Menora Egyenlőség, 1979. július-december (18. évfolyam, 765-787. szám)
1979-07-07 / 765. szám
,Mr.August J.Molnar P.O.Box lo34 New Brunswick, New Jersey o a 9 o 3 U.S.A. Second class mail registration No. 1373 CANADA USA Second class mail paid at F lushing N.Y . 11351. Di.No. 104970 a ÉSZAKAMERIKAI MAGYAR ZSIDÓSÁG LAPJA VOL. 18. 765. Ára: 50 cent July. 7. 1979. Egy szkeptikus humanista vitatkozása önmagával a vietnami menekülőkről Már miért ne hinnénk el, — amikor az egész világsajtó politikai állásponttól függetlenül azt állítja — hogy ilyen szörnyűséges népirtásra évtizedek óta nem volt példa? E pillanatban csupán négy-ötszázezer vietnami, cambodiai, laoszi menekült éhezik hevenyészett táborokban, vagy kormány nélküli bárkákon bolyong a viharos Sárga tengeren, várva a fulladásos halált, de ne áltassuk magunkat Amennyiben valami világméretű egységes fellépés nem következik be, (ugyan miért következne be?) ezeknek száma rövidesen milliókra rúghat. Az elmúlt években kommunista uralom alá került délkelet-ázsiaiak boldogan mondanak le vagyonukról, sót fizetnek még ezen kívül háromezer dolláros fejpénzt is azért, hogy kiengedjék őket otthonukból, szülóházájukból. Háromezer dollár azért, hogy megjátszhassák a 10 százalékos esélyt: talán életben maradnak. A szabad emberek világában senki sem tudja megakadályozni, hogy szinte egységesen dörgő hangon mondják: ejnye, ejnye. Ilyet már mégsem illik csinálni, valahol valami hiba történt. De mi? És, hogy lehet ezt rendbehozni? Múlt éjszaka kihallgattam bizalmas beszélgetésemet, amit jómagam folytattam ennenmagammal. Érdekes beszélgetés volt, de képtelen vagyok eldönteni, hogy e kettő közül kinek volt igaza. Ezért megpróbálom a diskurzust visszaadni; döntsön az olvasó. Én: Töbszázezer, talán több millió ember élete forog veszélyben. Aligha tehetünk egyebet, minthogy minden más meggondolást félretéve megmentjük őket a létnek, s azok az országok, amelyek bármilyen áldozat árán is képesek őket befogadni, megnyitják részükre a kapukat Tudom, hogy sok gazdasági, néprajzi, hogy úgy mondjam jogos faji elgondolás nehézzé tesz egy ilyen döntést, de az alapvető erkölcs, az életmentés mégiscsak lényegesebb mindennél. Magam: De kik azok a befogadó országok? Könnyű neked, öregem. Te itt, Kanadában végeredményben csak a két gazdag, nyugalomban élő két észak-amerikai hatalom polgárának nevében gondolkozol. Ráadásul olyan polgárok nevében, akik az emigráció, a menekülés és az életveszély kenyerét nemcsak megkóstolták, de torkig el is teltek tőle. De miként várhatod el egy csomó szegény országtól, hogy megnyissa kapuit részére idegenek előtt, akkor, amikor éppen elég gondja van azzal, hogy saját polgárainak biztosítsa a minimális életlehetőséget. Vagy, ha akár a gazdag kanadai, Egyesült Államok-beli polgárok szemével nézed, akkor is: gazdasági recesszió van, az adók egyre magasabbak, az eltartásra szoruló személyek száma roha- j mosan nő. Miért kellene befogadni olyan tömegeket, akiknek egy évtizeddel. ezelőtt az amerikai katonák megpróbálták megvédeni életüket és szabadságukat, de akik ezt a közbelépést akkor vagy elvetették, vagy ha nem vetették el, nem voltak hajlandók aktívan résztvenni a harcban, hanem mialatt amerikai fiatalok véreztek érdekükben, ók dőzsóltek, feketéztek. Én: Hiszen éppen erről van szó. Az Egyesült Államok délkelet-ázsiai háborús beavatkozása kudarc volt. A kudarcért nemcsak a különböző nemzetiségű sárga fajúak felelősek, hanem azok az amerikai széplelkek is, akik sikeresen megakadályozták a háború folytatását, most viszont már felébredve ók maguk állnak az élén a tiltakozásnak azok