Menora Egyenlőség, 1979. július-december (18. évfolyam, 765-787. szám)
1979-09-15 / 773. szám
MEN D RH » Mr. August J.ü'olnar P.O.Box lo34 Near Brunswick , New Jersey o39o3 »iS.A. Second class mail registration No. 1373 CANADA USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Di.No. 104970 AZ ESZAKAMERIKAI ; MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA VOL.18.773 Ára: 50 cent SEPT. 15. 1979. A VÁNDORCIRKUSZ HAVANNÁBAN JÁTSZOTT A világpolitika egyes jelenségei olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy ha külön-külön vizsgáljuk őket, szinte meg sem lehet őket érteni. Ennek legklasszikusabb példája volt az, ami az elmúlt hét folyamán a világ különböző pontjain történt. A televíziós kamerák csakúgy, mint a nemzetközi közérdeklődés Havannát vette fókuszába, ahol az úgynevezett elnem-kötelezett semleges országok blokkja tartotta három évenként szokásos értekezletét. Az el nem kötelezettek blokkja nem egészen két évtizeddel ezelőtt alakult meg, s élén három nemzetközi súlyt képviselő politikus állt, akik ugyan egymástól teljesen különböző politikai felfogást vallottak, de szövetkezésükben mégis lehetett remélni valami realitást. Az a gondolat ugyanis, hogy kialakítanak egy olyan szö\ 'tséget, amelyik egyik mammuthatalomnak sincs kiszolgáltatva, s nem kíván annak feltétel nélküli támogatója lenni, tulajdonképpen helyeselhető álláspont volt. Létrehozói Tito, a jugoszláv kommunista eretnek államelnök, az arab nációnálfasiszta Nasszer és az álmodozó demokrata Nehru abban bizakodtak, hogyha gazdaságilag, politikailag nem is tudnak jelentős erőre szert tenni, de fenntarthatják semlegességüket oly módon, hogy a két szuperhatalom egymás elleni ellenérzését lovagolják ki. De hol van már Nehru, hol van már Nasszer? A havannai értekezleten az alapítók közül egyedül Tito jelent meg, s az aggastyán elkeseredett harcot vívott, hogy az eredeti elképzelésének legalább a csontvázát fenntartsa. Nem volt könnyű dolga, s bár a nyugati lapok rendkívüli sikernek könyvelik el, hogy a semlegesek blokkja nem csatlakozott nyíltan a kom munista politikához. Tito mégis egy vesztes ügyért folytatott utóvéd-csatározásokat. A Biztonsági Tanács legutóbbi ülésén lezajlott események taglalásából kiderül, hogy két arab front alakult ki a béke ellen, mindkettő talán előre kidolgozott terv szerint dolgozik Izrael, Egyiptom és az Egyesült Államok ellen, hogy megbuktassák a békefolyamatot. Előrebocsájtjuk, hogy meggyőződésünk szerint ennek a kettős frontnak sincs és nem lesz ereje ahhoz, hogy ördögi szándékát, a békeállapot felbontását és Izrael megtámadását végrehajtsa, de kétségtelen, hogy ez az állapot még sok fejfájást fog okozni a két szomszédállamnak, s nem kevésbé az Egyesült Államoknak, a petróleum-zsarolásnak leginkább kiszolgáltatott nagyhatalomnak. A két front vezetőinek azonos a véleménye a Palesztinái Felszabadító Szervezet elismeréséről. Az egyik frontban Irak. Szíria. Libia és Algéria sorakozik fel. ezek a kommunista blokkhoz húzó ál-Már önmagában abban van valami komikus, hogy Amerika és a Nyugat Titoban reménykedik és tőle várja azt, hogy a fejlődő országok között megvédi érdekeit. Kétségtelen, hogy az egykori partizán—vezérnek vannak bizonyos érdemei, ő volt az első, aki a kommunista országok közül szembeszállt a moszkvai vonallal, s ezzel megbontotta a kommunista front monolitikus egységét. Az idő haladásával általában Jugoszláviában enyhült a helyzet és az ország hajlandó anyagi segítséget elfogadni a kapitalista államoktól is. Már nehezebben megmagyarázható, hogy miért tekintik ezt a kapitalista országok különös kegynek, hiszen a jugoszláv államrendszer enyhülni enyhült ugyan, de alapjában megmaradt kommunisztikusnak, diktatórikusnak, sőt, kimondottan demokrácia ellenesnek. A két másik alapító már ír'gen a múlté. Tulajdonképpen ito is az, hiszen inkább előbb mint utóbb bekövetkező halálával ma már politikai realitásként kell számolni. S ez nemcsak azzal jár majd, hogy Közép-Európa és a Balkán az utóbbi évtizedek egyik legsúlyosabb politikai