni. A “hét nagy” tulajdonképpen egy NATO értekezlet. Japánnal megerősítve. Márpedig az 1949-ben alakult NATO célja Nyugat- Európa megvédése volt, s akkor még senki sem számíthatott arra, hogy ezeknek a hatalmaknak együttesen kell fellépni a világ más területei felé irányuló agresszió ellen. Saját területét mindenki hajlandó védeni, akár atombombával is. Másnak a területét kevésbé. A nyugateurópai államok egy ideig természetesnek találták, hogy Amerika meg fogja őket védeni, de ebből az illúzióból nemcsak az ébresztette fel őket, hogy az Egyesült Államok bizonytalannak, gyengének mutatkozott, hanem az is, hogy önmagukkal kellett szembenézni s rájöttek, ók sem hajlandók atomháborúba menni más országok megvédésére. Az erősebb európai országok tehát egyrészt elkezdték saját védelmi rendszerük kiépítését, másrészt saját^egyéni politikájuk kidolgozását, amely szükségképpen a Szovjetunió malmára hajtotta a

vizet, holott — és egész váratlanul és egészen szerencsésen éppen ez derült ki két nap alatt Velencében — a szovjet agresszió elleni védekezés még mindig az egységes, a kemény és bátor fellépésben rejlik.

Az is sötétté tette a képet, hogy a világ mai vezetőinek többsége (és a ’demokratikus világ vezetői is) nemcsak nem bíznak egymásban, de személy szerint nem is kedvelik egymást. Herr Schmidt, a német kancellár és Carter a USA elnöke, első találkozásuktól kezdve nem szeretik egymást, mint ahogy az is közelsímult. A kormányfők nemcsak mosolyogva jöttek ki, de úgy tűnik, hogy egynéhányan tényleg megváltoztatták nézeteiket. A legnagyobb meglepetést a két tengerentúli — pontosabban tengeren inneni — politikai vezér Carter és Trudeau hirtelen fordulása okozta. Egyszerre mindkettő olyan élesen Szovjetellenes lett, hogy az európaiak nem rnond' hattok mást: ja, ha ti komolyan gondoljátok, akkor persze, hogy megyünk veletek. És megszületett az a politikai határozat, amely teljesen egyértelműen ítéli el a Szovjetuniót, Iránt, a világterrorizmust, az olajzsarolást. (Az utóbbit persze nem

Izráel, hanem önmaguk érdekének védelmében).

Hiába közölte a Szovjetunió, hogy hajlandó csökkenteni Afganisztánban lévő csapatainak létszámát, a demokratikus blokk válasza az volt, hogy mindent vagy semmit. Vagy telejesen kivónják a szovjet haderőt, vagy a demokratikus országok nem hajlandók kompromisszumra az új fegyverkezés tempóját illetően.

Számos egyéb határozat is született és hangvétele mindnek olyan, ami arra mutat, hogy a mammut-ter.melők blokkja sikeresen jutott túl egy válságon

Maximális biztonsági készültség mellett — helikopterek, gyorstüzelő naszádok, békaemberek felvonultatásával — kezdődött meg Velencében a hét nyugati nagyhatalom konferenciája.

ismert, hogy hűvös és feszült a viszony Margaret Thatcher asszony az angol és Pierre Trudeau a kanadai francia miniszterelnök között. Hogy Velencében bajok lehetnek, erre akkor figyeltek föl először, amikor Carter 2 héttel ezelőtt levelet küldött Schmidtnek, rosszallását fejezve ki, amiért Schmidt június 30.-án Moszkvába utazik Brezsnyewel tárgyalni és erről az amerikai diplomáciát csak az utolsó napokban értesítették. Schmidt erre körülbelül azt válaszolta, hogy 2 évvel ezelőtt ő egész politikai karrieijét tette kockára, amikor a német parlament torkán legyömöszölte a hozzájárulást, miszerint az amerikaiak cruise missile támaszpontokat létesíthetnek Németországban. Carterék elfelejtették vele közölni, hogy időközben az egész missile programot törölték, hogy ezzel a Szovjetuniónak némileg kedveskedjenek. Tehát miért várnak tőle most bizalmat az amerikai amatőr adminisztráció iránt és főleg miért kívánják, hogy Németország ezúttal is beleegyezzen középtávú rakétabázisok létesítésébe, amikor tudja, hogy ezzel csak ingerli a Szovjetuniót, de azt nem tudja, hogy kap-e Amerikától megfelelő segítséget vagy sem.