ellen, akiket ők segítettek uralomra. Magam: Igen, éppen erről van szó. Az amerikai adminisztráció valóban bevetett jelentős haderőket és rengeteg embert veszített azért, hogy a vietnamiak életét megmentse a kommunizmustól. Tehát tudták, miről van szó. Most lényegében arra kell válaszolni, hogy szabad-e áldozatot hozni azért, hogy életeket megmentsünk a kommunizmustól, s nem ugyanilyen fontos-e, hogy életeket megmentsünk a haláltól? Úgy tűnik pillanatnyilag, mintha az emberi életeket csak a halált megközelítő formáktól kell megmenteni, magától a haláltól nem. Én: A hadászat tudományának van egy alapvető tétele. E szerint erkölcsös dolog egy életet feláldozni, hogy azzal két életet megmentsünk. Márpedig a vietnámi menekülők befogadása esetleg nem azzal jár, hogy egyes társadalmakra extra nehézségeket teszünk, hanem azzal, hogy egyszerűen nem tudják a menekülőket ilyen számban eltartani. Vagyis az életveszélyt a szegényebb befogadó országok lakosaira is kiterjesztjük, a fenyegetettek számát növeljük. Magam: A hadászat erkölcsét nem tekintem emberi erkölcsnek. Az emberi erkölcs világos. Akinek az élete veszélyben forog, azon segíteni kell. A menekülőket be kell fogadni. Te... ide figyelj, emlékszel még, mikor négy évtizeddel ezelőtt zsidókkal megrakott hajók bolyongtak a tengereken és nem akadt senki, aki befogadta őket? Akkor nemes és jogos felháborodásodban nem jutott eszedbe, hogy az angolok, az ausztrálok, a franciák vagy ki tudja milyen más nemzet polgára jogosan morog az adóemelés miatt? Persze, hogy nem. Te voltál, vagy te lehettél másnap az áldozat, s úgy érezted, teljes joggal követelheted mindenkitől, hogy tudja a különbséget a levegőhöz való jog és a heti háromszori mozihoz való jog között. Igaz, senki nem segített rajtad. Barátaid, ismerőseid ezért pusztultak el a tenger hullámaiban, deportáló táborokban, gázkamrákban. Igaz, főleg azokat gyűlölöd akik oda küldték őket, de ugye nem bocsátottál meg magadban azoknak sem, akik nem mentették meg őket? Én: Nem tudom, azonos-e a két helyzet. Fólefc pedig, hogy azonos lenne-e a két helyzetben a megoldás. Annak idején a zsidókat egy szörnyeteg nagyhatalom üldözte és gyilkolta és nem volt más megoldás, mint a befogadás. Jelenleg viszont két kommunista diktatúra egymás közti harcának következménye ez a népüldözés, amelynek gyakorlati megvalósítása egy kis országra hárul. Tehát lehetne nemzetközi nyomást gyakorolni az egész szégyenletes szituáció megszüntetésére. Ráadásul a tengeren bolyongó menekülők jelentős része kínai származású. Miért ne lehetne elérni, hogy Kína fogadja be saját fajtestvéreit. Miért ne lehetne egyáltalán valamilyen formában ezen a téren is meglovagolni a Szovjetunió és Kína között fennálló differenciákat? Magam: Mellébeszélés. Ugyanolyan értelmetlen, mint a magas adókra, az életstílus különbözőségére való hivatkozás. Csecsemők és öregek hánykódnak a tengeren és te, öregem arról beszélsz, közi konferenciát, amelyik majd határozató' hoz arról, hogy milyen nem; íközi szerveket kell felállítani amely a nemzetközi segítség rr etjét, hogyanját, miért nemjí hogyan nemjét a megfelez diplomáciai formában fejezi ki. Talán közölnéd a tenger hullámaival, hogy szíveskedjenek várni, ne viharozzanak olyan nagyon, mert a megfelelő diplomáciai lépések már folyamatban vannak, s néhány éven belül bölcs és előrelátó döntés születik. Én: De hiszen tökéletesen egyetértünk. Én magam is azt állítom, hogy az emberéletek megmentése mindennél szentebb, elsódlegesebb feladat Magam: Éppen az, hogy nem értünk egyet. Tele vagyok ugyanis kétségekkel. Úgy érzem, hogy a keleti fajták