Menora Egyenlőség, 1979. július-december (18. évfolyam, 765-787. szám)

1979-10-13 / 757. (777.) szám

MEN D Rn

t K r. A u g u 3 t J . o 1 n a r

P.O.Box 1o34 /

New Bruns aic1' [,'a, f a _ _

i -i.i a a i u .. , ne» Jersey o3Qo3

Ü.S.A.

Second class mail registration No. 1373 CANADA

USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Di.No. 104970

AZ ÉSZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA

VOL. 18. 757. Ara: 50 cent OCT. 13. 1979.

HÉTBŐL^

XÄ^us yT*l

j

Még mindig Watergate?

Néhány nappal ezelőtt Dick Cavett, amerikai televíziós riporter, aki nagyon intelligens (és talán éppen ezért, rendkívül unalmas) beszélgetést folytatott az egyik televíziós állomáson John Ehrlichmannal, aki valamikor a Nixon-adminisztráció elnöki belpolitikai tanácsadója volt a Fehér Házban, azután a Watergate-ügy egyik főszereplője és később elítéltje lett.

A két félórás interjú után Mr. Cavett közölte hallgatóival: a jövőben még több “Watergate-személyiséget" fog meginteijúvolni televíziós programján. S ez az a pont, ahol a cikkiró kommentárt akar fűzni a megtörtént interjúhoz és a tervezett interjúkhoz.

Mindenekelőtt, talán nem érdektelen megállapítani, hogy ezeknek a soroknak írója annakidején határozottan Nixon-ellenes volt és az volt az álláspontja, hogy az Elnöknek távoznia kell a Fehér Házból, mert köztörvényes bűncselekményt követett el. (A cikkírónak — többek között — olyan jelentős “szövetségese" is volt ebben a kérdésben, mint Barry Goldwater, Arizona állam konzervatív szenátora, akinek emberi és politikai integritásához és intelligenciájához nem fér kétség.)

Nixont lemondásra kényszeritették és ezután következett a Watergate-ügy fantasztikus pénzügyi kiaknázása: négy könyvet adtak ki a Watergate "titkairól”, televíziós filmdrámát készítettek es többszáz újságcikk jelent meg illetékesek — és illetéktelenek — tollából.

E sorok írója — mint minden amerikai polgár — már mindent tud a Watergate-ügyről, amit tudni érdemes, sót, azt is tudja, amit nem érdemes tudni. A jelen pillanatban a cikkiró minden Watergate-szükséglete bőségesen fedezve van és véleménye az, hogy a Watergate-ügy ben a Nixon-csoport és a Nixon-ellenes csoport is egyaránt óriási politikai hibákat követett el és ez a botrány nemcsak Nixon, hanem Amerika számára is politikai katasztrófát jelentett.

A Watergate-ügynek azonban — a cikkíró véleménye szerint — véglegesen be kellett volna fejeződnie azzal az inteijú-sorozattal, amelyet két esztendővel ezelőtt David Frost, angol televíziós újságíró készített Nixonnal. A volt elnök az interjú-sorozat alkalmával bizonyos dolgokat beismert, bizonyos dolgokban hajlíthatatlan maradt — de ez nem jelent semmit, mivel a történteken úgysem lehet változtatni és a világ eseményei tovább folynak, ahogyan a showbusiness jelszava megállapítja:

— The show must go on.

A cikkiró rövid közvélemény kutatást rendezett ismerősei és barátai között és az eredmény: legtöbben nem is tudtak az Ehrlichman interjúról, akik tudtak róla, azok az interjú első percei után általában más televíziós állomásra kapcsoltak. A legkedvezőbb kommentár a cikkíró egyik hölgyismerőse részéről érkezett. íme, a kommentár:

— Ehrlichman arca ma, a szakállal, sokkal vonzóbb, mint amilyen annakidején, a szakáll nélkül volt.

A televíziós riporterek eddig már rengeteg “Watergate-személyiséget" interjúvoltak meg, szakáiItalanul, szakállal és a szakállt egyedül. Ez most már — szakállal vagy anélkül — több, mint amire szükség van. Ezek az interjúk önmagukban véve — szakállasak.

