Menora Egyenlőség, 1980. január-június (19. évfolyam, 788-813. szám)

1980-06-21 / 812. szám

,’ir.August J.aolnar

p.O.Boi loá4 ,

New Jersey o39o^

Nevj araas J1Ca •

mén d en

Second class mail registration No. 1373 CANADA

USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Di No. 104970

U ÉSZAKAtttRIKM^^ w ^ ^

liHI

EGRI GYÖRGY:

Nagyon szomorú lennék, ha eheti gondolatfuttatásom senkit nem haragítana meg, s nem keltene fel ugyanannyi, vagy megközelítő ellenvéleményt, mint helyeslőt. A téma ugyanis, amihez nyúlni kívánok, nagyon kényes, dehát gondolom, egy újság olvasóközönsége nemcsak azt várja kedvenc lapjától, hogy előregyártott és magátólértetődő gondolatokat közöljön, hanem azt is, hogy időnként elmélyedésre, gondolkodásra serkentse.

Az elmúlt napok folyamán ugyanis (több más véleménnyel együtt) ketten is megrótták a lap szerkesztési politikáját, mégpedig látszólag homlokegyenest ellenkező okok miatt. "Hol van már a régi harcos szellemű Menóra — mondotta szemembe egyik olvasóm —, amely tömegtüntetésekre hívta fel a közönséget az itt élő nácik ellen. Az újságok tele vannak most a háborús bűnösök elleni vadászattal, és a Menóra hallgat. Miféle dolog ez?”

Ugyanakkor egy levelet is kaptam, amely azon háborodik fel, hogy nemrégiben egyik munkatársunk, Kúrthy Miklós, egyik cikkében azt állította: nincs olyan kommunista ideológia, ami» ellen harcolni kéne. ’’Hogyan engedheti meg a szerkesztőség egy ilyen cikk megjelenését?”

Mit tehet ilyenkor egy szerkesztő? Leül és gondolkodni kezd. Tényleg, melyik a veszélyesebb ellenfél 1980-ban, a szélső baloldali, vagy a szélső jobboldali gyűlöletkeltők, melyik ellen kell jobban harcolni és főleg milyen módszerekkel kell harcolni?

A válasz nem is olyan könnyű. Elsősorban lelki motívumok miatt nem. A mi generációnk egésze kapott egy olyan sokkot a szélső jobboldalról, hogy mindent, ami rossz, ösztönösen és szinte kizárólag, mindent a nácizmussal azonosít. Ez ugyan kétségtelenül igaz abban a formában, hogy minden, ami a nácizmussal azonosítható, az rossz, de ebből semmiképpen sem következik, hogy csak a nácizmus az, ami rossz. Éppen az elmúlt években bizonyosodott be, hogy a mi zsidó generációnk nemcsak azért kapott alapos sokkot a szélső baloldalról is, mert ’’osztályidegennek’’ minősítették, hanem azért is, mert zsidó. Tehát négy évtizeddel a hitleri idők után botorság lenne azt állítani, hogy a szélsőséges gonosz idológiák elleni harc leszűkíthető a hitlerizmusra, s minket, ugyanúgy, mint az egész emberiséget, egyaránt fenyeget a szervezett és ideológiába foglalt gyűlölködés, akármelyik oldalról jön is az.

Hát ennyit gondolkodott a szerkesztő elöljáróban. S aztán tette föl konkrétan a kérdést, ki ellen és hogyan? És miként bírósági verdikteknél szokás, hadd közöljük először az ítéletet (amely nagyon sok szemöldököt von majd csodálkozásra) és csak utána az indoklást. Tehát, a szélsőbal a kommunizmus ellen ideológiailag nem harcolni, annak terjesztői ellen személy szerint annál inkább. A szélsőjobb egykori hivei ellen személy szerint nem harcolni, az idológia ellen annál inkább.

Ugye furcsán, sőt felháborítóan hangzik. Kérem, hallgassák meg az indokolást is.