válságába kerül, hanem azzal is, hogy a semlegesek blokkját véglegesen átveszi saját tulajdonként az ifjú titán, Fidel Castro, aki ha a mostani értekezleten nem is járt sikerrel, három év múlva mégis eléri majd célját. Ezt a célt a havannai értekezleten egy pillanatig sem kívánta leplezni. E pillanatban ő ennek a blokknak az elnöke, s így ő mondta a megnyitó beszédet. Az el-nem-kötelezett országoknak van egy esküdt ellensége — állította — az Egyesült Államok, s van egy természetes szövetségese, a Szovjetunió. Vagyis ez a blokk akkor semleges, ha csatlakozik a szovjet politikához, míg, ha megtartja semlegességét, akkor az imperialisták szekértolójává válik. lamok, amelyekben még nem sikerült a nyugati diplomáciának elég széles rést ütnie. Irakban és Algériában megmozdult ugyan valami a kormányváltozások után, de a pesszimisták nem biznak benne, hogy ez a folyamat a közeljövőben kiszélesedhet. A másik fronthoz tartozik a "békés" Szaudia, a világ legnagyobb kőolaj-tartalékkal rendelkező országa, Kuwait, a kis, de nagyon befolyásos Perzsa-öbölben lévő, olaj-hercegség, a többi, a federációba tömörült kis perzsaöbölbeli hercegségek, Jordánia, Tunisz és Marokko. Utóbbi kettőnek a jelentősége azért csekély, mert nincs kőolajuk. Libia és Algéria azért erős, mert tudják Európát zsarolni. Libia főként Olaszországot, Algéria Franciaországot látja el és nem utolsó sorban ezzel magyarázható a párjzsi kormányok nyílt arabbarát politikája. Ez csak világos. A semlegesség legfőbb ismertetőjele, ha valaki mellett kiáll és állást foglal. Nem is érdemes a dolog reális oldalait vizsgálni, a frazeológia már önmagában elárulja, hogy honnan fúj a szél, s a castrói meghatározás kísértetiesen olyan, mintha egyenesen Orwell regényéből, az 1984-ból vették volna ki, amely szerint a béke háború, az éhezés jólét, és a tudatlanság erő. Castronak különben igaza van, mert az ő ereje valóban kisrészben saját. nagyrészben ellenfelei tudatlansága. Mint irtuk, a három alapító ország közül ma már csak Jugoszlávia játszik komoly szerepet a blokkban, mert a hinduknak megvan a saját belső problémájuk, amelyik nem teszi számukra kívánatossá, hogy túl erőteljesen hallassák hangjukat. Ami pedig a harmadik alapítót. Elméletileg az anyanyelven és az iszlámon kívül nincs sok közös vonás a két front államai között. Az arab világot évszázadok óta hitegetik az egység illúziójával, holott egység sosem volt, még a kalifák korában sem, azoknak az országai is véres háborúkat vívtak egymással s bérgyilkosaik vetettek véget az uralkodók és híveik életének. A földrajzi távolság is óriási közöttük, ami kétezer éven át tette illuzórikussá az egyesülési álmokat. A marokkói és a szíriai arab alig érti meg egymást, hasonlóan például az oroszhoz és a szerbhez, de míg a szláv népek körében kialakultak a nemzeti kultúrák, az arab államok lakosságának megdöbbentő elmaradottsága nem tette lehetővé, hogy a helyi dialektusban írt művek jelenjenek meg, tehát, hogy minden arab országnak saját kultúrája legyen, amint van cseh, szerb, lengyel, orosz, sőt horvát és szlovák kultúra. Egyiptomot illeti... nos, egyelőre sikerült elkerülnie kizárását a semlegesek blokkjából. A harcosan semleges arab országok ugyanis kizárási javaslatot terjesztettek be ellene, azt állítván, hogy a békés országok közösségének nem lehet tagja olyan ország, amelyik békét köt. Szádát elnök Egyiptoma békét kötött Izraellel, s ezzel szinte önmagát zárta ki a békére vágyó országok sorából. Gondolom, az előbbiek után ez a megfogalmazás is tökéletesen érthető. Megint csak Tito volt az, aki egy néhány viszonylag mérsékelt afrikai politikussal összefogva meggátolta azt a kizárási javaslatot, mint ahogy meggátolta a Szovjetunióhoz való nyílt csatlakozást is. Egyébbként minden, ami Havannában történt, sokkal inkább emlékeztetett cirkuszra, mint komoly politikai tanácskozásra. Az arab kultúra alapja a Korán és az intelligencia közös irodalmi nyelvet tanul az egyetemeken. A beszélt arab nyelv minden országban más, s alig öleli át az úgynevezett irodalmi arab 40 