Amikor e sorok írója, évtizedekkel ezelőtt, Budapesten, fiatal újságíró volt, hagyománnyá vált, hogy ha véglegesen “uborkaszezon" volt, a riporter kiment a Ligetbe és színes riportot írt a vurstliról, amelyet minden tízéves gyerek legalább olyan jól ismert, mint ő.

Az amerikai televiziós riporterek között hagyománnyá vált, hogy ha nincs témájuk, végsó kétségbeesésükben előkotornak a lomok közül egy "Watergate-személyiséget" és meginterjúvolják.

A probléma csak az, hogy ámbár a Watergateépület még mindig megvan, a Watergate-ügy — már nem "ügy".

Nincs Watergate: az amerikai politika életnek olyan sok érdekes, színes és ellentmondásos személyisége van. hogy nincs szükségünk a Watergate-vurstli színes riportjaira és interjújaira.

Amikor Truman elnök annakidején eltávolította pozíciójából Douglas MacArthur tábornokot és az újságírók efelól kérdezgették, végülis így válaszolt:

— Gentlemen, I am getting tired of this subject. What is next?

A cikkíró ugyanezt mondja most és ugyanezt a kérdést veti fel a Watergatelőknek:

— Uraim, unom már ezt a témát. Mi a következő?

Kürthy Miklós

Kit támogasson Kanada?

Mikor az idei nyár elején Angliában a Konzervatív Párt elnöknője, Margaret Thatcher vette át a hatalmat, mindenki úgy könyvelte el őt, mint az “acél-hölgyet”.

Határozott és erőteljes külpolitikát vártak tőle, de a konzervatív hívők — eddigi politikájában legalábbis - csalódtak. Nem egészen egy hónappal később azonban Kanadában is kormány változásra került sor, s a konzervatívok kerültek hatalomra. Külügyminiszternek Flora MacDonaldot jelölték, akit a közvélemény "redtory"-nak, vörös konzervatívnak becézett.Múlt héten aztán kiderült, hdgy az igazi "acél-hölgy" nem Margaret, hanem Flora vagy legalábbis azzá válik, ha múlt héten meghirdetett külpolitikai elképzeléseit keresztülviszi.

Flora MacDonald a torontói Empire Club-ban tartott előadást, ahol új külpolitikai elképzeléseket hirdetett meg. Persze, lehet az ott elhangzottakat némi kétkedéssel is fogadni. Politikusoknál természetes, hogy beszédüket úgy fogalmazzák meg, hogy az elsősorban a jelenlévőknek tetsszék, az Empire Club pedig a kanadai nagyipar és üzlethálózat vezetőit gyűjtötte össze tagokként. Lehet, hogy Flora főleg hozzájuk szólt, de amit mondott azt mégis teljes egészében helyeselni kell.

Flora MacDonald

— Itt az ideje — mondotta a külügyminiszternő —, hogy külföldi segélyprogramunkat és a nemzetközi békefenntartó erőkben lévő szerepünket revízió alá vegyük. Lehetetlen állapot, hogy évi 1200 millió dollárt osztogatunk szét az úgynevezett Harmadik Világ elmaradott országai között, s ezektől cserébe csak rosszat, szidalmat, gorombaságokat kapunk, azt, hogy Kanada imperialista ország. Pakisztánnak például minden évben 66 millió dollárt ajándékozunk, mégis Pakisztán volt az, amely az úgynevezett el-nemkötelezett országok havanai értekezletén támadást intézett ellenünk.

