Menora Egyenlőség, 1980. január-június (19. évfolyam, 788-813. szám)
1980-03-22 / 799. szám
MEN D RFI AZ ESZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA ,ifr.August J.Molnár P.O.Box 1o34 New Brans'vicl;, Hew Jersey o89o3 U.S.A. Second class mail registration IMo. 1373 CANADA USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Pj.No. 104970 VOL. 19. 799. Ár* 70 ant MARCH 22. 1980 JICCHAK SHAMIR AZ ÜJ KÜLÜGYMINISZTER Jicchak Shamir Menachem Begin, Izráel miniszterelnöke, múlt héten kinevezte az tjj külügyminisztert, a hónapokkal ezelőtt lemondott Mose Dalán helyébe. Az izráeli külügyek új vezetőjének személye meglehetősen negatív visszhangot váltott ki világszerte és Begin döntésének okosságát joggal lehet megkérdőjelezni. Az új külügyminiszter Jicchák Shamir. Az ország függetlenségéért folyó harcok idején fegyvertársa és riválisa is volt Beginnek. Shamir ugyanis a legszélsőségesebb terrorista csoportnak, a Stern-csoportnak volt főnöke s ez a szélsőséges kisebbség 1940-ben azért szakadt ki Begin ilrgun Zwai Leütni szervezetéből, mert keveselte annak elszántságát és harci módszereit. Holott, mint ismeretes maga Begin is túlságosan szélsőségesnek minősült a függetlenségi harcok fővonalát képviselő Ben Gurion-Golda Meir-Sharet csoport szemében. Azt, hogy a külügyminiszteri széket egy egykori szélsőséges terrorista foglalja el, még nem lenne önmagában jóvátehetetlen hiba. Az elmúlt évek, évtizedek során ilyesmihez, sőt különbhöz is hozzászokhattunk az afrikai államok függetlenedése során. Shamir azonban szélsőséges nézeteit alighanem még ma is fenntartja. Legalábbis erre vall, hogy 1978 szeptemberében és 1979 márciusában mint a likud parlamenti képviselője tartózkodott a szavazástól és nem volt hajlandó helyeslését adni sem a Camp David-i egyezményhez, sem az Izráel-Egyiptomi békekötéshez. Véleménye szerint Izráel túl sokat adott Egyiptomnak a béke érdekében. A külügyminiszter feladata lenne, hogy az Egyiptommal folyó tárgyalások keretén belül május 26.-áig valamilyen mindkét fél részére elfogadható megoldást találjanak a palesztinai önrendelkezési jogot illetően. Ezeket a tárgyalásokat eddig Burg belügyminiszter vezette, most azonban nyilván Shamir veszi át azokat és így a megegyezésre való kilátás még inkább csökken. Az Egyesült Államok és Izráel között az egykor oly meleg diplomáciai és politikai kapcsolat lassan már a fagypont felé közeledik és ezért Carter elnök és adminisztrációja, valamint Menachem Begin kormánya egyaránt felelős. Jicchak Shamir kinevezése sajnos semmi esetre sem fog ezen a hangulaton javítani és — még ha a vártnál rugalmasabbnak is bizonyulna majd — nem fog olyan tiszteletet kelteni az izráeli külügyek és diplomácia iránt, mint amit a korábbi külügyminiszterek, Mose Dajan, Aba Eban, Golda Meir, Moshe Sharet vívtak ki. EGRI GYÖRGY Annyi minden érdekes, idegfeszitő, magyarázatra szoruló dolog történik a 'álágban, hogy az olvasó teljes joggal kérdi az újságírótól: miért nem foglalkozik valami aktuális témával. Miért rágódik ilyen jelentéktelen kérdéseken, mint hogy aszongya; élet, meg halál, meg hogy az élet értéke és ilyesmik. Dehát kedves Olvasó, mi a fenének írjak Iránról, meg Afganisztánról, meg SALT tárgyalásokról, meg a terrorizmus elleni védekezésről, amikor úgyis tudom, hogy teljesen hiábavaló. A világban kétféle embercsoport létezik (legalábbis ebből a szempontból) a hatalmasok, akik tehetnének valamit és az egyszerű emberek, akiknek az ilyen ügyekben úgyis csak a mormogás joga van megadva. A hatalmasok azok amúgy sem figyelnek rám. ön kedves Menóra olvasó, ugye pontosan tudja, hogy én megtettem amit tehettem, én már évtizedek óta írom, hogy a kommunisták így, meg úgy, a terroristák amúgy és a jószándékú demokrata vezetőknek meg emigy kellene... dehát azt hiszik, hogy figyeltek rám? A hatalmasok még mindig azt hiszik. hogy