Az emberiség története természetszerűleg eszmékkel van tele. Talán nem is nagyon túlFasiszták és kommunizmus

zunk, ha azt állítjuk, hogy nem eszmékkel, hanem téveszmékkel tele, nem volt soha a világban olyan időszak, ahol az ember ne harapta volna embertársa torkát, ne verte volna be a fejét valamilyen indokkal, nem talált volna ki valamit azért, hogy verhesse, éheztethesse, megerőszakolhassa, megláncolhassa és a kínzások számtalan sorát találja ki. Mindezt az ember sosem azért tette, mert elismerte, hogy ő ezt így szereti, hanem valamilyen nemes eszmére hivatkozott, amely ezt szükségessé tette. Mindig voltak persze egyéni gyilkosságok, bosszúk, erőszakok is, de ezeknek a száma meg sem közelítette azt, amit az emberek azért követtek el, mert a társadalom hasznos, szorgalmas, hűséges tagjának ismerték el önmagukat, és amit tettek, azt a társadalom érdekében tették.Nincs most helyünk arra, hogy részletes történelmi visszapillantással foglalkozzunk, meg valahogy ma már nem is nagyon tűnik fontosnak, hogy évszázadokkal ezelőtt ki, kit és miért gyilkolt. Mindenesetre híressé vált a francia király mondása, ki a Szent Bertalan éj vérengzésén így válaszolt a kétségre: vajon a hugenották közé nem kerülnek-e igazhitű katolikusok is?

Csak gyilkoljátok le őket nyugodtan, az Úr az ő végtelen bölcsességében, odafent majd kettéválasztja őket.

Mi tehát csak maradjunk századunk két alapvető téveszméjénél, a kommunizmusnál és a' fasizmusnál. Van-e valami alapvető különbség e két ideológia között? Abból a szempontból nincs, hogy mindkettő gyűlölködést prédikál, de abból a szempontból alapvető van, hogy míg a fasizmus a gyűlölködést önmagában prédikálja, addig a kommunizmus az emberszerető gyűlölet alapján, esetleg az embergyűlölő szeretet alapján áll. Mindkettő gonosz, az egyik egyértelműen, a másik szkizofrénen az. Éppen ezért különböző embertípusokra gyakorolja a hatást. A fasizmusnak intellektuális körökben sosem voltak mély gyökerei, hatása leginkább a gondolkodni nem kívánó tömegpszichózis hatása alatt ordítozó lumpenproletárokra terjedt ki. A kommunizmus nem ilyen. Általában azt szokták mondani rá, hogy gyermekbetegség, amin előbb-utóbb mindenkinek keresztül kell menni. Legalábbis majdnem minden intellektuelnek, amig rá nem jön, hogy “minden másképpen van” és akkor korábbi betegsége tökéletesen immunizálja minden további fertőzés ellen. Ez viszont csak az intellektuelekre vonatkozik, hiszen ma már nagyon jól -tudjuk, hogy a Marxizmusnak, Leninizmusnak a valódi proletariátusra (amelynek számára állítólag készült) soha nem volt semmiféle hatása.

Itt állunk tehát két ideológiával amely uralta a századot, s mindkettő egyaránt valamilyen formában végétért. A fasiszta ideológia azzal ért véget, hogy azokat az országokat, amelyek ezt államvallásnak minősítették, legyőzték és az ideológiát hivatalosan betiltották, a kommunista ideológia azzal ért véget, hogy az ország, amely ezt államvallásnak minősítette győzött és kiderült, hogy ez az ideológia nem életképes, nem alkalmazható, senki sem hisz benne s azok küldik elsőnek lomtárba.

akik leghangosabban hirdetik.

Nagyon is kétségbevonható, hogy egy ideológiát meg lehet szüntetni azzal, hogy legyőznek egy arra alapozott országot és az elméletet törvényen kívül helyezik. Legalábbis a fasiszta Németország és Olaszország esetében nem ez történt. Szembe kel! néznünk az unosuntalan, naponta elénk táruló ténnyel, hogy a soviniszta ultranacionalizmus eszméje él. A célpontok esetleg változnak. Hitlerék idejében a felsőbbrendű fehér faj főellenségének elsősorban a zsidókat, aztán a cigányokat, a négereket, az egyéb “alsóbbrendű” ázsiai fajokat ítélték. A fasizmus ma is él. Van a fekete fasizmus, amely a fehér fajokat tartja kipusztítandónak, van egy fehér fasizmus, amely nagyjából a régi nótát fújja, van a sárga fasizmus, van barna arab fasizmus, mindegyik

szentül hisz benne, hogy Ők a felsóbbrendűek s így megvan hozzá az erkölcsi joguk, hogy mindenki mást elpusztítsanak. Vagyis a fasiszta ideológiát azzal, hogy legyőzték, tulajdonképpen esik tetszhalálba kergették, amelyből, ha nem vigyázunk, még lehet feltámadása.

