Menora Egyenlőség, 1980. január-június (19. évfolyam, 788-813. szám)
1980-04-19 / 803. szám
i MEN D CT ,Mr.August J.M o1n a r P.O.Box lo34 New Brunswick:, New Jersey o 39o ^Second class mail „ U . S. A . registration No. 1373 CANADA USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Di.No. 104970 a ÍSZttMiy M ^ ^ 1980__________E IESS l N ____ OLVASÁS KÖZBEN EGRI GYÖRGY: Tehát most már hivatalosan is megszületett az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának döntése arról, hogy az amerikai csapat nem vesz részt az 1980-as moszkvai játékokon. A döntésnek nyilván más országokban is lavinaszerű hatása lesz. De a vita a csonka olimpiával kapcsolatban nem ült el, sót, most kezdődik igazán, s az érvek és ellenérvek csatájában ezúttal nem is a politikai jellegűekkel kívánunk foglalkozni, hanem az általános emberi jellegűekkel. Televíziókban, rádiókban egymás után szólaltatják meg a sportolókat. A csúcspontot valószínűleg a torontói Daily Star érte el, amely egy 13 éves tornászreménység meggyőződését közölte, akinek az a véleménye, hogy Cár tér elnöknek nincs igaza. Bővebb indoklást természetesen nem fűzött hozzá, amin igazán nem csodálkozhatunk. A 13 éves fiú véleménye még akkor sem lenne meggyőző, ha lelkiismeretesen arra készülne, hogy világélétében politikus legyen belőle. Ez az ifjú azonban legfeljebb annyiban közeledik a politikához, hogy életcélja az eddigi hármas levegóbukfenc helyett a négyes levegőbukfenc megvalósítása. Viszont nem mindenki ilyen fiatal, a sportolók között vannak érett 16-18- 20 éves emberek is; ók már igazán megérdemlik, hogy komolyan vegyük őket. Szinte egybehangzó véleményük: a játékon részt kell venni, ennél fontosabb cél nem képzelhető el. Figyelmesen hallgattam például egy marathoni futó beszámolóját, elmondta, hogy ó már 5 évet szánt rá életéből arra, hogy gyorsabban fusson és hosszabban fusson, mint bárki más és most, amikor ezt igazán bebizonyíthatná, elveszik tőle ezt a lehetőséget olyanok, akiknek erről az egész témakörről fogalmuk sincs, nem értenek hozzá, ezért nem is lehet megbízható véleményük. Könnyű lenne a marathoni futót elintézni azzal, hogy az életnek nem elsődleges célja, hogy gyorsabban fussunk mint a gazella, kitartóbban mint az antilop, magasabbra ugorjunk — aránylagosan —, mint a szöcske és nagyobb súlyt emeljünk mint a gorilla. Könnyű lenne elintézni, de vajon igaz-e? Éppen, mert az emberiség életének nincsen kialakult célja, vagyunk kénytelenek elfogadni, hogy minden embernek más és más a célja és minden ember célja szent. Van-e jogunk azt állítani, hogy egy gyönyörű, tiszta balegyenes bemázolása az ellenfél állkapcsára kevésbé felemelő cél, mint az újfajta és száz százalékos hatásosságú ideggázok kidolgozása. Lehetséges, hogy az, aki életcéljának az aranytömbök gyűjtését tekinti, az semmivel sem kevésbé értelmetlen dolgot produkál, mint az, aki el kívánja dönteni, hogy a fekete futó c 6-ról e 4-re való eltolása 8 lépéssel később veszélyezteti-e a király helyzetét, vagy sem. Természetes, hogy mindenki azt tekinti fontosnak, s ennek következtében az élet egyedüli fontosságának, amivel ő foglalkozik. Az alapvető baj tehát nem abban van, hogy az olimpián való részvételt ki tekinti sport- és ki politikai kérdésnek, hanem abban, hogy nem értjük egymást. Mialatt az olimpiai hírek között lapozgattam az újságban, megakadt a szemem egy képen. Amerikában megrendezték az első női "body building" szépségversenyt. Á győztes, bizonyos Rachel McLiesh, azzal szerezte meg a győzelmet, hogy hatalmas izomkötegek vibrálnak muszkliján és vádliján, hogy nyilvánvalóan akkora pofont tud lekeverni egy neki nem kedves, de