Menora Egyenlőség, 1979. július-december (18. évfolyam, 765-787. szám)

1979-09-15 / 773. szám

MEN D RH » Mr. August J.ü'olnar P.O.Box lo34 Near Brunswick , New Jersey o39o3 »iS.A. Second class mail registration No. 1373 CANADA USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Di.No. 104970 AZ ESZAKAMERIKAI ; MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA VOL.18.773 Ára: 50 cent SEPT. 15. 1979. A VÁNDORCIRKUSZ HAVANNÁBAN JÁTSZOTT A világpolitika egyes jelenségei olyan szorosan kap­csolódnak egymáshoz, hogy ha külön-külön vizsgáljuk őket, szinte meg sem lehet őket érteni. Ennek legklasszikusabb példája volt az, ami az elmúlt hét folyamán a világ különböző pontjain történt. A televíziós kamerák csak­úgy, mint a nemzetközi közér­deklődés Havannát vette fóku­szába, ahol az úgynevezett el­­nem-kötelezett semleges or­szágok blokkja tartotta három évenként szokásos értekezletét. Az el nem kötelezettek blokkja nem egészen két év­tizeddel ezelőtt alakult meg, s élén három nemzetközi súlyt képviselő politikus állt, akik ugyan egymástól teljesen külön­böző politikai felfogást vallot­tak, de szövetkezésükben mégis lehetett remélni valami realitást. Az a gondolat ugyanis, hogy ki­alakítanak egy olyan szö\ 't­­séget, amelyik egyik mammut­­hatalomnak sincs kiszolgáltatva, s nem kíván annak feltétel nélküli támogatója lenni, tulaj­donképpen helyeselhető állás­pont volt. Létrehozói Tito, a jugoszláv kommunista eretnek államelnök, az arab nációnál­­fasiszta Nasszer és az álmodozó demokrata Nehru abban bizakodtak, hogyha gaz­daságilag, politikailag nem is tudnak jelentős erőre szert tenni, de fenntarthatják semle­gességüket oly módon, hogy a két szuperhatalom egymás elleni ellenérzését lovagolják ki. De hol van már Nehru, hol van már Nasszer? A havannai értekezleten az alapítók közül egyedül Tito jelent meg, s az aggastyán elkeseredett harcot vívott, hogy az eredeti elkép­zelésének legalább a csontvázát fenntartsa. Nem volt könnyű dolga, s bár a nyugati lapok rendkívüli sikernek könyvelik el, hogy a semlegesek blokkja nem csatlakozott nyíltan a kom munista politikához. Tito mégis egy vesztes ügyért folytatott utóvéd-csatározásokat. A Biztonsági Tanács leg­utóbbi ülésén lezajlott ese­mények taglalásából kiderül, hogy két arab front alakult ki a béke ellen, mindkettő talán előre kidolgozott terv szerint dolgozik Izrael, Egyiptom és az Egyesült Államok ellen, hogy megbuktassák a békefolya­matot. Előrebocsájtjuk, hogy meggyőződésünk szerint ennek a kettős frontnak sincs és nem lesz ereje ahhoz, hogy ördögi szándékát, a békeállapot felbon­tását és Izrael megtámadását végrehajtsa, de kétségtelen, hogy ez az állapot még sok fej­fájást fog okozni a két szom­szédállamnak, s nem kevésbé az Egyesült Államoknak, a pet­róleum-zsarolásnak leginkább kiszolgáltatott nagyhatalomnak. A két front vezetőinek azonos a véleménye a Palesz­tinái Felszabadító Szervezet elis­meréséről. Az egyik frontban Irak. Szíria. Libia és Algéria sorakozik fel. ezek a kom­munista blokkhoz húzó ál-Már önmagában abban van valami komikus, hogy Amerika és a Nyugat Titoban remény­kedik és tőle várja azt, hogy a fejlődő országok között megvédi érdekeit. Kétségtelen, hogy az egykori partizán—vezérnek van­nak bizonyos érdemei, ő volt az első, aki