(Hozzátehetnénk a külügyminiszter beszédéhez, hogy ehhez a támadáshoz'jónéhány afrikai ország csatlakozott, akik ugyancsak kanadai segélypénzből építették fel kommunista-barát szakszervezeti mozgalmaikat, vagy jobb esetben a diktatórikus vezetőik nyelték el a pénzeket)

Az Empire Club-i beszéddel körülbelül egyidőben^ a külügyminiszternő jogos támadást intézett az argentin államhatalom ellen, amely napjainkban egyike a legvéresebb fasiszta diktatúráknak. Ezt a megállapítását is csak helyeselni lehet. Egy nappal később azonban robbant a képletes atom-bomba. Az argentin kormány lemondta egy korábbi megrendelését, amivel egy 2 milliárd dolláros Candu atomreaktort rendelt. Inkább drágább áron Nyugat-Németországtól vette meg, mert a nyugatnémetek nem mondanak róluk csúnyákat és az atomerőmű szállítását nem kötik ahhoz a feltételhez, hogy a szállító országnak jogában áll ellenőrizni a termelt atomenergia békés célokra való felhasználását. A kanadai nukleáris ipar vezetői fel is hördültek, hogy íme, milyen hibát csinált a külügyminiszternő, mert hiszen, ha mi nem szállítunk, lám szállít más.

Szerintünk Flora MacDonald egyáltalán nem csinált hibát. Ez a “ha én nem csinálom, csinálja más" erkölcsiség századunkban már több katasztrófához vezetett és mélységesen alávaló. Itt az ideje, hogy egy jelentős gazdasági hatalom egyszer az üzleti érdekek helyett az erkölcsöt vegye tekintetbe. És ha tiltakoztunk az ellen, hogy az arab országok beleszólhassanak Kanada politikájába azért, mert energiát adnak el nekünk, ugyanúgy tiltakoznunk kell az ellen, hogy jobboldali diktatúrák beleszóljanak Kanada politikájába azért, mert energiát vesznek tőlünk. Persze, ennek az egész Candu atom-reaktor ügynek van egy furcsa kis mellékzöngéje. A kormány az-Négy válság,

ami egyre bonyolultabb lesz

A címben szereplő négy válság a világnak egymástól nagyon távoleső pontjain jelentkezik és tulajdonképpen csak egyetlen közös vonása van. Az, hogy az erősebb félnek (s ebben az esetben az erősebb fél egyúttal a tiszteségesebb is) éppen tisztessége következtében nincsen meg a bátorsága ahhoz, hogy erőfölényét éreztesse. Pedig, ha az úgynevezett nyugati világnak nem lenne mazochista bűntudata, úgy rövid idő alatt lehetne rendét teremteni ezeken a veszélyeztetett pontokon.

Kezdjük talán azzal a válsággal, amely hozzánk legközelebb esik. Kubával, s a szovjet csapatok ottani jelenlétével. Carter elnök múlt heti televiziós beszédét már alkalmunk volt ismertetni olvasóinkkal, s a későbbi reakciók nem hoztak semmi váratlant. Az Egyesült Államok adminisztrációja igyekszik minél jobban elkenni az ügyet, mert hiszen kiélezett helyzetben nem kerülhet sor arra, hogy a szenátus szentesítse a SALT II egyezményt, márpedig az amúgyis újra ílasztásra gyenge esélyű Carter elnök csak ezt mutathatná fel egyetlen pozitívumként. Hogy ez a “pozitívum” tulajdonképpen negatívum, az már csak jóval az elnökválasztás után derülne ki.

A szenátusban az utolsó napok eseményének hatására ismét növekedett a SALT II híveinek száma, s ezt csupán ahhoz kötik, hogy a Szovjetunió mutasson némi jószándékot kubai katonai ereje ügyében. Vagyis pontosan az következett be, amit a Menóra 3 héttel ezelőtt, mint legnagyobb valószínűséget kifejtett. A szovjet csapatok szigetországi jelenlétét nem az pattintotta ki, hogy a CIA csak most jött rá a turpisságra, hanem ezt az oroszok szándékosan dobták be a köztudatba. ők tudniillik nagyon hajlandók arra, hogy néhány látványos ígéretet tegyenek, például arra, hogy nem küldenek Kubába további erősítéseket, vagy arra, hogy Kelet-Németországból kivonnak 200 ezer embert és ezer tankot, ha cserébe az Egyesült Államok elhiszi nekik, hogy ók tulajdonképpen jószándékú tárgyalófelek.