kedveskedő férfinek, mint senki más, vagyis azzal, hogy pontosan úgy néz ki, mint egy, e célra kitenyésztett “izompacsirta" férfi. Ahogy a képet nézem, lehet, hogy ha a természetnek szabad kezet hagytak volna, Rachel egész csinos nő lenne. De nem lett, mert életcélja az, hogy ne csinos nő legyen, hanem muszklibajnok. De ki merné azt állítani, hogy nincs igaza. Érvek, ellenérvek egész sorozatát lehet felhozni. Egyik legdöntőbb érvnek például a híres vicc látszik arról, hogy meg lehet-e tanítani egy 60 éves matematikust egeret fogni. A válasz, hogy kellő munkával igen. 75 éves korára érteni fog az egérfogáshoz, csak éppen nem lesz képes megközelíteni egy három hónapos kiscicát. Rachel muszklijainak e szerint nincs értelme. Dehogy nincs, mondják azok a valóban tiszteletreméltó filozófusok, pszichológusok, akik az emberi lét értelmét az egyedi kielégülésben vélik megtalálni. Ha valaki azt akarja, hogy nő létére ó legyen a legszebb muszklijú fiú a világon és ezzel saját célját kielégíti, akkor neki igaza van. Dönteni ez ügyben nem dönthetünk. Ezek szerint nem dönthetünk abban sem, hogy igazuk van-e a sportolóknak, akik magasabbra akarnak ugrani, gyorsabban akarnak úszni, messzebbre akarják dobni a súly-golyót. vagy a labdát mint bárki más a világon. Ha az ő szempontjukból az olimpiáról való távolmaradás tragédia, úgy nem vonhatjuk meg tőlük a tragédiához való jogukat. Sőt, még azt sem mondhatjuk, hogy hamis célok után szaladgálnak, hiszen mindannyian hamis célok után szaladunk, sportolók és művészek, tudósok és politikusé*, üzletemberek, bélyeggyűjtők, mélyvízi búvárok és vitorlázó repülők. Céljainknak különkülön nincs értelme, az értelmet az egységes emberi kép adja meg, az, hogy az egyik ezt csinálja, a másik azt és mindegyiknek egyformán van igaza. E sorok írója tehát nem azért helyesli a moszkvai olimpia bojkottját, mert azt reméli, hogy egy ilyen tüntető távolmaradással befolyásolni lehet a szovjet imperializmust, vagy hogy ezzel növelni lehet emberi méltóságunkat. Hanem azért, mert az állatvilág homo sapiens (gondolkodó ember) csoportjában, a homo sapiens (gondolkodó ember) alcsoportba tartozik. Abban hisz, hogy az agy fontosabb a muszklinál s a megfoghatatlan lélek magasabbra, messzebbre szárnyal, mint a legrugalmasabb test. S azt hiszi, hogy egy szellemi megnyilatkozás, jelen esetben a szabadságért való kiállás, fontosabb mint a birkózó és rúdugróversenyek sorsa. De várjunk csak. Éppen azért, mert a gondolkodó ember gondolkodó egyedei gondolkodnak, tele vannak kétségekkel. Bizonytalanok vagyunk saját meggyőződésünkben, szemben a nem gondolkodókkal, akik nem így, meg úgy gondolják, hanem határozottan tudják, hogy "ja kérem, rúgni tudni kell" s nekik a rúgás ténye önmagában elsődleges fontosságú, függetlenül attól, hogy mit, kit rúgnak, hová és merre. Még azt sem tudjuk velük megértetni, hogy mi másképp gondoljuk. Mert ők határozottan tudják, hogy mi rosszul gondoljuk. Mi viszont csak éppen halványan gondolni merjük, hogy ők esetleg rosszul tudják. Esélyeink nem egyenlők. A győzelem tudata és a harci ösztön egyaránt őbennük van meg s tulajdonképpen mi, a gondolkodni akarók vagyunk halálra ítélve, azért mert finom, jó modorú, csendes és mindenkit megérteni akaró lelkek vagyunk. Nem tudok tiszta szívből örülni még annak sem, hogy a moszkvai olimpia csonka, illetőleg rabszolgák olimpiája lesz. Nagyon is érzem, hogy ez a csatanyerés a háború elvesztését hozza közelebb, nem a kommunizmus elleni háború elvesztését, hiszen ez a kérdés néhány évtizeden belül teljesen érdektelenné válik. De megmarad az ősi harc Spárta és Athén, a testkultúra hívói és a szellem