életének megmentéséről nyugati mentalitással gondolkodunk. Végeredményben ezeket az embereket egy őrült és gonosz eszme nevében ugyan, de saját fajukhoz tartozó emberek rakták ki a tengerekre és rokonfajúak rugdalják vissza a kikötőkből, lódöznek azokra a bárkákra, akik menteni próbálják a tengerben fuldoklókat. Nem annak bizonyítéka-e ez, hogy az ázsiai népiélek általában másképpen viszonyul élethez és halálhoz, mint mi? Nem tudom, hogy egy átlagos ázsiai embernek vajon vannak-e ugyanolyan lelkiismereti problémái az üggyel kapcsolatosan, mint nekünk. A halálról való elképzelésük más és teljesen mások a számarány ismereteik is. Egy millió ember ide vagy oda Ázsia történetében sosem számított, ma pedig még kevésbé. , Én: Csakhogy nekünk az ázsiai életeket nem azért kell megmenteni, hogy az ázsiaiak lelkiismerete legyen tiszta, hanem, hogy a miénk. Ezt a szót, hogy ázsiai mentalitás, mi mindig bizonyos lenézéssel, megvetéssel ejtjük ki. Most, amikor valamilyen árat kell fizetnünk azért, hogy az “európai” mentalitást gyakoroljuk, most hirtelenében hajlandók vagyunk egyenrangúként elfogadni az “ázsiai ” mentalitást. Ennek azonban veszélyes következményei lehetnek. Ha ennek az ázsiai mentalitásnak jogosságát elfogadjuk az ó egymás közötti viszonyaikra, akkor A palesztinai autonómiáról Beér Seéván és El A risban folytatott párhuzamos tanácskozásokat a múlt héten elhomályosította egy öt perces háború. Ez a háború Izráel és Szíria között zajlott és bár éppen rövidsége miatt az átlagember kevéssé figyelt fel rá, hadászati jelentősége egyenlő az 1956-os és 1967-es izraeli győzelmekkel. Az izraeli légierő napok óta megtorló támadásokat eszközölt Észak- és üKftibanon-i célpontok ellen, ahol a felderítő jelentések szerint nagyobb palesztin kommandó csoportok főhadiszállása volt. Legfontosabb célpontnak ezek közül a Beiruttól délre lévő Damour-t tekintették. Itt székelt ugyanis az ai “agytröszt", amely kidolgozta az Izrael ellen az utolsó napokban elkövetett terrorista kalóz-támadásokat. Begin miniszterelnök még az Egyiptommal kötött békeszerződés ellenére sem csinált titkot abból, hogy a palesztinok ellen a háború tovább folyik és az izraeli haderő el van szánva legveszedelmesebb ellenségének felszámolására. Ennek értelmében folytak napok óta a felderítő és bombázó támadások, amiket a sziriai légierő felküldött gépeivel figyelemmel kísért, de múlt szerdáig nem avatkozott bele az izraeli repülőgépek működésébe. Múlt szerdán azonban váratlanul megváltozott a helyzet. Phantom és Skyhawk bombázó gépek szálltak fel az izraeli katonai repülőtérről, hogy bombázó útjukra induljanak, amikor a földi radarok nincs jogunk, hogy elutasítsuk, amikor ők ezt velünk szemben kívánják gyakorolni. Végeredményben miért várnánk el tőlük, hogy a mi életünket, a fehér emberek életét többre értékeljék, mint a sajátjukat? A dolog oly egyszerű. Tegyük fel a legrosszabb esetet, hogy a menekülőknek száma akár kéthárom millióra is rúg. Iszonyú szám így önmagában. Arányban nem is olyan sok. A második világháború befejezése óta legalább 30 millió ember menekült, változtatta meg ottazt jelezték, hogy Szíria felől olyan légi egység közeledik, melyről feltételezhető, hogy meg akarja támadni a levegőben lévő bombázó egységet. A parancsnokság utasítására felszállt egy F-I5 Eagle mintájú repülőgép, ami a legmodernebb, amit az Egyesült Államok valaha is átadott szövetségeseinek. Ennek a gépnek darabja 20 millió dollárba kerül, viszont még a légierőd elnevezés is kevés rá, hiszen úgy van felszerelve, hogy ágyúkon, gépfegyvereken kívül még egyszerre négy automatikusan célbataláló