Nagy volt az izgalom, ami a konferencia első napján aztán

TRUDEAU MINISZTERELNÖK

GISCARD D’ESTAING

és ez a szövetség talán meg is erősödik. Nem a régi formájában, amerikai dominációval, hanem ténylegesen egyenlő erejű és azonos érdekű hatalmak szövetségeként.

De ez végeredményben másodrendű kérdés. Mert nem az a fontos, hogy Amerika egyedül megvédje a Nyugatot, hanem az, hogy a Nyugatnak együttesen legyen meg a fölkészültsége, hogy megvédje önmagát.

A tokiói értekezleten résztvett 7 államfő közül a japán és a kanadai miniszterelnök már nem volt ott Velencében. Lehet, hogy a következő évi értekezleten már nem lesz ott Carter sem, Schmidt sem,' d’Estoing sem. De a személyek nem is fontosak. Hirtelen egy szerencsés elvi alakulásnak lehettünk tanúi,amivel az utolsó hónapokban, években nem számoltunk. Japán és a nyugati ipari hatalmak az elmúlt évek folyamán annyi pofont kaptak, hogy úgy látszik elhatározták: eddig és nem tovább. A jövőben megvédjiík önmagunkat.

Most már csak azért kell imádkoznunk hogy ez új politika alapján, amikor először adnak vissza egy pofont, az olyan erős legyen, hogy a támadó egyből leüljön tőle. Vagyis, hogy ne csak kocsmai erősködés, hanem tényleges erő legyen a határozatok mögött.

Miért tagadjuk az egységes Jeruzsálemet ?

Olvasóink jól ismerik e lap politikáját, melynek alapján nem Izrael bizonyos kormányát támogatjuk, hanem magát az országot s így elfogadjuk az ott élő nép politikai, választási döntését. Általában tehát nem kritizáljuk a Jeruzsálemi kormány ténykedését.

Most mégis kivételt kell tenni, mert Begin miniszterelnök most vasárnapi elhatározása megint fölkeverte a világhangulatot, mégpedig olyan okból kifolyólag, amely fölösleges volt s amelynek eredménye nem éri meg a körülötte kevert vitát. Begin miniszterelnök ugyanis bejelentette, hogy a miniszterelnökség hivatalait Nyugat-Jeruzsálemből Kelet-Jeruzsálembe helyezi át.

Először írjuk le azt az álláspontot, amit a világban bármely zsidó ember és bármely Izraellel szimpatizáló nem zsidó könnyen meg tud védeni, Jeruzsálem Izrael fővárosa és Jeruzsálem oszthatatlan. Hogy egy kormány a fővárosban hol helyezi el hivatalait, ebbe egyetlen külföldi hatalomnak nincs joga és nincs is oka beleavatkozni. De azért nehezen tudnánk elképzelni olyan kormányt, amely az adminisztratív hivatalok elhelyezését úgy tervezi meg, hogy annak elérése állampolgárok vagy külföldiek részére minél nehezebb legyen. Az utolsó évtizedekben volt egy hal vaszületett próbálkozás Brazíliában, ahol az őserdő közepén felépítettek egy új fővárost (Brasiliát), hogy Buenos Aires helyett ott működjékek a hivatalok.

Mindenki nevetett rajta és joggal. Brasilia azóta is kísértetváros, az élet Buenos Airesben folyik.

Miért kell az izraeli miniszterelnökséget Kelet- Jeruzsálembe áttenni, mi a gyakorlati és mi a diplomáciai jelentősége?