ók tudják jobban és hiába tudják rosszul, mégis ők a hatalmasok, tehát továbbra sem fognak figyelni rám; vagyis van egy pillanat, amikor a politikai hírmagyarázó keserűen belátja, hogy munkájának semmi értelme nincs. Ilyenkor határozza el, hogy valami melléktémához nyúl, olyasmihez, ami csak azt a néhány tízezer embert érdekli, akikhez ő közvetlenül fordulhat. A Menóra olvasótáborának hiába van OLVASÁS KÖZBEN véleménye világpolitikáról, én az író és Ön az olvasó egyaránt tehetetlenek vagyunk, tehát beszélgessünk egy kicsit olyan dologról, amiben legalább egymás között érthetünk szót és megfogjuk egymás kinyújtott kezét Brezsnyev és Carter, az Ajatollah és Mugabe, Indira Gandhi és Margaret Thatcher feje fölött. E meditációra az okot az adta, hogy a lapok a hét folyamán két szörnyű gyilkossággal voltak tele. Az egyik már a bírósági tárgyalás stádiumába is eljutott, s az Egyesült Államok történetének legszörnyűbb tömeggyilkosára John Wayne Gacyre kimondták a halálos ítéletet. Ez a Gacy 33 fiatal fiút gyilkolt le a legszörnyűségesebb szadizmussal, először szekszuálisan megerőszakolva, majd megkínozva őket, aztán a holttesteket elásta saját házának pincéjében és mialatt napközben békés polgáremberként üzletelt szabad idejében bohócnak öltözve szórakoztatta a kisgyerekeket, képes volt együtt élni egy házban 33 bomló holttesttel. Az esküdtszék nem fogadta el a védőügyvédek álláspontját, miszerint Gacy nem normális, s ezért június 2.-án beültetnék a villanyszékbe, ha ugyan ezt az Egyesült Államok mai törvénykezési módszerei lehetővé tennék. De nem teszik, mert a halálos ítélet automatikus fellebbezéssel jár együtt, az ilyen ügyek aztán egy kicsit elfekszenek és Illinois államban, ahol az ítéletet Gacyre kimondták, 1962 óta nem végeztek ki senkit. .Rossz levezetés jó eredmény A másik ügy Torontóban történt, ahol egy rendórgyilkossággal kapcsolatosan lángolna föl ismét a halálbüntetés jogosságával, vagy jogtalanságával kapcsolatos vita, ha ezt a kérdést az új liberális kormány egyértelmű halálbüntetés ellenes álláspontja nem tenné amúgyis fölöslegessé. A rendőrgyilkosság általában nem rend kívüli ritkaság. Jómagam például nehezen tudom megérteni azt az álláspontot, amely helyteleníti a halálbüntetést olyan gyilkosságoknál amik “az utca emberét” érik, de alkalmazni kivánja azt rendőr, őrök, és fogházőrök esetén. Végeredményben rendőr és fogházőr, amikor kiválasztja magának ezt a szakmát vagy hivatást, tisztában van azzal, hogy meggyilkolásának esélyei növekszenek. Tehát a rendőr vagy fogházór attól, hogy meggyilkolják nem válik különleges emberré, különleges esetté. Gondolkodtam ezen a két hiren és akkor rájöttem, hogy mint minden számtanpéldának többféle lebonyolítási módja lehet, de csak egyetlen helyes eredménye. (Lehet, hogy a matematikusok ellentmondanak nekem, de velük nem vitatkozom, mert az ó tudományukhoz nem értek) amihez értek, ha ugyan egyáltalán értek valamihez (ha ugyan egyáltalán értünk valamihez) az az általános emberi és társadalmi erkölcs kérdése. S e két hír tükrében ebből a szempontból szeretnék ismét hozzászólni a halálos ítéletek jogosságához, vagy jogtalanságához. John Wayne Gacyt csak azért Ítélték halálra, mert bírósági szempontból állítólag normális. A modern pszichológia és főleg a kriminálpszichológia azonban a normalitás kérdésében már régen nem mer állást foglalni, hiszen abnormálisnak nevezzük azt a gondolatrendszert azt az agyműködést amely a szabványtól eltér, beteg az az agy, amit az agyak többsége nem tud felfogni. De vajon beteg-e? Hiszen a többség nemcsak a gyilkos agyát nem tudja felfogni, de a zsenik, megváltók a nagy művészek agyát sem. Igaz, a történelmi példák arra mutatnak, hogy ezeket a társadalom valamilyen formában, rendszerint halálra is ítélte. Most azonban maradjunk konkrétan Güy eseténél. A védőügyvédnek igaza