rakétát is tud kilőni magából. Ezek a gépek azonban még soha nem kerültek bevetésre, mert azoknak prototípusa már a vietnámi háború befejezése után készült el. Az Eagle-nek tehát ez volt a tűzkeresztsége. A légicsata pontos részletei nem ismeretesek, de az arról készült filmfelvételeket most szemléli és elemzi úgy az izraeli, mint az amerikai hadvezetőség. Az eredmény ugyanis elképesztő volt. Az Eagle mellett négy izraeli gyártmányú Kfir vadászgép is felszállt, ezek azonban nem bocsátkoztak harcba, nem volt szükség rá. Az Eagle ugyanis egymagában győzte le pillanatok alatt a sziriai légirajt, amely nyolc szovjet gyártmányú MIG-21 gépből állt. Kétségtelen, hogy a MIG-21 nem a legutolsó szovjet típus, de egyike a legszofisztikáltabb repülőgépeknek és a szovjet légierő is nagyrészt ilyenekből áll. Az F-15 típusú izráeli gép pilótái először egy ügyes manőverrel olyan magashogy össze kell hívni a nemzet-NEW YORK-BÓL JELENTJÜK: '’A rablók bejöttek a városba, eladni fekete aranyukat — írja a New York Post riportere, Murray Kempton Géniből, az OPEC találkozóról. Némelyik olaj miniszter olyan, mintha most rántották volna elő a legközelebbi bazárból. Mint a farkasok, akik kitörtek a falkából és ránk jönnek...” Ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel illetik a többi riporterek is az OPEC mind a 13 tagját. A tizenhármas ugyan nem a legszerencsésebb szám, de úgy látszik, ók nem babonásak. És nem szívbajosak. Hassan Nazih, az iráni nemzeti olajtársaság feje lakonikus választ adott a következő kérdésre: — Megelégedett lenne, ha egy barrel árát 20 dollárra emelnék, vagy többet szeretne elérni? — Többet. — volt a lakonikus válasz. Ha valóban 20 dollárra emelik egy barrel árát, az gallononként 5 centes emelkedést jelentene az USA-ban. Szaudi Arábia olajminisztere, Sheikh Ahmed Zaki Yamani a “mérsékelés” hive: ő szeretné 20 dollár alatt tartani egy barrel árát. Arra a kérdésre, hogy beleegyezne-e a 19 dolláros árba vagy többet szeretne1 elérni, ezt felelte: — Nem egyezem bele semmibe, ami abnormális. A mai hivatalos ár, mint tudjuk 14.55 dollár... New Yorkban és környékén olaj pedig nincsen. Az utak tele vannak kocsikkal és a kocsikban alvó emberekkel, alvó családokkal. Az autóbuszok és a vonatok soha nem álmodott forgalmat bonyolítanak le, a korai munkakezdók 2-3 órával előbb elindulnak, hogy valahogy beérjenek a munkahelyükre. Ostromállapot van a kocsik és a vezetők, az olajkutasok és a rendőrök között. “Crisis City" — így nevezi New Yorkot ma mindenki, akinek csak kis köze is van a válságos helyzethez. És kinek’ nincs? Kezdődik a sorbaállás a szupermarketek előtt húsért, mert mindenki fél, hogy megszűnik a szállítás is, és nem lesz ennivaló a városban. A verekedések, veszekedések a benzinkutakkal mindennaposak. Több halottja is van az olajválságnak, és ez köztudott. Mint ahogy az is, hogy minden válságos helyzet megteremti a maga kihasználóit: bandák alakultak a kocsik rendszámának átcserélésére, az óriási büntetések és ellenőrzések ellenére ment az “üzletük" néhány napig. Ma már a rendőrök mindenkinek a kezébe adják a benzinjegyet, aki a sorban várakozik. “Ez már mégiscsak gyalázat!” — kiáltottak fel sokan a hír hallatán, de kénytelenek belenyugodni az emberek a rendőrség részéről tapasztalható bizalmatlanság e formájába is. Egyéb problémák is vannak a várakozók és a rendőrök között: megfizettetik a várakozókkal a parkolási bírságot, a dupla-sorban állókkal a szabálysértési bírságot... Mac Victor, az állami szerviz állomás igazgatója véleménye szerint ez az olajkrízis a legnagyobb felfordulást idézte elő az ország történetében. A tegnapi újság új arisztokráciának nevezi a benzinkutasokat... Cikkében Mr. G.A.