Gyakorlatilag az ügy szerencsétlen. A miniszterelnökségnek a Kneszet közelében a helye, a többi minisztérium közelében a helye. Ott a helye ahová könnyű a közlekedés, ahol a közművek kielégítóek, ahol a kommunikációs központ már megfelelően dolgozik. Áttenni a miniszterelnökséget Kelet-Jeruzsálembe két dolgot jelenthet: az ^ egyik, hogy a mindenki által szentnek tekintett óvárasban állítják fel a hivatalt. Csakhogy az óváros lehet szent, de ott élni, vagy ott közhivatalokat fenntartani lehetetlenség. A sikátorokba nem tud egy-egy autó bemenni, a csatornarendszer többszáz-, ha nem többezer éves, s az izraeli hatóságok nem tudják — talán nem is cél — fölszámolni az ottani kereskedővilágot. Nincs is hely, a Templom-hegyen nem szabad építkezni, a sukkban először olyan méretű lerombolást kellene végrehajtani, amely alapvetően változtatná meg az óváros jellegét. Ha viszont nem az óvárosban, hanem a Kelet-Jeruzsálemnek nevezett beépítetlen dombokon húzzák fel az új épületet, akkor az egésznek nincs elvi jelentősége, illetőleg ha van, akkor az Izrael részére káros. A hivatalos zsidó álláspont szerint ugyanis nincs Kelet-Jeruzsálem és nincs Nyugat- Jeruzsálem. Csak Jeruzsálem van, melynek minden talpalatnyi földje szent. A jelenlegi miniszterelnökség az óvárostól nyugatra lévő területeken ugyanúgy szent földön van, mintha a Scopuson vagy a Rózsák-Hegyén húznának fel egy új épületet. Kihangsúlyozni azt, hogy mi most Kelet-Jeruzsálemben fogunk építkezni, mégpedig fölöslegesen építkezni, ezzel tulajdonképpen az arab álláspontot igazoljuk, mely szerint létezik két különböző Jeruzsálem.

Ennek, a csak provokatív célokat szolgáló határozatnak tehát egyrészt nincs értelme, másrészt kiválóan rosszul van időzítve. Rosszul van időzítve az arabok felé, mert éppen akkor, amikor a mérsékelt arab országok között, ha lassan is, de mégiscsak növekszik a kiegyezésre irányuló hajlam, megerősíti a szélsőségeseket. Mert nem vonhatjuk kétségbe, hogy Izrael oszthatatlan fővárosában, Jeruzsálemben igenis vannak arab érdekek, van arab élet, vannak arab szenthelyek és ezeknek tiszteletben tartása nélkül elveszíthetnénk azt a jogot, hogy Jeruzsálem egységéről beszéljünk. A helyes politika az, az arabok felé. ha Jeruzsálem státuszát úgy tekintjük természetesnek, hogy arról nem beszélünk túl sokat, nem hangsúlyozzuk állandóan. És szerencsétlen az időzítés a nyugati világ hatalmai felé, akiket a hir éppen azon a velencei tanácskozáson ért — teljesen váratlanul — ahol többek között a Közel-Kelet komplex problémáiról is próbáinak

tárgyalni. Az Egyesült Államok a közelkeleti Izraelt támogató politikájával szemben áll az európai hatalmakkal — ugyanúgy mint egy csomó más kérdésben is. Koztuk jó néhányban Amerika nem adhatja be a derekát miért kel! tehát adut adni Giscard d’Estoing-ék kezébe, hogy az amúgy is bizonytalan és gyenge Cartert megszorongathassak a merev és szélsőséges Izraelre való hivatkozással.