emberei között s a világ egyetlen nagy Spárta felé rohan. Érdekes! Civilizációnk, technológiánk egyre jobban a gondolkodó tudósokat követeli meg és mégis ezek egyre kevesebben vannak... azaz. hogy a tudósok egyre többen vannak, csak a tudósok is egyre kevésbé gondolkodnak. Vajon helyreállítható-e egyáltalán és hogyan, a természet bölcs egyensúlya? Azé a természeté, mely ugyan soha nem foglalja matematikai képletekbe, hogy mi gomolyog a földgolyó belsejében s hová lesz a világűr lyukában eltűnő kisebb világ, de a dolog mégis megy a maga rendje szerint. Azé a természeté, amelyben nem döntik el szavazással, hogy melyik fácánkakasnak csillogóbb a tolla és mégis mindegyik megtalálja a maga párját s ezzel tulajdonképpen eleget is tesz életcéljának. Egy rettenetes gondolat ötlött most eszembe. Lehet, hogy a természet nagy baja éppen a homo sapiens kialakulásában van? Hogy minél többet gondolkodunk, annál kevesebbet tudunk? S minél primitívebb valaki, annál közelebb áll a természethez, tehát annál jobban megfelel világunk igényeinek? Akkor, bölcsek és bölcselkedők, lélekbúvárok és lélekkufárok egyaránt, szedhetjük a sátorfánkat, mert az időnk lejárt. Akkor a természet egyensúlyát talán mégsem az agytekervények és az izomszalagok megfelelő aránya adja, akkor úgylátszik mégiscsak azoknak van igazuk, akik gyorsabban, magasabbra, erősebben, durvábban, gondolkodás mentesen... és így tovább. Akkor talán mégis szükség lehet még olimpiai játékokra is. Olyan mindegy. Valaki győz, valaki veszít. Vae victis! Jaj a legyőzőiteknek! Most Bogin hete következik Mi a véleménye Beginről? Begin megbízható volt mint ellenség és megbízható volt mint barát. Mi a véleménye Gadaffiról? Elmebajos. _ És Khomeini? * Őrült. Husszein király? Szkizofrén. És Carter elnök? Róla nem mondok véleményt, Carter elnök a barátom. A villáminterjú nem lett volna olyan eget-földet rázó, ha a fenti válaszokat nem Anwar Szadat, Egyiptom elnöke adja. De ó mondta, mégpedig az amerikai televízió nagy nyilvánossága előtt, ismét aláhúzva nemlétezését valaminek, ami ugyan sohasem volt, de amiről (ki tudja miért) illik úgy beszélni, mint általánosan elfogadott tény, — az arab egységnek. Szadat elnök az elmúlt hét nagy részét Washingtonban töltötte, Carterrel tárgyalva, akit a hírek szerint arra igyekezett rávenni, hogy nagyobb nyomást gyakoroljon az e héten látogatóba érkező Begin, izráeli miniszterelnökre: tegyen már lépéseket a palesztinai autonómia megszületése érdekében. Carter elnök ezt meg is ígérte neki, s ilyenkor, a diplomácia szabályai szerint illik a vendéglátó házigazdáról a legszebbeket, a legjobbakat mondani. Szadat véleményéből annyira telt, hogy neki Carter a barátja, tehát azért nem mond véleményt róla. Inkább arról az államférfiről mond véleményt, akire panaszkodni utazott Washingtonba, aki megbízható volt ellenségként, barátként egyaránt, őrá csak azért kell nyomást gyakorolni, mert különben összeütközésbe kerülne Szadat, néhány másik arab politikussal, többek között egy elmebajossal, egy őrülttel, egy szkizofrénnel és Szaudi Arábia királyával Khaleddal, akiről Szadat még viszonylag a legjobbat mondotta, megállapítva, hogy egyszerűen csak primitív és buta. Alig hihető, hogy a hét folyamán, amikor Begin látogat Washingtonba — és nyilván őt is televíziós felvevő elé állítják— ugyanolyan élesen ítélné el az arab vezetőket, mint ahogy azt Szadat tette. Bármilyen meglepően is hangzik ez az állítás, Begin erkölcsi eróhelyzetból indul erre a tárgyalásra. Van ugyan egy kiindulópont,amely azt mondja, hogy a közelkeleti béke mielőbbi létrehozása mindenkinek érdeke és miután a világ gazdaságpolitikájában