A szovjet jószándékot ilyenformán tehát az Egyesült

Államoknak kell azzal bizonyítani, hogy a SALT II-t jóváhagyják és lemondanak annak a fegyverkezési versenynek növeléséről, mely csak az ő győzelmükkel végződhet és ígéretet tesz arra, hogy csökkenti a NATO európai haderejét.

Érdemes párhuzamot vonni. A Szovjetunió Európában hajlandó visszavonni csapatait pár száz kilométerrel akkor, ha az amerikaiak elviszik csapataikat a kontinensről. Az amerikai kontinensen viszont hajlandók ott tartani ugyanolyan menynyiségú csapatot mint eddig (és nem növelni), ha az amerikaiak

kommunista erők, akik most (mármint januárban) Ayatollah Khomeinit dicsőítik a sah elleni forradalomban, néhány hónapon belül a vén hülye imámot fogják reakciós ördögnek beállítani, aki ellen meg kell védeni az iráni népet. Nos, a Pravda múlt heti számában szóról szóra az általunk megjósolt kitétel jelent meg. Khomeini ellen megindult a központosított kommunista támadás, Irán egy újabb polgárháborús kirobbanás előtt áll, s a legszerencsétlenebb a dologban az, hogy Moszkvának van igaza. Az Iráni Izlám Köztársaság — amelynek nevében az

agyú és gonosz öreg ember vitájává. Az Ayatollának érvei nem voltak, csak rikácsolni tudott, s a végén egyebet nem tehetvén egyszerűen kidobta az. újságírónőt. De a beszélgetés megmaradt a hangszalagokon.

Az egészből az a sajnálatos tény derült ki, hogy a világ egyik potenciálisan leggazdagabb országát egy olyan ember vezeti és teszi tönkre, aki már teljesen beszámíthatatlan, egy nyugati országban nemhogy hatalma nem lehetne, de egy elmegyógyintézetben is csak a legreménytelenebb, legveszélyesebb esetként tartanák számon. Persze, hogy el kell

cserébe lemondanak a fegyverkezésről. S ebben a faramuci megfogalmazásban a legnevetségesebb az, hogy tulajdonképpen mindenki tudja: a Szovjetunió még ezt az Ígéretét sem kívánja betartani. Az amerikai külpolitika azonban túlságosan impotens ahhoz, hogy kikászálódjon ebből az ügyesen felépített kelepcéből.

A másik válságpont Ázsiában van. Iránról van szó, ahol január vége óta a zűrzavar nemhogy csökkent volna, hanem egyre növekszik. Igazán nem szeretünk, mint csalhatatlan forrásra, önmagunkra hivatkozni, de azért mégis meglepődtünk, amikor elővettük a Menóra január 8.-i számát. Ebben azt írtuk, hogy ugyanazok a

Ayatollah törölte a demokratikus szót — olyan középkori, olyan brutális, véres és primitív államrendszer, hogy ahhoz képest a mai moszkvai kommunizmus tulajdonképpen haladó államformának tekinthető, s az imám őrültségében és gonoszságában a legrosszabb periódusú Sztálinnal veszi fel a versenyt. A legérdekesebb cikk, amit múlt héten olvastunk, egy tehetséges, fiatal olasz újságírónő, Oriana Faliad Írása volt. Az újságírónó a hagyományos mozlim női viseletbe öltözve bejutott az AyatolIához, s ami interjúnak indult, az a riporter ügyessége következtében vitává fajult. Egy logikusan, élesen gondolkodó fiatal nő és egy teljesen begyöpösödött, szenilis

zal vigasztalja az üzletembereket, hogy nincs anyagi baj, mert, ha Argentina nem veszi meg a reaktort, azt el lehet adni Romániának. Ejnye, ejnye. Argentina nem elég demokratikus. Ez igaz. Na és Románia? Lehetséges, hogy Románia egy atom-reaktor szállítása ellenében hajlandó lesz elfogadni egy kanadai ellenőrzést és bel- és külpolitikai célkitűzéseit megpróbálja Kanadával összhangba hozni? '

Nem nagyon valószínű. Valakinek fel kellene Flora MacDonald figyelmét hívni.