a kommunista or­szágok közül szembeszállt a moszkvai vonallal, s ezzel meg­bontotta a kommunista front monolitikus egységét. Az idő haladásával általában Jugoszlá­viában enyhült a helyzet és az ország hajlandó anyagi segít­séget elfogadni a kapitalista államoktól is. Már nehezebben megmagyarázható, hogy miért tekintik ezt a kapitalista or­szágok különös kegynek, hiszen a jugoszláv államrendszer eny­hülni enyhült ugyan, de alap­jában megmaradt kommuniszti­­kusnak, diktatórikusnak, sőt, kimondottan demokrácia ellenesnek. A két másik alapító már ír'gen a múlté. Tulajdonképpen ito is az, hiszen inkább előbb mint utóbb bekövetkező halálával ma már politikai reali­tásként kell számolni. S ez nem­csak azzal jár majd, hogy Közép-Európa és a Balkán az utóbbi évtizedek egyik legsú­­lyosabb politikai válságába kerül, hanem azzal is, hogy a semlegesek blokkját véglegesen átveszi saját tulajdonként az ifjú titán, Fidel Castro, aki ha a mostani értekezleten nem is járt sikerrel, három év múlva mégis eléri majd célját. Ezt a célt a havannai értekezleten egy pillanatig sem kívánta leplezni. E pillanatban ő ennek a blokknak az elnöke, s így ő mondta a megnyitó be­szédet. Az el-nem-kötelezett or­szágoknak van egy esküdt ellen­sége — állította — az Egyesült Államok, s van egy természetes szövetségese, a Szovjetunió. Vagyis ez a blokk akkor sem­leges, ha csatlakozik a szovjet politikához, míg, ha megtartja semlegességét, akkor az imperi­alisták szekértolójává válik. lamok, amelyekben még nem sikerült a nyugati diplomá­ciának elég széles rést ütnie. Irakban és Algériában megmoz­dult ugyan valami a kormány­változások után, de a pesszi­misták nem biznak benne, hogy ez a folyamat a közeljövőben kiszélesedhet. A másik fronthoz tartozik a "békés" Szaudia, a világ legnagyobb kőolaj-tar­talékkal rendelkező országa, Kuwait, a kis, de nagyon be­folyásos Perzsa-öbölben lévő, olaj-hercegség, a többi, a fede­­rációba tömörült kis perzsa­­öbölbeli hercegségek, Jor­dánia, Tunisz és Marokko. Utóbbi kettőnek a jelentősége azért csekély, mert nincs kő­olajuk. Libia és Algéria azért erős, mert tudják Európát zsa­rolni. Libia főként Olaszor­szágot, Algéria Franciaországot látja el és nem utolsó sorban ez­zel magyarázható a párjzsi kor­mányok nyílt arabbarát poli­tikája. Ez csak világos. A semlegesség legfőbb ismertető­jele, ha valaki mellett kiáll és állást foglal. Nem is érdemes a dolog reális oldalait vizsgálni, a frazeológia már önmagában el­árulja, hogy honnan fúj a szél, s a castrói meghatározás kísérteti­esen olyan, mintha egyenesen Orwell regényéből, az 1984-ból vették volna ki, amely szerint a béke háború, az éhezés jólét, és a tudatlanság erő. Castronak különben igaza van, mert az ő ereje valóban kisrészben saját. nagyrészben ellenfelei tudatlansága. Mint irtuk, a három alapító ország közül ma már csak Jugoszlávia játszik komoly szerepet a blokkban, mert a hin­duknak megvan a saját belső problémájuk, amelyik nem teszi számukra kívánatossá, hogy túl erőteljesen hallassák hangjukat. Ami pedig a harmadik alapítót. Elméletileg az anyanyelven és az iszlámon kívül nincs sok közös vonás a két front államai között. Az arab világot év­századok óta hitegetik az egység illúziójával, holott egység sosem volt, még a kalifák korában sem, azoknak