volt, hogy Gacy a szabványok szerint nem normális. A zsűri tévedett, amikor normálisnak ítélte és ezért halálra ítélte. Illetőleg a zsűrinek igaza volt, amikor téves indokok alapján halálra ítélte, a védőügyvéd tévedett, amikor jogos alapból kiindulva meg akarta menteni Gacy életét. A torontói közvéleménynek igaza van, amikor szeretné bitóra küldeni a rendőr két gyilkosát a szokatlan kegyetlenséggel elkövetett ölésért. Nincs igaza akkor, amikor külön kihangsúlyozza, hogy itt egy rendőr életéről van szó. Mi az élet értéke ? Hát hogy is állunk ezzel a halálos ítélet üggyel? Az utóbbi időkben rengeteg televíziós vitát figyeltem és nagy egyetértéssel bólogattam lelkes fiatalemberek érvelésére, mely szerint senkinek nincs joga emberéletet elvenni és egy gyilkosság elkövetése nem jogosít fel senkit egy második gyilkosság elkövetésére. Egyetértéssel bólogattam, mert néhány évtizeddel ezelőtt ifjúkoromban ugyanolyan lelkes biztonsággal hittem az egyértelmű kategóriákban, mint ma ők. Azóta azonban túl sok halált, túl sok gyászt, túl sok öreg temetőt láttam. Ma már tudom, hogy életről és halálról dönteni lehet, hiszen amúgysem döntünk életről vagy halálról, legfeljebb időpontokról döntünk, korábban vagy későbben következik-e be, no meg arról döntünk, hogy a következő lépésnél ki lesz a halott és ki lesz a gyászoló. Mindig meghal valaki, mindig gyászol valaki és (ugyan miért csapnánk be egymást és önmagunkat) mindig örül valaki. Vagyis életnek és halálnak egyaránt nincs értelme, legalábbis nincs önmagában. az élet értelme, az élet értékében van. És az a bíróság, amely — függetlenül attól, hogy ítéletét végrehajtjáke vagy sem — valakit a halálba küld, rendszerint rossz levezetéssel jut el a helyes eredményhez. Érdemes kivégezni valakit azért, hogy társadalmi bosszút álljunk? Nem érdemes. A társadalom bosszúja nem old meg semmit, különben is idővel feledésbe merül, a mindent felejtő társadalom idővel a bosszút is elfelejti. Vagy érdemes halálba küldeni valakit azért, hogy más bűnténytől embertársainkat elrettentsük? Nem érdemes. Ezek a kísérletek mindig sikertelenek voltak, sikertelenek lesznek, mert az emberi bűn egykorú «az emberrel, ugyanúgy természetéből fakad, mint az erény. És ezek ellenére sem tartom a halálbüntetést sem oktalannak, sem kegyetlennek. Egy életfogytiglani szigorított börtönt például sokkal oktalanabbnak, sokkal kegyetlenebbnek tartok. Sőt sokkal hiábavalóbbnak tartom. Mert ha az élet értelmét annak értéke adja, akkor az élet nemcsak a normális ember, de a legtöbb elmebajos esetében is befejeződött akkor, amikor egy életfogytiglani ítéletet mondanak ki rá. Attól tartok, hogy társadalmunk technológiai robbanása megoldhatatlannak tűnő ellentéteket váltott ki bizonyos tudományágak között. Például jogtudomány és orvostudomány között. Az ősi törvénykezések alapja az volt, hogy az élet olcsó. Vadállat és betegség, háború és éhség az emberi élet átlag-korát úgyis olyan alacsonyan tartotta, hogy törvényes, vagy törvénytelen gyilkosság csak néhány éves eltérést jelentett. Aztán, vagy 150-200 évvel ezelőtt alakult ki a nyugati kultúrák emberében az a vélemény, hogy az élet drága. Meg kell nagyon becsülni. De hogyan állunk ma? Az élet olyan olcsó, mint soha azelőtt. Lassanként nem az az emberiség gondja, hogy megvédje az életet, hanem, hogy megakadályozza. Agyunk még nem tudatosította, de már régen csak az egyéni halál ellen lázadozunk, a tömeghalál ellen nem. Megsiratjuk a tóba fulladt kisgyereket, a szökőár következtében egy szigeten elpusztuló 50 ezer ember halálát emóció nélkül írjuk a krónikába. A túlszaporodástól jobban félünk, mint az elnéptelenedéstől és a születésszabályozás világszerte való elterjedése sokkal hamarabb következik majd be, mint az atomháború ellen való védekezés. Hol van az az idő amikor olyan kevesen voltunk, hogy még a bűnösnek is