Flora MacDonald javaslata: A külföldre szánt segélyeket igenis politikai feltételekhez kell kötni. Legalábbis ahhoz, hogy a Kanadából küldött pénzt ne az emberi szabadságjogok megértésére és ne a demokráciák megdöntésére irányuló szervezkedésekre használják fel.

Ésszerű megállapítás. Egyetlen jótékonykodónak sincsen meg a joga ahhoz, hogy adományával megvásárolja a szegényeknek a lelkét, de minden jótékonykodónak meg van a joga ahhoz, hogy kikösse Jótékony adományát ne olyanra használják fel, ami az ő lelki ismeretével ellenkezik.

Nagy volt a felzúdulás világszerte: Úgy látszik, a Harmadik Világ egyszerűen nem hiszi el, hogy valakinek jogában áll saját állampolgárainak érdekét előbbre helyezni, mint az elfogadó ország állampolgáraiét. Pedig csak erről van szó. A

kanadai gazdasági helyzet nem valami rózsás, a dollár gyengesége, a munkanélküliség, az infláció egyaránt parancsolóan írja elő, hogy alaposan gondolják meg, mire költik el az adófizetők pénzét. A szegényedő társadalomi úgy érzi, hogy ha már mindenképpen szidalmazzák, úgy ehhez a propagandához legalább ne őmaga szolgáltassa az anyagi alapot.

Ha megváltoztatják ezen kivül a békefenntartó erőkben való katonai részvételt, ez sem fog katasztrófát okozni. Igaz, hogy Ciprusban, a Golán fennsíkon jó szolgálatot tett a kanadaiak jelenléte, de például Vietnamban, az egész rendfenntartó erő teljes csődöt jelentett. Ha Kanada visszavonul ezekről a pontokról, ennek nem az lenne a következménye, hogy más, esetleg kevésbé megbízható országok foglalnák el helyét, hanem az, hogy az ENSz kénytelen lenne az egész rendfenntartó szerepet és elképzelést revízió alá venni, ami erre ugyancsak ráférne. Nem az ellen van ugyanis kifogásunk, hogy veszélyeztetett pontokon nemzetközi erők tartják fenn a rendet, hanem az ellen, hogy ezeket a nemzetközi csapatokat legtöbb helyen bohóc-szerepre kárhoztatják. Tehát tiszta szívből reméljük, hogy a Flórt MacDonald által meghirdetett külpolitikai irányelveket a kanadai kormány a gyakorlatba is átviszi

távolítani a hatalomról. El is fogják. Mégpedig azok a kommunisták, akiket ma már ugyancsak meggyűlölt az iráni nép és boldogan térnének vissza valamilyen demokratikus megoldáshoz, de ez lehetetlen, mert a demokráciák önmagukat kivonták a játszmából.

Vagy ugorjunk csak egyet Afrikáig, ahol a rhodéziai válság egyre zavarosabbá válik. Két hónappal ezelőtt az angoloknak alkalmuk lett volna egy ésszerű kiállásra, arra, hogy elismerjék és gazdasági segélyben részesítsék a mérsékelt beállítottságú Muzorewa püspök zömmel feketékből álló kormányát. Nem tették, mert féltek lattól, hogy a környező fekete államok baloldali vezetői nem bocsátják meg nekik, hogy mérsékelt fekete kormányt támogatnak, nem szélsőségeset. Ezért Londonban békekonferenciát hívtak össze, hogy Rhodezia-Zimbabwe-nek új alkotmányt adjanak. Erre nemcsak Muzorewát, de a kommunista befolyás alatt álló terrorista csoportok vezetőit is i meghívták.

Miért van az angol kormány most meglepve? Tudniillik az derült ki, hogy a rhodéziai kormány hajlandó elfogadni azt az új alkotmányt, amit az angolok javasolnak neki, de a terrorista csoportok nem. Illetőleg igen, de csak abban az esetben, hogyha Rhodéziában a hadsereget és a rendőrséget teljesen az ó kezükbe adják, ezt az új alkotmányt ók fogják végrehajtani. De ezt csak akkor vállalják, ha az angolok lemondanak arról a jogukról, hogy az Folytatás 2. oldalon...