százalékát. Hogyan lehet tehát arab egységről beszélni? De jött a cionizmus, megalakult Izrael állama és ez elindította a politikai egység folyamatát, legalább egyetlen kérdésben: az Izrael elleni gyűlöletben. Az arab világ a második világháború idején Hitlernek volt csaknem hivatalos szövetségese, mert a náci Németországtól remélték, hogy felszabadítja a gyarmati sorban lévő arab országokat az angol, francia vagy olasz uralom alól. A náci Németország a zsidógyűlöletre is megtanította őket, arra, hogy a zsidókat szabad folytatás a 7. oldalon Castro órákon keresztül ágált a szószéken, s természetesen azoknak volt igazuk, akik felfedezték a hasonlatosságot: Mussolini nemcsak szellemében, de személyében is feltámadt. A másik szomorúan derűs megnyilvánulás a pakisztániak oldaláról jött. Mint ismeretes, Kanada azzal a gondolattal foglalkozik, hogy izraeli követségét Tel Avivból Jeruzsálembe helyezi át. Ez ugyan egy távoli terv, de a semlegeseknek ilyesmiben muszáj állást foglalni. Pakisztán azt javasolta, hogy Kanada ellen gazdasági szankciókat alkalmazzanak a semlegesek. Ez főleg Pakisztán szempontjából mulatságos pimaszság. Pakisztánba árad a kanadai segítség, de a közgazdasági statisztikák nem mutatnak ki i semmit arról, hogy az ország (a trachomán, a fertőző szembajon kívül) bárinit is képes lett volna exportálni. Még elképzelni is rossz, hogy milyen bajba került volna Kanada, ha ezek a semlegesek nem hajlandók elfogadni tőle olyan további segítségeket, amiért nem adnak semmit. A többség természetesen ezt a javaslatot is elutasította, úgy látszik vannak még olyan szegény országok, amik hajlandók segitséget ingyen is elfogadni. A havannai értekezlettel kapcsolatos egyetlen józan állásfoglalás Haifából hangzott el, mégpedig nem is izráeli politikusok, hanem Szadat elnök szájából, aki az elmúlt héten három napig ott vendégeskedett.Tegyük mindjárt hozzá:nemcsak szívesen látott vendég volt, de valóban barát is. Ezt ma már a legszkeptikusabbaknak is tudomásul kell venni. Novemberben lesz két éve annak, hogy Sza'dát a jeruzsálemi látogatással történelmet csinált. Egész biztos, hogy akkor még nem voltak olyan egészséges és jó szándékai, mint ma, de szerencsére saját fajtestvérei, az arabok sikeresen belevadították őt az Izraellel szembeni őszinte barátságba. Haifán nagyon komoly lépések történtek a két ország kapcsolatainak normalizálása, a barátság kialakítása terén. Begin meggyorsította a Sinaiból való kivonulás tempóját, úgyhogy a jeruzsálemi út második évfordulóját Szádat már a Sinai hegyén fogja ünnepelni, s a világ vezető politikusainak jelenlétében teszi majd le a hegyen alapkövét annak a templomnak, amely egy fedél alatt biztosit otthont egy mecsetnek, egy zsinagógának és egy keresztény székesegyháznak. Cserébe Szádát két gazdasági Ígéretet tett. Az egyik, hogy az Izrael által feltárt sinai olajkutak teljes termelését évi 2 millió tonnát eladja Izraelnek, s ezzel megoldódik az ország energiaellátásának problémája. A másik, hogy jövőre, amikor a Szuez-csatorna nagy munkálatai befejeződnek, Egyiptom új közmunkát kezd: hatalmas csőhálózattal a Nílusból elég édesvizet fog elvezetni ahhoz, hogy abból a teljes Negevet öntözni lehessen, ahol ily módon föltámad a Kánaán. Egyes bizonytalankodók azt kérdik: hogy Szádát miért nem a terméketlen egyiptomi területekre vezeti ezt a vizet? Ő nyilván tudja az okát. Valószínű, hogy ez a hatalmas vízmennyiség még Egyiptomnak is sokkal több hasznot produkál izráeli területen, mintha a fellahokat próbálnák rávenni arra, hogy lévén elég föld és elég víz, most már termelni is próbáljanak. Ugyancsak megegyeztek abban, hogy az Egyiptom és Izráel közötti béke fenntartására semmiféle ENSz-hez kapcsolódó erőt nem fognak felhasználni, hanem a határvidéket közös izráeli-egyiptomi csapatok és ellenőrző szervek fogják biztosítani. Ezzel tulajdonképpen nemcsak az ENSznek, hanem Carter elnöknek is az orrára ütöttek, mert a két államvezető egyetért abban, hogy Carternek sokat köszönhetnek ugyan azzal, hogy Camp David-ben összehozta