az arab block erősebb, tehát Izraelnek kell a nagyobb engedményeket tenni. Ebben szinte mindenki egyetért; nagyon valószínű, hogy még Begin is, akinek aránylag szélsőséges ideológiai meggyőződése mellett komoly reálpolitíkai érzéke van. De ez az alaptétel menten szétporlad, mihelyt részletkérdésekre kerül a sor. Nemcsak azt kell elhatározni, hogy teendő-e engedmény, vagy sem, hanem azt is, kinek az érdekében kell engedni, miből ki húz hasznot Nem is csoda tehát, hogy Begin a minisztertanács határozata alapján azzal az ukázzal utazik Washingtonba, hogy bármi vetődne is ott fel, azt neki végső döntés előtt a minisztertanács elé kell terjeszteni. Hiába írják tehát az újságok, hogy az izraeli kormányfő washingtoni tanácskozása után azonnal újra kezdődnek az egyeztető tárgyalások és május közepén csúcstalálkozásra kerül sor, ebből nem lesz semmi. Legalábbis ilyen rövid határidőn belül nem. Mi aggasztja ugyanis Izráelt? Az, hogy múlt hét folyamán palesztin terroristák ismét támadást intéztek egy határmenti kibuc ellen. Ha e támadásnak kezdeményezője Arafat lett volna, úgy még könnyebb lenne a helyzet. Arafat ugyan alávaló bandita és Moszkva szekértolója, de mégis pontosan meghatározható célú és erejű ember. Tehát elképzelhető, hogy ha nem is közvetlenül vele, de közvetítőkön keresztül valamiképpen tárgyalni lehet. A múlt heti támadás végrehajtói és tervezői azonban valamelyik alig ismert szélsőséges csoport tagjai voltak, ami azt bizonyítja, hogy az arab tömbbel kiegyezés lehetetlen. Izrael megegyezett Szadattal, ezért Egyiptomot megfosztották arabságától és ha egy hónap, három hónap múlva Izrael megbékélne Husszeinnel, akkor Husszeinről is megállapítanák, hogy nem képviseli az arab érdekeket. Ugyanezt állapítanák meg Khaled királyról, Aszad szíriai elnökről, vagy Arafatról is, mindenkiről, aki hajlandó lenne elfogadni akár a legmesszebbmenő Izráeli engedményeket is, mert arab csak az, aki Izraelt szőröstül-bőröstül elpusztítani akarja. Ha a mostanában sokat emlegetett palesztinai autonómia megszületne, ott nem egy normális palesztin állam, vagy egység alakulna ki, hanem sokszáz széthúzó csoport anarchiája, valamilyen a mai Iránhoz hasonló szörnyszülött, ami Moszkva kivételével tulajdonképp senkinek sem érdeke. Szadat jó véleménye Beginről, ha kissé mélyremenően akarnék lefordítani, tulajdonképpen így hangzik: ez az ember makacsságával tönkre tesz engem, ennél nagyobb bajt csak akkor okozhatna, ha nem lenne makacs és beadná derekát. Ne felejtsük el, Szadat már rossz előjelek kíséretében érkezett Washingtonba. A tervek szerint repülőgépének az Azori szigeteken kellett volna leszállnia újratöltés céljából, de az útirányt megváltoztatták. Az egyik titkos szolgálatnak ugyanis tudomására jutott (melyiknek?) hogy Gadaffi által felbérelt terroristák rakétákkal le akarják lőni az egyiptomi elnök gépét. Gadaffi ugyan éppen kórházban van, mert valamilyen külföldi hatalom megbízásából (melyikéből) arab terroristák merényletet követtek el ellene és könnyebben megsebesült. Az arab világ tehát úgy oszlott meg, hogy vannak kiegyezésre hajlamosak, elsősorban Egyiptom és Szudán, s bizonyos mértékig Marokkó és Tunisz is, mely hajlandó lenne békében élni Izráellel és vannak a kiegyezésre nem hajlandók, akik hallani sem akarnak tárgyalásról, például Szíria és a PLO, Líbia, Irak és a nem arab, de mohamedán Irán. Ezek szerint ók egyetértenek Az irán-iraki határon ugyan múlt hét folyamán ropogtak a fegyverek, s a két ország vezetői kölcsönösen kiirtással fenyegették egymást. Az irakiak szerint Khomeini fajgyűlölő őrült (amiben tökéletesen igazuk van) az irániak szerint az iraki vezetők