És mi a fielyzet a kommunizmussal? A 5 ország, amelyik ezt zászlajára tűzte győzött és ma a világ legfclelmetesebb imperialista és katonai hatalma. De az ideológia? tJgyan kérem, ki veszi ezt ma még komolyan? Vasfüggönyön, innen és vasfüggönyön tuí ki veszi ma még komolyan, jhogy a marxizmusleninizmus halandzsája ellen eszmei érvékkel érdemes fellépni? Világtól elzárt, elefántcsonttoronyban íélő filozófusok kotlának rajta! mindkét oldalon, de tömeghatás egyik oldalon sincs. Miért kellene ma bizonyítani

például azt, hogy a csökkenő profit-ráta, vagy az általános elnyomorodás marxista törvénye nemcsak, hogy nem időszerű, hanem sohasem következett be. A világot nem érdekli különösebben, hogy az anyagelvűség felette áll-e az idealizmus gondolatának, vagy fordítva, és egyetlen józan eszű ember sem állítja már, hogy a győzedelmes kommunizmus szükségképpen elsorvassza az államapparátust. Hiszen, mint (Kosztolányin) a rák, nem egy szörnyállam iszonyata rág. A szörnyállamok léteznek, azt hirdetik magukról, hogy ők a kommunizmus megvalósulása, holott valójában a fasizmus ideológiáját valósították meg. Az a kommunizmus, amelyben a múlt század végén, sót még századunk első negyedében is a világ tiszteségesebb és intelligensebb fele hihetett, tökéletesen halott. Olyan

tökéletesen, ahogy csak a legsúlyosabb fegyver, a nevetségessé válás fegyvere ölhet meg valakit, vagy valamit. A világot tehát, legalábbis ideológiaként, nem a kommunizmus, hanem a fasizmus fenyegeti. A hamis eszme elleni harcot elsősorban ez ellen kell irányítani.

Egészen más képet kapunk, ha a kérdést olyan módon vetjük fel: személy szerint kik ellen kell harcolnunk?

A szerkesztő 1980-ban azokat tartja az emberiségre kevésbé veszedelmesnek, akik a fasizmus olyan bacilushordozói, akik aktívan a betegséget négy évtizeddel előbb terjesztették. Nem minthogyha időközben megszerettük, volna őket, vagy megbocsátottunk volna nekik. Csak éppen* kihalt, vagy legalábbis közvetlenül kihalóban lévő embercsoportról van szó. Az egykori fasiszták személy

| EURÓPA ÁRULÁSA ~~|

Velence! A csodák városa, a szerelmesek, a nászutasok örök zarándokhelye. A múlt héten megkeseredett szánkban ennek a szép városnak a neve. Itt ült össze ugyanis a csodás reneszánsz Doge-palotában a 9 európai nagyhatalom, hogy évi konferenciája keretében megformulázza az Európai Gazdasági Közösség politikáját, a Közel-kelet kérdésével kapcsolatban.