az országai is véres háborúkat vívtak egy­mással s bérgyilkosaik vetettek véget az uralkodók és híveik életének. A földrajzi távolság is óriási közöttük, ami kétezer éven át tette illuzórikussá az egyesülési álmokat. A marokkói és a szíriai arab alig érti meg egymást, hasonlóan például az oroszhoz és a szerbhez, de míg a szláv népek körében kiala­kultak a nemzeti kultúrák, az arab államok lakosságának megdöbbentő elmaradottsága nem tette lehetővé, hogy a helyi dialektusban írt művek jelen­jenek meg, tehát, hogy minden arab országnak saját kultúrája legyen, amint van cseh, szerb, lengyel, orosz, sőt horvát és szlovák kultúra. Egyiptomot illeti... nos, egyelőre sikerült elkerülnie ki­zárását a semlegesek blokk­jából. A harcosan semleges arab országok ugyanis kizárási javas­latot terjesztettek be ellene, azt állítván, hogy a békés országok közösségének nem lehet tagja olyan ország, amelyik békét köt. Szádát elnök Egyiptoma békét kötött Izraellel, s ezzel szinte önmagát zárta ki a békére vágyó országok sorából. Gon­dolom, az előbbiek után ez a megfogalmazás is tökéletesen érthető. Megint csak Tito volt az, aki egy néhány viszonylag mérsékelt afrikai politikussal összefogva meggátolta azt a kizárási javaslatot, mint ahogy meggátolta a Szovjetunióhoz való nyílt csatlakozást is. Egyébbként minden, ami Ha­vannában történt, sokkal inkább emlékeztetett cirkuszra, mint komoly politikai tanácskozásra. Az arab kultúra alapja a Korán és az intelligencia közös irodalmi nyelvet tanul az egye­temeken. A beszélt arab nyelv minden országban más, s alig öleli át az úgynevezett irodalmi arab 40 százalékát. Hogyan lehet tehát arab egységről beszélni? De jött a cionizmus, meg­alakult Izrael állama és ez elin­dította a politikai egység folya­matát, legalább egyetlen kér­désben: az Izrael elleni gyűlölet­ben. Az arab világ a második világháború idején Hitlernek volt csaknem hivatalos szövet­ségese, mert a náci Német­országtól remélték, hogy fel­szabadítja a gyarmati sorban lévő arab országokat az angol, francia vagy olasz uralom alól. A náci Németország a zsidó­­gyűlöletre is megtanította őket, arra, hogy a zsidókat szabad folytatás a 7. oldalon Castro órákon keresztül ágált a szószéken, s természetesen azoknak volt igazuk, akik fel­fedezték a hasonlatosságot: Mussolini nemcsak szel­lemében, de személyében is fel­támadt. A másik szomorúan derűs megnyilvánulás a pakisz­tániak oldaláról jött. Mint isme­retes, Kanada azzal a gondolat­tal foglalkozik, hogy izraeli követségét Tel Avivból Jeru­zsálembe helyezi át. Ez ugyan egy távoli terv, de a semlege­seknek ilyesmiben muszáj állást foglalni. Pakisztán azt javasolta, hogy Kanada ellen gazdasági szankciókat alkalmazzanak a semlegesek. Ez főleg Pakisztán szempontjából mulatságos pimaszság. Pakisztánba árad a kanadai segítség, de a közgaz­dasági statisztikák nem mutat­nak ki i semmit arról, hogy az ország (a trachomán, a fertőző szembajon kívül) bárinit is képes lett volna exportálni. Még elképzelni is rossz, hogy milyen bajba került volna Kanada, ha ezek a semlegesek nem haj­landók elfogadni tőle olyan további segítségeket, amiért nem adnak semmit. A többség természetesen ezt a javaslatot is elutasította, úgy látszik vannak még olyan szegény országok, amik hajlandók segitséget