bolsevik bérencek (amiben tökéletesen igazuk van) csak azt nehéz megállapítani ezek után, hogy miben értenek egyet. Továbbá teljesen csődöt mondtak azok a békítési kísérletek amik Gadaffit és Arafátot akarták volna összehozni, mert ugyan tökéletesen egyetértenek csak éppen Gadaffi őrült gazembernek tartja Arafátot és Arafat őrült gazembernek tartja Gadaffit. Amikor a hét folyamán Begin Carter elnökkel ül letárgyalni, nyilván meg fogják kérdezni tőle, hogy mármost melyik az az arab vezető, akivel szemben rugalmasnak kell lenni, melyik, amelyikkel szemben merevnek? Carter erre nem fog tudni válaszolni. Nemcsak azért , mert általában semmire sem tud válaszolni, hanem azért, mert a kérdésre nincs válasz. Ha pedig nincs válasz, akkor Izraelnek igazán nagyon könnyű elhúzni a tárgyalásokat egy szégyenteljesen bukófélben lévő amerikai elnökkel. Végeredményben mennyi idő van még hátra ahhoz, hogy az Egyesült Államok hatékonyan, vagy legalább viszonylag hatékonyan tudjon részt venni külpolitikai kérdésekben? Majdnem semmi. A jelenlegi Washingtoni adminisztráció teljes energiáját igénybe veszi a teheráni túszokkal kapcsolatos téblábolás. Akciónak Carter múlt heti elhatározását a diplomáciai kapcsolatok megszakítása és a szankciók életbe lépése ügyében igazán nem tekinthetjük, ez túl későn volt és túl kevés. 5 hónappal ezelőtt eredményes lehetett volna, ma már nincs jelentősége. Lehetetlen, a legutóbbi előválasztás«* és a közhangulati jelentések eredményei alapján más következtetésre jutni, mint hogy az amerikai közhangulat az elnök ellen fordul, vagyis Carternek nincs meg a módja arra, hogy bármilyen nyomást gyakoroljon Izráelre. Az amerikai szleng az olyan kormányzatot, amely kimenőben van, lame duck-nak, béna kacsának nevezi. De soha még béna kacsa ilyen béna nem volt A béna kacsát ugyanis legtöbbször az amerikai választópolgár jóindulata támogatja, Carternél ez sincs meg, még a haragnál is gyilkosabb fegyvert alkalmaznak ellene: röhögnek rajta. Az e heti washingtoni tárgyalásokon tehát nem születik eredmény, s ez egyúttal azzal jár, hogy 1981 januátjáig egy új adminisztráció életbe lépésének napjáig, a helyzet a jelenlegi cseppfolyós állapotban marad. Közben Izráel északi határán is felforrósodott a helyzet. Mint az várható volt, ellenakcióra került sor, melynek folyamán a zsidó hadsereg egy rövid időre ismét megszállta Dél-Libanon dombos határvidékét. 3 nap után vissza is vonultak, de helyüket betöltötte a libanoni keresztény milicia, amely megakadályozni kívánja mohamedán testvéreit abban, hogy át-átcsapjanak izráeli területre és bántsák azokat, akik őket védelmezik. Mivel azonban a keresztény milicia természetszerűen fegyelmezetlenebb, mint az izraeli hadsereg, összecsapásra került a sor köztük és a “rendfenntartó" UN alakulatok között. Mindkét oldalon halottak és sebesültek voltak. Az ENSz alakulatok otttartózkodásának meghosszbbítására júliusban kerülne sor, de az elsősorban érdekelt írek és hollandok vissza akarják vonni csapataikat. A határ tehát hónapokra őrizetlen marad, ha ugyan az ENSz működését őrizetnek lehet nevezni. Mindenképpen helyi csetepatékkal kell számolni, nemcsak Izrael határain, hanem az egész Közelkeleten. Ennek ellensúlyozása még egy ütőképes amerikai adminisztrációnak is nehéz lenne, hát még a mainak. Mindez nem pesszimista jóslat. Talán némi optimizmus is van benne, mert egy eljövendő amerikai adminisztrációt hozzásegít ahhoz, hogy végre eldöntse, ki á barátja és ki az ellensége, s ennek talán az. az egyik szokatlan következménye lesz, hogy a barátokat támogatni fogják, az ellenséget támadni. Erre azonban csak I98l-ben kerülhet sor.