meg kellett bocsájtani? Olyan sokan vagyunk, hogy az ártatlanokat sem tudjuk megvédeni, tehetetlenül nézzük a gyerekhalált, Bombay vagy Calcutta utcáin. Ugyanakkor viszont orvostudományunk eljutott oda, hogy a klinikai halál bekövetkezését szinte végletekig tudja kitolni és minden halálhoz tulajdonképpen egy ítélet kell. Az orvos, vagy a fóápolónő ítélete, hogy kikapcsolják-e az életet értelem nélkül fenntartó gépezetekből az áramot. Itt van például az öreg Tito esete, aki nem él és mégis él. nemcsak cél nélkül, de értelem nélkül is. És névtelen betegek százezrei, milliói különböző kórházakban ugyanilyen _ módon. A mi, a nyugati embereknek lelkisége még nem jutott el odáig, hogy a halál tényét, mint az élet természetes adottságát vegyük tudomásul, az egyéni halál mögött tragédiát érzünk. Úgy látszik, a bűnözőnek nevezett emberfajta agya gyorsabban aklimatizálódik. Gacy nyilván nem érzett tragédiát a gyilkosságai mögött, ezért nevezzük ót őrültnek. De miért érez a védőügyvéd — sót biztos vagyok benne, a halálítéletet kimondó zsűritag is — tragédiát a ügy mögött? Ha Gacyt nem végzik ki, nem nyomnak meg egy gombot, úgy Gacy elméletben örökké fog élni. mindaddig, míg valaki egyszer betegágyánál meg nem nyom egy gombot. Talán hosszú évtizedekre sikerül így konzerválni egy teljesen értéktelen életet. Nem azért, hogy Gacyt mentsék meg a haláltól, hanem, hogy valakinek — G'acy hozzátartozóinak — ne okozzanak gyászt. Dehát nem mindegy? Mint előbb írtam, valaki mindig meghal. valaki mindig gyászol, valaki mindig örül. Pár évvel ezelőtt egy többszázéves temetőben jártam. Böngésztem a sírfeliratokat. Micsoda tragédiák. Négy-ötéves kisgyerek, aki 30 évvel korábban halt meg mint az apja, vagy az anyja. De már mindegyik többszáz éve halott, a temető teljesen elhagyatott s legfeljebb nagynéha vetődik arra egy hozzám hasonló bolond filozofáló. Tulajdonképpen nem érdemes vitatkozni a halálbüntetés jogosságán vagy jogtalanságán akkor, ha egyszer eljutunk ahhoz az eredményhez, hogy a halál nem büntetés. A ki nos halál a büntetés, nem maga a tény. Abban a pillanatban amint a halálbüntetés módját fájdalommentessé tettük, már nincs többé büntetés, csak a természet körforgása van. Ezért van az, hogy a halálbüntetés mindenáron való ellenzőinek handabandázása bennem rendszerint éktelen dühöt Vált ki. Ugyanolyan dühöt, mint a természetvédők tüntetése, akik tiltakoznak a japán halászok delfmgyilkossága ellen (mert a delfin megeszi az ember számára értékes halakat), de nem vonulnak fel táblákkal a Szovjetunió afganisztáni ideggáz használata ellen. Aztán miután megvédték, vagy megvédeni vélték a delfinek életét, elmennek a legközelebbi vendéglőbe és megrendelik a rántott halat, vagy a borjúpörköltet nokkedlival. Az ember része a természetnek, és ugyanúgy vesz részt élet és halál körforgásában mint bármely más specimen. Állítólag mi vagyunk a legokosabb, a gondolkodó fajta s ez a gondolkodó képességünk bizonyos erkölcsi szabályokat alakított ki bennünk, amikről azonban fokozatosan derül ki, hogy a világ új körülményei között használhatatlanok. Anynyira akarjuk védeni egymást, hogy nem tudjuk megvédeni önmagunkat. De egyszer már el kell döntenünk: valóban olyan sok megvédeni való van-e az emberen, hogy még a hibás példányokat, az értéktelenné vált példányokat is meg kell védeni? Azt hiszem a halálbüntetés körüli vitának ez a kulcspontja. TORONTÓI MAGYARAJKÚ ZSIDÓK SZÖVETSÉGE Izráel állam önállóságának 32.-ik évfordulóját a hagyományos IZRAEL NAP keretében 1980 április 20-án vasárnap á.u. 4 órai kezdettel ünnepeljük HOLY BLOSSOM TEMPLE dísztermében, — 1950 Bathurst Sí. címén. Belépődíj uzsonnával együtt személyenként $10. Stern Tibor (Sasmart) 368—4132 Jegyek elővételben rendelhetők: Mencelesz Pál (Fortuna) 364—699 GARAY MIKLÓS 789—9038 este 7 óra után Elek Pál (Orient Travel) 921—2393