GISCARD D'EST AING

Valószínűleg keveset mondunk akkor, ha azt állítjuk csupán, hogy Európa elárulta a zsidó államot, Izraelt, elárulta a zsidóságot. Ennél többet tettek, elárulták saját 35 évvel ezelőtt tett fogadalmukat, hogy nem hajolnak meg többet agresszió előtt, hogy nem mennek bele újabb Münchenekbe, hogy nem próbálnak kiszolgáltatni kisállamokat az őket elpusztítani kívánóknak, gazdasági, vagy politikai előnyök ellenében. A 9 európai hatalom meghajolva az olajzsarolás előtt föltette az i betű pontját arra a folyamatra, amivel folyamatosan egyre inkább elismerte a Palesztinái Felszabadító Mozgalmat, azt a terrorszervezetet, amelynek nyílt és állandóan hangoztatott célja Izráel elpusztítása. Nemcsak azt felejtették el, hogy mivel tartoznak a zsidóságnak, amit négy évtizeddel ezelőtt saját maguk pusztítottak részben, részben tétlenül szemlélték pusztulását, de azt is elfelejtették, mivel tartoznak önmaguknak, elfelejtették mivel tartoznak az Egyesült Államoknak, amelyik

1945-ben felszabadította őket, elfelejtették mivel tartoznak az emberiségnek.

Nyilván francia kezdeményezésre és nyilván néhány kisebb európai ország kezdeti ellenzése dacára a 9 hatalom úgy döntött, hogy a Camp Dávid-i találkozókat és annak

SGHMIÜT KANCELLÁR

eredményét nem tekinti megfelelő békefolyamatnak, hanem e helyett egy olyan tárgyalási széria megindokolását tartják indokoltnak, amelyben a PLO- nak is részt kell vennie, mint a palesztin-arab érdekek egyik képviselőjének.

Bár keserű szájízzel vesszük tudomásul ezt a határozatot, mégsem kell pánik-hangulatba esni. Lehet, hogy az európai hatalmak abban a tudatban hozták határozatukat, hogy nyugodtan nyalhatják az arabok talpáról az olajat, hiszen a döntés gyakorlati alkalmazására amúgy sem kerülhet sor.

Izraeli zsidó oldalról számtalan ellenvélemény hangozhat el Begin miniszterelnök és kormánya munkáját illetően, amik közül sok lehet jogos és lehet jogtalan, de abban mindenki egyetért a miniszterelnökkel, hogy Izrael nem hajlandó eljátszani az 1938-as év Csehszlovákiájának szerepét és nem hajlandó áldozati báránnyá válni azért, hogy néhány nyugateurópai hatalom elodázhassa egy olyan konfliktus bekövetkezését, ami alól annál kevésbé

tud megmenekülni, minél inkább meghunvászkodik.

SZÁDAT

Izráel továbbra sem hajlandó tárgyalni Arafát terrorista mozgalmával s ezen ugyanúgy nem változtat semmiféle európai egység-döntés, mint ahogy nem változtat rajta ENSZ döntés, nem változtat rajta az Egyesült Államok diplomáciai nyomása, amely persze jóval enyhébb mint amivel most az Egyesült Európa próbálkozik.

A helyzet teljes képtelenségét éppen az bizonyítja, hogy nemcsak Izrael nem fogadja el a velencei határozatot, de nem, fogadja el azt a PLO sem. Izrael azért nem, mert senki sem képes megfelelő garanciát adni, hogy megvédi azok ellen a gyilkosok ellen, akit rá akarnak' szabadi tani.* A gyilkosok (a PLO) azért nem, mert az európai országok őket az arab érdekek egyik képviselőjének tekintik, akinek a békekonferencián részt kell vennie, nem pedig az egyedüli képviselőnek. És azért nem mert az európaiak

tisztán álszentségből bár,''de kihangsúlyozták Izrael léthez való jogát, ezt j»edig a PLO nem fogadja el. Ok keveslik azt, hogy ráuszítják őket Izraelre, ha ugyanakkor a velencei értekezlet államai nem adnak nekik hivatalos felhatalmazást a nemzetgyilkossághoz. A velencei értekezlet határozata tehát egy olyan nemzetközi okmány, amely mehet egyenest oda,

HUSSZEIN

De ez a döntés egyúttal pofon az Egyesült Államok politikájának is, hiszen éppen ezen a héten látja vendégül Carter elnök Washingtonban Husszein jordániai királyt, akit arra próbál rávenni, hogy országa kapcsolódjon be a Camp Dávid-ben kezdeményezett békekeresó politikába. A gyenge és bizonytalan, de legalább jóhiszemű washingtoni adminisztrációnak erre eddig is kevés volt a reménye, a velencei döntés azonban az egészet teljesen illuzórikussá teszi, és tulajdonképpen az Egyiptom és Izrael közötti békét tökéletesen elszigeteli a Közel-kelet

üegvéb problémáitól.

