Menora Egyenlőség, 1978. július-december (17. évfolyam, 714-738. szám)

1978-09-30 / Supplement

ROS HASANA supplement TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO - TORONTO- TORONTO - TORONTO SZOLNOK Folytatás az előző oldalról •* Az eső ismét megered. Most már be szabad menni az épület belsejébe, de hely nincs. Ember, ember hátán. Még csomagjaink sem férnek be. Az udvaron le­foglalt helyünkön rakjuk össze. Letakarjuk a nagy piros plüss takaróval. így talán nem fog át­ázni. Már kb. hatezren vagyunk a 600 n.öl területen. A férfiakkal latrinákat ásatnak, szemetet takaríttatnak. A nők padlót súrolnak. W.C.-t takarítanak. Rengeteg az öngyilkos és beteg. Az utolsó nagy termet kórháznak rendezik be. Az első szoba az orvosok és közvetlen hozzátartozóiké. A többi 5 szobába férjen be a fennmaradó 5.500 ember — ha tud! Ha nem tud, aludjon a szabadban. Igen egészséges dolog. Kicsit nedves, sáros ugyan a föld, de zsidóknál nem számít. Egyébként is: "Csalánba nem üt á mennykó". Délután elállt az eső. A gyerek, szegénykém mindig éhes. Próbálom neki ma­gyarázni, hogy ó már nagy fiú. Hét éves. meg kell értenie, hogy most egy kicsit tűrni kell, mert háború van. Majd vége lesz nemsokára és akkor újra jó lesz minden megint. — Kenyeret is fogok majd kapni? — kérdi. — Hogyne. Még vajat is rá. vagy lekvárt, zsírt is. ha akarsz. — Oh Istenkém, de jó is lenne, ha már vége lenne ennek a háborúnak és elmehetnénk in­nen. Tudod Anyu, én tudom, hogy már nagy fiú vagyok, de azért mégis olyan rossz, hogy mindig éhes vagyok és olyan jó lenne, ha ehetnék kenyeret, vagy valami mást. Csak már mennénk innen! — Bizony, csak már mennénk! — vagy ki tudja? Az élelmiszeres zsákban, a főzőedények között találtam egy kis tarhonyát, száraz tésztát és kávét. Jaj, de nagy kincs ez, csak valahogy meg tudnám főzni. Máshol nincs hely, a latrina közelében főzőhelyet csinálok. A szemétdombon ott a sok imakönyv, abból hozhatunk tüzelni. Ha ez sem elég, van: még egy ruháskosár, azt szét- j vágom és megfő a szerény ebéd. Miután evett, a gyerek is nyugodtabb. Én már harmadik napja alig ettem, de nem megy le a torkomon a füstös, keser­vesen készült tarhonyából egy falat sem. — Muszáj, muszáj — bíz­tatom magam — a gyerek miatt. A mosdótálat is elvették a csendőrök, abba szedték össze az elrablott apróságokat. Köl­csönkérek a szomszédomtól egyet. Megmosdatom a gyereket és magamat is. Ne­gyedik napja, mióta Karcagról elindultunk nem ment le rólunk a ruha. A cipőm is alig bírom lehúzni, úgy bedagadt a lábam. | — Mit akarhatnak velünk? Mire készülnek? és mire vár­nak? Száz szorongató kérdés, amire nincs felelet, mert kér­dezni nem szabad! De a felelet úgysem lenne más, mint 25 bot­ütés. Ez a nap is eltelik. A föld nyirkos még, de felettünk szép tiszta kék az ég. Megágyazok a szokásos helyen. Lefeketem a gyereket ruhában, kabátban, csak a cipőjét húzom le. hogy bele ne dagadjon nek* v--| szegénykémnek a lába. Egy fiatal, 20 év kör / SS legény, vállán gépfegyverrel, többször végigsétál a táboron. Magyarul is tud. Azzal passzi­ózik. hogy időnként lekapja válláról a fegyvert és a levegőbe lő. Nagyokat nevet. Ezek a zsidók, milyen ijedősek! Gyerekek sírnak és anyjukhoz bújnak. Csak egész kevés és ki­vételes esetben van együtt a család. Az apa legtöbb helyen munkaszolgálatos. 