őket, de azóta egyik ostobasága a másikat követi, úgyhogy jobb, ha békén hagyja őket. Sza'dátot egy sajtókonferencián megkérdezték: nem tart-e valami súlyos arab retorziótól az újabb békelépéssel kapcsolatban? Szádát válaszát márványba kéne vésni, s odahelyezni a nyugati politikusok önmaguk állította szobortalapzatára: "Az arabokat nem kell komolyan venni. Hagyják őket békén, majd kifújják magukat és ha senki nem akar kéretlenül bábáskodni, akkor előbb-utóbb jelentkezni fognak a tárgyalóasztalnál.” Valóban, e pillanatban a világot az veszélyezteti legjobban, hogy a demokratikus országok vezetői nem bízván önmagukban, minden zsarolást komolyan vesznek. Most megint Kubába kell visszatérnünk, ahonnan múlt héten az a hír érkezett, hogy egy három‘ ezer főből álló szovjet egység tartózkodik ott, vagyis megint hasonló problémával állunk szemben, mint Kennedy állt a kubai rakéta-válság idején. Most azonban még egy Kennedy sincs. A szenátusban az elmúlt hetekben már kezdett kialakulni az a hangulat, hogy kisebbik rosszként esetleg mégis szentesítik a SALT II. egyezményt. E hír hallatára azonban a szenátorok megdühödtek, s jelentős többségűnek látszik az a felfogás, hogy addig nem is tárgyalják a SALT II. egyezmény törvénybeiktatását, amíg a szovjet csapatokat vissza nem vonják Kubából. Kinek a feladata ilyen esetben a közvélemény megnyugtatása? Természetesen az amerikai elnöké.Carter néni átallotta a nyilvánosság elé állni és hosszan magyarázni, hogy a Kubában lévő szovjet csapatok tulajdonképpen “nem veszélyeztetik Amerikát, s így az egész ügynek nincs jelentősége. Lehet, hogy hadászati szempontból valóban nem döntő háromezer ember jelenléte 80 mérföldnyire Floridától. De micsoda amerikai elnök az, aki ennek nem veszi észre diplomáciai és erkölcsi jelentőségét? És egyáltalán, mi lehetett az oka szovjet katonák Kubába küldésének? Többféle magyarázat van és lehet, hadd tegyünk hozzá egyet, amit eddig nem olvastunk a politikai analízisekben: hátha a Szovjetunió valóban hajlandó lesz visszavonni csapatait, ha kap cserébe valamilyen politikai gesztust? Például a ALT II. egyezmény szentesítését. Mert az ugyebár mégiscsak reális konfesszió, hogy Amerika belemenjen egy ilyen nagyon kockázatos egyezménybe egy olyan ellenféllel szemben, aki olyan jóindulatú és barátságos, hogy még a csapatait is hajlandó yisszavonni. Sajnos, mint az elmúlt évtizedekben a legtöbb esetben, a hosszútávú szovjet külpolitika megint két lépéssel az amerikaiaké előtt jár. Ezt az amerikai külpolitikát évtizedek óta korholjuk, de most valóban már olyan mélypontra került, ahonnan nehéz már további csúszást elképzelni. Az egyetlen remény, hogy négy hónap múlva már benne leszünk a választási hadjáratban és 14 hónap múlva új elnököt választ Amerika népe. Hogy kit? Az szinte biztos, hogy nem Cartert. Az előbb azt írtuk: "Most még Kennedy sincs." De van! Igaz, hogy ez John Kennedynek csak öccse és még árnyékának is gyenge, de ma már biztosra lehet venni, hogy Teddy Kennedy, a massachussetsi szenátor elnökjelöltként jelentkezik, valószínűleg meg is fogja kapni a Demokrata Párt támogatását. Eddig nem volt elnökjelölt. Ó, nem! Családja ellenezte. De ki hitte volna,. az agg Róza mama most felmentette fiát az ígéret alól, hogy nem indul elnöknek, sőt Ethel, a két éve különélő feleség is áldását adta, s megígérte, hogy ha Teddy győz, összepakolja bostoni lakásán a whiskys flaskákat, s megbocsátva elnöki férjének, beköltözik hozzá a Fehér Házba. Most már csak az a kérdés, hogy Amerika népe lenyeli-e ezt az ízléstelenül ostoba kortesfogást. Valószínűleg igen. Persze az távolról sem biztos, hogy Kennedy, mint hivatalos demokrata elnökjelölt valóban meg tudja szérezni az elnökséget. Nemcsak Chappaquidick : árnyékával, emlékével kell megbirkóznia, hanem azzal is, hogy Amerika népe megbocsátja-e a Demokrata Pártnak a teljes anyagi és erkölcsi csődöt. Ez azonban — mint a világsikerű film befejezése mondja — “már egy másik történet". BARZILAY ISTVÁN: KÉT ARAB FRONT A BÉKE ELLEN így látja karikaturistánk * á’z'a yr *