ingyen is elfogadni. A havannai értekezlettel kap­csolatos egyetlen józan állásfog­lalás Haifából hangzott el, még­pedig nem is izráeli politikusok, hanem Szadat elnök szájából, aki az elmúlt héten három napig ott vendégeskedett.Te­gyük mindjárt hozzá:nemcsak szívesen látott vendég volt, de valóban barát is. Ezt ma már a legszkeptikusabbaknak is tudomásul kell venni. Novem­berben lesz két éve annak, hogy Sza'dát a jeruzsálemi látogatás­sal történelmet csinált. Egész biztos, hogy akkor még nem voltak olyan egészséges és jó szándékai, mint ma, de szeren­csére saját fajtestvérei, az arabok sikeresen belevadították őt az Izraellel szembeni őszinte barátságba. Haifán nagyon komoly lépések történtek a két ország kapcsolatainak norma­lizálása, a barátság kialakítása terén. Begin meggyorsította a Sinaiból való kivonulás tem­póját, úgyhogy a jeruzsálemi út második évfordulóját Szádat már a Sinai hegyén fogja ün­nepelni, s a világ vezető poli­tikusainak jelenlétében teszi majd le a hegyen alapkövét an­nak a templomnak, amely egy fedél alatt biztosit otthont egy mecsetnek, egy zsinagógának és egy keresztény székesegyház­nak. Cserébe Szádát két gaz­dasági Ígéretet tett. Az egyik, hogy az Izrael által feltárt sinai olajkutak teljes termelését évi 2 millió tonnát eladja Izraelnek, s ezzel megoldódik az ország energiaellátásának problémája. A másik, hogy jövőre, amikor a Szuez-csatorna nagy munkálatai befejeződnek, Egyiptom új köz­munkát kezd: hatalmas csőháló­zattal a Nílusból elég édesvizet fog elvezetni ahhoz, hogy abból a teljes Negevet öntözni lehes­sen, ahol ily módon föltámad a Kánaán. Egyes bizonytalan­kodók azt kérdik: hogy Szádát miért nem a terméketlen egyip­tomi területekre vezeti ezt a vizet? Ő nyilván tudja az okát. Valószínű, hogy ez a hatalmas vízmennyiség még Egyiptom­nak is sokkal több hasznot pro­dukál izráeli területen, mintha a fellahokat próbálnák rávenni arra, hogy lévén elég föld és elég víz, most már termelni is próbáljanak. Ugyancsak megegyeztek ab­ban, hogy az Egyiptom és Izráel közötti béke fenntartására semmiféle ENSz-hez kap­csolódó erőt nem fognak fel­használni, hanem a határvidé­ket közös izráeli-egyiptomi csapatok és ellenőrző szervek fogják biztosítani. Ezzel tulaj­donképpen nemcsak az ENSz­­nek, hanem Carter elnöknek is az orrára ütöttek, mert a két államvezető egyetért abban, hogy Carternek sokat köszön­hetnek ugyan azzal, hogy Camp David-ben összehozta őket, de azóta egyik ostobasága a má­sikat követi, úgyhogy jobb, ha békén hagyja őket. Sza'dátot egy sajtókonferencián megkérdez­ték: nem tart-e valami súlyos arab retorziótól az újabb béke­lépéssel kapcsolatban? Szádát válaszát márványba kéne vésni, s odahelyezni a nyugati poli­tikusok önmaguk állította szobortalapzatára: "Az arabokat nem kell komolyan venni. Hagyják őket békén, majd ki­fújják magukat és ha senki nem akar kéretlenül bábáskodni, akkor előbb-utóbb jelentkezni fognak a tárgyalóasztalnál.” Valóban, e pillanatban a világot az veszélyezteti legjob­ban, hogy a demokratikus or­szágok vezetői nem bízván ön­magukban, minden zsarolást komolyan vesznek. Most megint Kubába kell visszatér­nünk, ahonnan múlt héten az a hír érkezett, hogy egy három­­‘ ezer főből álló szovjet egység tartózkodik ott, vagyis megint hasonló