9 óra. Az őrséget meg-! erősítik. Még mindig nagy a zűr-zavar és mozgás. A latrinák í nagyon sok helyet elvettek és nehéz elhelyezkedni az udvaron is. — Mindenki foglalja el a he­lyét, 5 percen belül. Aki járkál, vagy mozog egyik helyről a másikra, azt szökevénynek tekintjük és felszólítás nélkül le­­lőjjük! — hangzik a parancs. Nagy sietséggel mindenki a helyére igyekszik. Valaki a fejemre lép szöges cipőjével. Nem látta, hogy itt is fekszenek — védekezik. Azt hitte ez a rész út. Még szerencse, hogy rám és nem a gyerekre lépett. O már alszik szegénykém. — Halt! Állj! — hallatszik, majd lövés dördül, több egymás után. Kiabálás németül, magyarul, majd felhangzik a parancs: — Riadó! 5 perc alatt min­denki legyen bent az épületben. Akit 5 perc után az udvaron találnak, szökevénynek tekintik és lelövik. Pillanatok alatt felkapom a cipóm. Felrántom a gyereket. Ráhúzom a cipőjét és még mi­előtt a tömeg felocsúdna álmos kábulatából, felkapom és cipelem magammal az orvosi szoba felé. Ott vannak a roko­naim és úgy sejtem, talán ott le­szünk a legbiztosabb helyen. Első vagyok, aki a szoba elé érek. Egy orvos áll az ajtóban. Nem akar beengedni, ide csak orvos közvetlen hozzátartozója jöhet. Válasz helyett félrelököm az útból és utánam már nyomul is az embertömeg. A szobában emberek fek­szenek. Riadtan felugrálnak. Tapossák, lökik, nyomják egy­mást. Senki sem tudja, hogy tulajdonképpen mi történt, csak érzik, hogy valami rendkívüli. Az SS legény beszól az ablakon. — Legyenek csendben és türelemmel. Egy társuk meg akart szökni, most az egész tábor bűnhődik miatta. Figyel­meztettük magukat, hogy ne próbáljanak szökni. Megnyugtatásul egy lövést ad le. A golyó a fejem felett süvít el. bele a falba. A gyereket szorosan magamhoz ölelem, félig ülő, félig guggoló helyzet­ben. háttal az ablaknak. Ha újra lőnek, engem érjen, csak a gyereknek ne essék baja. Egy asszony hisztériásán fel­­sikolt: — A gyerekem! A gyerekem! Elveszett! Hol van? Megölték! Meglőtték! Megőrülök! A gyerekem! A gyerekem! Lassan teljesen besötétedett. Villanyt vagy világosságot a lég­védelem miatt nem szabad gyújtani. A káosz teljes. Az őr­jöngő asszonyt lefogják. A száját betömik, de már késő. A gyerekek a rémült kiáltozástól megijednek. Sírnak, bömböl­nek. A szülők próbálják őket csittitani, de sikertelenül. Kisfiam csendesen, némán, szorosan átölelve kuporog mellettem. Szinte hallom kis szíve szabálytalan zakatolását. — Jól vagy. Drágaságom? Ne félj! Itt vagyok melletted. Nem lesz semmi baj — próbálom megnyugtatni. — Anyu én nem félek. De miért lövöldöznek? — Gyakorlatoznak. Tudod, hogy most háború van és a puskákat próbálják, hogy jól működnek-e? — Éppen rajtunk!? Milyen kár. Hátha mégis eltéved egy golyó? | — A jó Isten vigyáz ránk! — Tudom Anyu! A jó Isten ' is, meg Apuka is vigyáz ránk az égből. Nem haragszol ugye... Az egyik cipőm, mikor szaladtál velem, valahol lemaradt... Még csak ez hiányzott. Efgyetlen pár cipője volt. Most1 már csak egy fél van. De hát nem mindegy? "Minek cipeked­­nek a sok holmival, úgyse lesz rá szükségük” — jutott eszembe a "jóakaratú” rendőr­fogalmazó figyelmeztetése. A gyerekek egyre hangosab­ban és szakadatlanul böm­böltek. Kint korom sötét, csak időnként világított be az SS villamos zseblámpájával. I- lyenkor be is kiabált, hogy csend legyen és nagyobb nyomaték kedvéért be is lőtt az ablakon. Az udvaron egy újabb