-ról ír, akit két pincérlány szolgál ki kedvenc éttermében: míg az egyik feladja a rendelést, a másik addig a gondolatát lesi.. Ezenközben a szomszédos asz- | taloktól átjárnak hozzá autogramot kérni. Mi jöhet még? És az utolsó áldozat: Carl Riley, 57 éves Brunswick-i lakos carbon monoxid mérgezést kapott, míg kocsijában várakozott a Hess stationnél éjjel 1 órától reggel hét óra harmincig. Fázott, járatta a motorját és elaludt. Kórházba szállítás közben meghalt. Gyóry Zsuzsa Változatlan a légiföleny honát és kezdett új életet. És itt nem is azokról beszélünk, akik a menekülést önként választották, emigrációba mentek, hanem kizárólag csak a deportált, koncentrált, kiutasított, üldözött emberekről. A világ nemcsak meggyőzte ezeknek befogadását, de hány olyan országról tudunk, amely jelentős fejlődést köszönhet ilyen menekülő csoportok befogadásának. És ez éppen a két észak-amerikai hatalomra vonatkozik különösen. folytatás a 9. oldalon ságra emelkedtek, ahová a szíriaiak nem tudták őket követni. Ez alatt a komputerek automatikusan kiszámították, hogy melyik fegyver alkalmazása a legcélszerűbb az adott pillanatban és azokat automatikusan be is állították. Amikor világossá vált, hogy a szírek támadásra készülnek, az izraeli gép parancsnoka megnyomta a gombot. Egyszerre röppent ki a négy rakéta és a következő pillanatban négy vadászgép már lángolva zuhant le a földre. Ezután nyitottak tüzet a többi gépre, amelyből kettőt ugyancsak lelőttek,egy pedig súlyosan megrongálva menekülni kényszerült. A pár perces légicsata eredményeként tehát a modern amerikai repülőgép 7 ellenséges gépet pusztított el és csupán egynek sikerült károsodás nélkül visszajutnia a támaszpontjára. Vagyis bebizonyosodott, hogy 1979-ben az izraeli légifölény sokkal nagyobb, mint bármikor a háborús évek folyamán volt. Ilyen győztes csatát 1967 óta nem ünnepelhetett Izrael népe. De nemcsak Jeruzsálemben ünnepelnek, Washingtonban is. Igaz ugyan, hogy Cyrus Vance külügyminiszter diplomáciai jegyzékét, amely aggodalmát fejezi ki az események fölött, azonnal kézbesítették Begin miniszterelnöknek. Az amerikai külügyminiszternek jogilag igaza volt, mert a két ország közötti szerződés kimondja, hogy Izrael a szállított repülőgépeket csak önvédelemre használhatja fel, a Libanon felett lezajlott légicsata viszont szoros mértékkel mérve nem tekinthető önvédelemnek. A jegyzék jelentősége viszont messze eltörpül a Pentagon öröme és megelégedettsége mögött. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a modern amerikai repülőgépek messze fölötte állnak az orosznak és egy esetleges összecsapás során ugyanolyan amerikai légifölényre lehet számítani, mint amivel Izrael rendelkezik arab ellenfelei fölött. A dolognak diplomáciailag sincsen különös jelentősége. A Fehér Ház legalább annyira értékeli a Pentagon örömét, mint a State Department bosszúságát és aki elolvasta a másnapi egyiptomi lapok jelentéseit, megállapíthatta, hogy a kötelező Izraelt elítélő nyilatkozatok mögül zsírosán csurog ki az a káröröm, amivel Szadaték a szír légierő vereségét fogadták. Ássad elnöknek pedig jó lecke volt, s megerősítette korábban hangoztatott állásfoglalásában, mármint abban, hogy Szíria nem hagyhatja magát háborúba vonni a palesztinoktól Izrael ellen, mert arra nincs felkészülve. Jó dolog, nagyon jó dolog, hogy Egyiptommal béke van, hogy van remény e béke továbbterjedésére is, de ugyanolyan jó dolog annak tudata, hogy az izraeli légierő — ha szükség mutatkozik rá — korlátlan úr a közel-keleti térségben.