Tulajdonképpen a magyarázat egyszerű. Az amerikai gazdaságot is befolyásolja az arab olajcsapok kinyitása vagy elzárása, de nem függnek tőle olyan szélsőséges mértékben, mint az európai hatalmak. Ha már 32-34 dollárt is lehet fizetni egy hordó olajért, ugyan mit számit az a néhány csep zsidó vér ráadásként. Még szerencse, hogy ebbe az ügybe a véradóknak is van némi beleszólása, akik nemet mondanak a velencei Münchenre.

szerint eljátszották szerepüket, nyilván vannak közülük olyanok, akiknek korábbi bűnei olyan súlyosak, hogy arra három és fél évtized sem adhat feloldozást és esetleges felelősségre vonásuk még ma is indokolt lenne. De a valószínűség az, hogy ilyenek már csak kevesen vannak. Társadalmi szempontból az úgynevezett nácivadászat már nem éri meg a társadalom által beléfektetett energiát.

Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban egy konkrét példát. Torontóban él egy ember, aki csendőrtisztként működött egy magyarországi nagyvárosban a deportálások idején. Valamilyen bejelentés alapján ez a férfi a televízió és a lapok vezető hírrovatába került, mint a nácizmus bujdosó bűnöseinek egyik elrettentő példája. Évekkel ezelőtt az arra illetékes magyar zsidó vezetők utánanéztek a férfi múltjának. Kiderült (ami vizsgálódás nélkül is nyilvánvaló volt) hogy semmiképp sem lenne indokolt fát ültetni tiszteletére Izráel ben az igazak erdejében, de az is kiderült, hogy olyan bűne nincsen, amely a három és fél évtized után meg torlásra szorulna — ha bűnös, úgy legfeljebb a meghunyászkodás, a közömbösség bűnében bűnös, vagyis olyan bűnben, amiben elmarasztalható lenne a magyar nép, vagy a legtöbb nép legtöbb tagja. Konkrét panaszt, konkrét bűntényt senki nem tudott ellene felhozni. Ilyen emberek ellen vérbosszút indítani három és fél évtizeddel később meglehetősen értelmetlen dolog. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy az egykori fasizmus föbűnösei már elvették büntetésüket, a mai fasizmus főbűnöseire viszont nincsen módunk büntetést kiszabni abból az egyszerű okból, hogy ők ülnek a legtöbb országban a hatalomban.

Személy szerinti harcot sokkal inkább tartok indokoltnak azok ellen, akik a nemlétező kommunizmus álruhájában lépnek fel. Éppen, mert a “hitetlen főpapok korát” éljük. Éppen azért, mert olyasmit akarnak nekünk eladni, amit ők nem hisznek s amiről tudják, hogy mások sem hiszik, de megkövetelik, hogy ezek a mások elhiggyék azt, hogy ők hiszik — ezek az emberek roppant veszélyesek. Éppen azért, mert ők nem egyéni gazemberek, hanem a társadalomhoz hű gazemberek, nagyobb veszélyt hordanak magukban mint a legfélelmetesebb tömeggyilkos. Személy szerint nemcsak érdemesebb ellenük harcolni, hanem e sorok írójának nagyobb lelki megnyugvást is okoz az ellenük való harc, mint azok ellen, akik egykori fenevadakból, fogukat és erejüket vesztett kivénhedt párjákká változtak át.

Tehát melyik véleményt fogadja el a szerkesztő? Ázét-e, aki azt rosszalja, hogy nem harcol a nácik ellen, vagy azét, aki a kommunizmus elleni kiállás hiányát rója fel? Talán mindkettőét, talán egyikét sem. A dolgok sokkal összetettebbek semhogy ilyen egyértelmű állításokra igent vagy nemet lehessen mondani.

Hát csupán ennyit akartam mondani, a Menórának arról a szerkesztés-politikájáról, amit a sok közül két olvasónk az elmúlt hét folyamán oly igen-nagyon megkritizált.