szín­játék kezdődött. Egy nő volt kínvallatás alatt. Kiáltozása velőkig hatolt. — Ne bántsanak! Bevallók mindent. (Ostor csattogás.) Juuj nem bírom tovább! Öljenek meg, csak ne kínozzanak! Igen! Igen! Meg akartam szökni... bűnös vagyok... de ne bánt­sanak... mindent bevallók, min­dent elismerek... ne bántsanak... nee báántsaanak. Egy kis szünet, majd megint az ostor csattogása hallatszikt Női sikoly. Jajgatás, sírás és kez­dődik elölről minden. A szobai zűrzavar is egyre tart. Új hang vegyül az ed­digihez. Egy nő formálisan megőrült. Lassan tépni kezdte magáról a ruhát, hogy hallani lehetett a ruha anyagának éles reccsenő szakadását. Nevetett. Előbb csak halkan, majd min­dig erősebben, görcsösen kacagni kezdett, végigjátsz­va az őrültek nevetésének min­den borzalmas skáláját. Hirtelen abbahagyta a nevetést és kiál­tozni kezdett: — Vigyázzatok! Hát nem látjátok, itt a R é m, az átkos démon. Miért nem fogjátok meg. mikor itt van közietek. Itt van, itt van! Látom borzalmas, ördögi arcát, fekete bajuszát — Hitler! Te átkozott! Fogjátok meg! Öljétek meg. mert ha nem — kacagott ismét — O öl meg benneteket. Elpusztulunk! Vala­mennyien elpusztulunk, megöl bennünket a sátáni fajzat. Em­berek! Ébredjetek! Hirtelen vad zokogásba kezdett. De amilyen gyorsan belekezdett, abba is hagyta. Ismét nevetett. Féltek ugye? En nem! Én megölöm, tulajdon két kezemmel. — Vadul rázta ökleit. Amennyire a helyszűke engedte, elhúzódtak a közeléből, de ő megindult és ahogy az első emberi testet érte, megfogta: — Ugye megvagy? Mond­tam, hogy megtalállak! Nem szabadulsz a kezeim közül! Hitler, Te... Te... átkozott... Alig bírták kivenni a kezéből az áldozatot. Egy lepedővel nagy nehezen lekötözték, száját betömték. Odakint a kínvallatás még egyre tartott. Az SS legény is megjelent időnként a lámpával és bevilágitott. Lőtt és bekiál­tott, hogy csend legyen. A gyereksírás sem szűnt egy per­cig sem. Kisfiam szegénykém, nagyon elfáradt. Ráfeküdt az egyik lábamra. Mindegy volt. Minden tagom áléit és zsibbadt volt már. A másik lábamon egy idős nénike ült. Szinte csodálatos, hogy tudtam tartani magam abban ‘a helyzetben egész éjszaka. Mi adott ehhez erőt? Nem! Ennek az éj­szakának sohasem lesz vége. Előbb a gyerekek felől hallat­szott: — Juj, ki kell menni, mit csináljak? — Most nem lehet kimenni! Tartsd vissza! — Nem bírom! Még csak ez kellett. Az átélt izgalmaktól átcsapott a ragály a felnőttekre is. Walpurgis éj­szakájának is vége volt egyszer, hát ennek sose lesz? Hajnali 5 órakor kinyitották az ajtókat. Kimehet, aki akar. Félve néztünk a hely felé, ahon­nan a kínvallató hangok hallat­szottak. Sehol semmi. Sehol senki. 8 óra felé végigjárta egy rendőr a szobákat, hogy akinek egy 25—30 év körüli, szőke, középtermetű nő rokona, vágyj ismerőse hiányzik, az sürgősen jelentkezzen az irodában, a pa­rancsnoknál. Senki nem jelentkezett.. Hangosan nem lehetett róla be­szélni, mert sok volt a kém és besúgó, csak suttogták, hogy az illető nő a W C.