Nagyon félő, hogy Begin miniszterelnök ezúttal elvetette a sulykot. Annak idején a zseniális, bátor és gyakorlati érzékű Ben Gurionnak volt egy híressé vált mondása, amelyről kiderült, hogy nem állja meg a helyét és nem állja meg az időt. Nem fontos, hogy mit mondanak inás népek, az a fontos, hogy mit csinálnak a zsidók. Ma már tudjuk, hogy ez nem megy. Nagyon fontos, hogy mit mondanak és mit gondolnak más népek, főleg, mikor más népek támogatása nélkül nincs és nem is lehet Izrael, mint ahogy ma már a világban más népek támogatása nélkül nem lehet egyetlen ország sem. Nemcsak ellenségeinket nem kell fölöslegesen magunkra uszítani, de barátainkat sem kell provokálni.

Nemrégiben egy érdekes könyvet olvastunk Ray Ciine, a CIA volt igazgatóhelyettesének tollából. Ebben kidolgozta a világ országainak hatalmi helyzetet, mégpedig egy komplikált formula alapján. Elsősorban a népesség számát és a nemzeti össztermelést vette alapul, aztán egyéb tényezőket szorzószámként vett, például a haderő ütőképességét, a politikai céltudatosságot, a nemzet túlélési szándékát. Igen érdekes eredményt kapott. A világ legnagyobb hatalma a Szovjetunió, amely 50 százalékkal több pontszámot ért el mint az Egyesült Államok. Holott népességszámuk nagyjából azonos és az Egyesült Államok összgazdasági produkciója majdnem duplája a Szovjetunióénak. A különbséget a szotzószámok okozták, az, hogy az Egyesült Államok népének 1 túlélési ösztöne csupán 0.3, szemben a Szovjetunió 0.7-ével és hasonló a helyzet az átgondolt politikai stratégiával is.

Amerika túlélési ösztöne a volt CIA igazgató szerint egyike a világon a legalacsonyabbaknak, körülbelül Etiópiáéval azonos.

Miért említjük ezt? Mert Izrael nem szerepel a világ első húsz hatalma között, annak ellenére, hogy a túlélési ösztön kulcsa 0.9 (egy az elérhető elméleti maximum) s az első helyen ebben csupán egy országgal Tajvannal osztozik. EsIzraelnek nemcsak népességszáma és termelése kicsi, hanem a politikai tervszerűségi kulcsa is, annak ellenére, hogy viszonylagos katonai potenciálban a világban az első helyen áll. Tehát valahol valami nagy baj van.

S itt az előbb Tajvant emlitettük, ugyancsak maximális túlélési ösztön számmal. Ugyanakkor tudjuk, hogy Tajvannak ma már a világban egyetlen barátja sincs, mindenki föláldozta őt Vörös-Kína kedvéért. Az ilyen maximális túlélési ösztön tehát önmagában nemcsak nem elég, hanem néha visszájára fordul más népek gondolkodásában. A világban az olajzsarolás következtében kialakult egy új gazdasági hatolom, az arab blokk, amely erőben ma már megközelíti Kínát. Semmi értelme, hogy a népek különben kétes értékű családjában megerősítsük azt a szándékot, hogy Izraelt is sorsára hagyják. Hosszú távon a mérséklet mindig több eredményt hoz, mint a makacs szélsőséges “ezt akarom” politika,

Egy évvel ezelőtt Clark, az akkori kanadai miniszterelnök bejelentette, hogy Izrael kanadai követségét Tel Avivból Jeruzsálembe helyezi át. Ma már tudjuk, hogy ez szerencsétlen lépés volt és tulajdonképpen nem is akarta senki, még az izraeliek se nagyon. Nem is vált valóra, Kanadának szégyenteljesen kellett visszakoznia. Begin vasárnapi bejelentése hasonló kategóriába tartozik. Á miniszterelnökség áthelyezése ugyanis nem fontos, Izraelben senki sem tekinti ezt lényeges kérdésnek, gyakorlati előnye nincs. Persze a kanadai tervvel ellentétben az izraeli kormány ha akarja, végre tudja hajtani. De valószínűleg nem éri meg. Lehetséges, hogy Izrael végső fokon akkor jár jól, ha a legutóbbi szélsőséges Begin tervtől az ország kénytelen lesz visszakozni.