problémával állunk szemben, mint Kennedy állt a kubai rakéta-válság idején. Most azonban még egy Ken­nedy sincs. A szenátusban az el­múlt hetekben már kezdett kia­lakulni az a hangulat, hogy kisebbik rosszként esetleg mégis szentesítik a SALT II. egyez­ményt. E hír hallatára azonban a szenátorok megdühödtek, s jelentős többségűnek látszik az a felfogás, hogy addig nem is tárgyalják a SALT II. egyez­mény törvénybeiktatását, amíg a szovjet csapatokat vissza nem vonják Kubából. Kinek a feladata ilyen eset­ben a közvélemény megnyugtatása? Természetesen az amerikai el­­nöké.Carter néni átallotta a nyil­vánosság elé állni és hosszan magyarázni, hogy a Kubában lévő szovjet csapatok tulajdon­képpen “nem veszélyeztetik Amerikát, s így az egész ügynek nincs jelentősége. Lehet, hogy hadászati szem­pontból valóban nem döntő háromezer ember jelenléte 80 mérföldnyire Floridától. De micsoda amerikai elnök az, aki ennek nem veszi észre diplomá­ciai és erkölcsi jelentőségét? És egyáltalán, mi lehetett az oka szovjet katonák Kubába kül­désének? Többféle magyarázat van és lehet, hadd tegyünk hozzá egyet, amit eddig nem olvastunk a politikai analízisek­ben: hátha a Szovjetunió valóban hajlandó lesz vissza­vonni csapatait, ha kap cserébe valamilyen politikai gesztust? Például a ALT II. egyezmény szentesítését. Mert az ugyebár mégiscsak reális konfesszió, hogy Amerika belemenjen egy ilyen nagyon kockázatos egyez­ménybe egy olyan ellenféllel szemben, aki olyan jóindulatú és barátságos, hogy még a csa­patait is hajlandó yisszavonni. Sajnos, mint az elmúlt évti­zedekben a legtöbb esetben, a hosszútávú szovjet külpolitika megint két lépéssel az ameri­kaiaké előtt jár. Ezt az amerikai külpolitikát évtizedek óta korholjuk, de most valóban már olyan mélypontra került, ahonnan nehéz már további csúszást elképzelni. Az egyetlen remény, hogy négy hónap múlva már benne leszünk a választási hadjáratban és 14 hónap múlva új elnököt választ Amerika népe. Hogy kit? Az szinte biztos, hogy nem Cartert. Az előbb azt írtuk: "Most még Kennedy sincs." De van! Igaz, hogy ez John Kennedynek csak öccse és még árnyékának is gyenge, de ma már biztosra lehet venni, hogy Teddy Kennedy, a massachussetsi szenátor elnök­jelöltként jelentkezik, való­színűleg meg is fogja kapni a Demokrata Párt támogatását. Eddig nem volt elnökjelölt. Ó, nem! Családja ellenezte. De ki hitte volna,. az agg Róza mama most felmentette fiát az ígéret alól, hogy nem indul elnöknek, sőt Ethel, a két éve különélő feleség is áldását adta, s meg­ígérte, hogy ha Teddy győz, összepakolja bostoni lakásán a whiskys flaskákat, s meg­bocsátva elnöki férjének, beköl­tözik hozzá a Fehér Házba. Most már csak az a kérdés, hogy Amerika népe lenyeli-e ezt az ízléstelenül ostoba kortes­fogást. Valószínűleg igen. Persze az távolról sem biztos, hogy Kennedy, mint hivatalos demokrata elnökjelölt valóban meg tudja szérezni az elnök­séget. Nemcsak Chappaquidick : árnyékával, emlékével kell meg­birkóznia, hanem azzal is, hogy Amerika népe megbocsátja-e a Demokrata Pártnak a teljes anyagi és erkölcsi csődöt. Ez azonban — mint a világ­sikerű film befejezése mondja — “már egy másik történet". BARZILAY ISTVÁN: KÉT ARAB FRONT A BÉKE ELLEN így látja karikaturistánk * á’z'a yr *

Next

/
Thumbnails
Contents