-re akart men­ni. Az őr rákiáltott, hogy álljon. Erre a nő megijedt és' szaladni kezdett a kapu felé. Az SS le­kapta a gépfegyverét és lőtt. A lövés talált. De hát akkor mi volt az egész éjszakai kín­vallatás? Egyesek szerint a nő nem halt meg mindjárt, hanem később, miután halálra kínozták Mások szerint ez előre megtervezett színjáték volt. Ha ez az igazság, a színésznő tökéletesen játszott és a hatás teljes volt. Reggelre szám­talan őrült és félőrült ténfergett köztünk és még újabb tíz ön­­gyilkosság is történt. Az SS százados, a gyűjtő­tábor parancsnoka, kiadta a rendelkezést, hogy öngyilkost többé nem szabad segélyben ré­szesíteni és a kórházszobába be­vinni. Aki meg akar halni, az csak haljon meg! Ha ön­­gyilkosság miatt valaki rosszul lesz. dobják a halottak közé. Délelőtt nagy volt az iz­galom. Sietve takarították és ásták el a szemétdombokat. Az SS százados tartott szemlét a tábor felett, SS legényektől és magyar tábori csendőröktől kísérve vonult végig a táboron. Előttem egy fiatal asszonyka állt három apró gyerekével. A legkisebb talán két éves lehetett. A pici nagyon sírt és az anyja hiába igyekezett, nem tudta el­hallgattatni. A német százados megállt előtte: — Tud németül? — Igen! — Miért sír a kisgyerek? Talán beteg? Az asszonyka félénken körül­nézett, majd szinte bocsánat­kérő hangon mondta: — Nem beteg, de nagyon éhes. Tegnap odaadtam az utolsó ennivalómat, ma már nincs semmi, amit a gyereknek adhatnék. — Hát nem hoztak magukkal elegendő élelmiszert? — De igen! De annak legna­gyobb részét a megérkezésnél elvették és ami megmaradt, azt már megettük. — Hányadik napja vannak itt a lágerben? — Negyedik. — És az itteni hatóságoktól nem kaptak még enni? — Nem. — Ez hallatlan. Intézkedni fogok, hogy még ma kapjanak élelmet. Továbblépett és az arcok fel­derültek. Hát mégis van Isten az égben. Ami a magyaroknak nem jutott eszébe, íme itt egy német SS százados, ez gon­doskodik arról, hogy éhen ne haljanak. Talán nem is olyan rosszak ezek a németek, csak a hírük. Lám, ez is milyen jó em­ber. — Igen, — szólalt meg egy hang a hallgatók közül, — a „jó ember” tíz perce sincs, hogy sajátkezűleg pofozta fel a kór­ház idős főorvosát, azért, mert sok a fekvő beteg és azok mind szimulánsok. Az éhségtől már többen rosszul lettek, de két órára meg­érkezett a borsóleves. Aki ügyes volt, kétszer is odaállhatott a csajkával, csak a rendőr észre ne vegye a csalást, mert akkor bizony jogosan kijár a 25 bot­ütés. Újra kezdték a személyes motozást. Előfordult, hogy valakinél egy üres levéltárcát találtak. Ez már nagy bűn. Eny­he büntetés a 25 botütés. Egy lányon két bugyi volt. A hatóságot ki akarta játszani. Büntetése: botozás. Egy férfin finom gyapjú pullover volt. „Azt hiszik ezek a kutyák, hogy még mindig ilyen finom holmikban járhatnak? Húzzák csak le róla. Nem kell neki 25 bot, elég a bikacsökkel 10 is." Egy asszony zsebében kihe­gyezett ceruzát találtak. Pofozzák fel. Biztosan titokban. írni akart valahová. Mindenki megkapta a magáét. Ha volt nála tiltott tárgy, azért; ha nem. mert bizonyára eldugta. Csend­őreink szadista hajlamai itt aztán tombolhattak. Vízért menet, az úton egy gyűrűt láttam heverni a földön. A nap éppen rásütött. Szikrázva csillogott a gyönyörű brilliáns. becslésem szerint lehetett vagy két karát. Körülnéztem, látja-e valaki? Nem, rajtam kívül senki. Megálltam. Sarkammal kis gödröt ástam és bele­tapostam a gyűrűt. Mindenki nézzen esti szállás után, mert senki sem maradhat kint az udvaron. A kerítést senki nem közelítheti meg. Fél méterrel a kerítés közelében tartózkodni, szökési kísérletnek számít. A büntetés: felszólítás nélküli agyonlövés. Egy süket, idős néni. úgy látszik, nem hallotta a parancsot, közelebb ment a kerítéshez. Lelőtték! Azonnal meghalt. Talán soha nem volt még annyi irigye, mint ezen a napon. Szerencsénkre, tükrünk nem volt. Nem tudom, hogy nézhet­tem ki, csak sejthettem, ha tár­saimra néztem. Egy nagykátai barátnőm férjével, dr. Sajó Sán­dorral találkoztam össze. A kör­nyéken volt kirendelve, mint munkaszolgálatos állatorvos. Hajnalban zavarták fel a csend­őrök és becipelték öt is ide, a szolnoki gyűjtótáborba. Feleségétől és kislányától elbú­csúzni, de még nekik hírt adni sem tudott. Amikor meglátott, felkiáltott: — Klári, hogy néz ki?! Nem lehet igaz. hogy maga az! Ha az édesanyja látná, talán még ő sem ismerné fel első látásra. El tudom képzelni, mivel napok óta hol a tűző napon, hol a szakadó esőben, éhesen, el­gyötörve. a belső láztól szám­arcom megdagadva szörnyű lát­vány lehetett; de mindez nem volt most lényeges, csak anyám említése. Kitört belőlem a sok­napi visszafojtott köpny, izgalom és keserűség. Nyakába borultam és úgy sírtam, mint egy gyerek. Először, mióta ide­kerültem Sokat gondolkoztunk, hogyan tudnánk a kátaiakat értesíteni, de semmi keresztül­vihető megoldást nem tudtunk kisütni. Az eső ismét megeredt. Bármi áron éjjeli fedett szállásról kellett gondoskod­nom. Az ötös terem fel volt szalmázya. Ott találtam ismerő­söket is. akik csomagjaikon kuporogva, bent aludtak napok óta. Könyörögtem, adjanak egy kis helyet nekem is. hogy a gyerekkel együtt meghúzód­hassak itt az éjjel. Hímeztek­­hámoztak; ők nem bánják, majd még jobban összehúzód­nak, habár így is napok óta ülve alszanak. Leülhetünk elébük, de már most is megmondják: ott „út" van és éjjel igen nagy a forgalom. Világosságot nem szabad gyújtani, le fognak taposni bennünket. Ez sem jobb hely, mint az udvar. De én vállaltam mindent, csak ne kell­jen még egy éjszakát szakadó esőben, a gyerekkel együtt az udvaron tölteni. Elhelyez­kedtünk. Kisfiam fejét az ölembe hajtotta és csakhamar el is aludt. Mivel semmi sem volt, aminek támaszkodhattam volna, alig egy-két órai ülés után a hátam kezdett fájni. Mögöttem egy 14 év körüli, erős, kövér fiú ült. Még ébren volt, nem volt vele baj, de csak­hamar ő is elaludt, álmában kéjesen el nyújtózva, és erős, kövér lábait a vállamra rakta. Leráztam a tolakodó lábakat, de perceken belül már a fejemen éreztem nehéz lábait, majd ismét a vállamra csúsztatta őket. (Úgy látszik, még mindig magasan hordtam a fejem.) Folytatás a következő oldalon Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet kíván kedves Vevőinek, Barátainak és Ismerőseinek IMAGE ÚRIDIVAT ÉS FÉRFISZABÓSÁG 6237 Bathurst St. Tel: 225-8666 tulajdonosai a SZŰCS Barátainak és ismerőseinek Boldog Újévet és Kellemes Ünnepeket kivan LESLIE HARTMAN STEVE A JUDY HOLAND ÉS CSALÁDJUK 605 FINCH AVE. Lithographers & Printers Limited 2285 Midland Ave., SCARBORO Telefon: 2?2-1179 •DHDn raus mvn Kellemes Ünnepeket és Boldog Újévet kíván kedves Vevőinek, Barátainak és Ismerőseinek HÜTTdt LÁSZLÓ ROKONAIKNAK. BARÁTAIKNAK, ISMERŐSEIKNEK BOLDOG ÚJÉVET ÉS JÓ ÜNNEPEKET KIVAN Mrs. ERZSI KLEIN 2S2 HaJdinnton Ave isron rpio na»? Boldog Újévet és Jó Ünnepeket kíván FERENCI JÓZSEF és ÉVA MARGARET SÜTŐ Kellemes ünnepeket és Boldog Újévet kíván kedves Vevőinek, Barátainak és Ismerőseinek MÁRIA & LESLIE TÖLGYESI A LESLIES LEATHER GOODS ft LAURENTIAN LEATHER GOODS TULAJDONOSAI

Next

/
Thumbnails
Contents